Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.

Hozzászólások