Mindnyájan kontrollálni szeretnénk vágyainkat, feldolgozni sérelmeinket, traumáinkat, legyőzni sorsrontó erőinket, még mielőtt azok diadalmaskodnának felettünk. Bár jellemgyengeségeinktől nem tudunk teljesen megszabadulni, Szabadulógyakorlat című kötetével Szabó T. Anna bebizonyítja, hogy különböző helyzetekben milyen módon vehetjük fel a harcot démonjainkkal, s mennyi lemondással, áldozattal és szorongással járhat ez a küzdelem, de ha minden bukás után ismét talpraállunk, akkor sikerül rútságainkból is valami szépet formálni, és a gyengeség erővé válhat. Néha teljesen el kell merülnünk a sötétségeinkben, mélyre kell ásnunk saját lényünkben, felszakítani az elrejtett sebeket, hogy meggyógyulhassunk.

Ne szégyelljem érzéseimet, hibáimat attól függetlenül, hogy mi vagy ki befolyásolta azokat. Sóvárgásaimat nem elvetni, elfojtani kell, vagy hagyni, hogy átvegyék tetteim felett az uralmat, hanem meg kell őket „szelídíteni”, a javamra fordítani ahhoz, hogy elinduljak a szabadság felé. A Zsoltárszimfóniában teljesen magával ragadott a főszereplő egyik mondata, akiben magamra ismertem: „Minden vágyamat a művészetbe irányítottam.” Ezt mondja nekem a Szabadulógyakorlat.

Szó van benne a tudatalattiról, hogy az milyen nagy mértékben képes irányítani az embert, és hogy a gyerekkorban megtapasztalt szigorú szülői korlátozások hatására mennyire magányossá, de határozottá és eltökéltté válhatunk. Egy másik központi téma a generációkon át öröklődött helytelen viselkedésminták okozta nehézségek, amelyekről olvasva elhatároztam, hogy bármilyen jellemhibáról is legyen szó, én megszakítom majd a láncot.

A párkapcsolat és a házasság is kiemelt szerephez jut a történetekben, a mindennapi viták, az elhidegülés, a hűtlenség. Bár még messze állok a házasságtól, de már most tudom, hogy Szabó T. Anna novellái segítenek egyre tudatosabban szervezni az életem, hogy ne féljek kimutatni az érzelmeim és ne essek majd abba a hibába, hogy hagyjam kihűlni a szenvedély szikráját ahelyett, hogy mindennap cselekedjek a szerelem intenzív megélésére és figyeljek a másik igényeire.

A miszticizmus, a titokzatosság is helyet kap a történetekben, temetőbe, halottasházhoz, elhagyatott, nem hétköznapi múltú épülethez repít minket az írónő. Az ilyen novellák mindig kérdéseket, kíváncsiságot ébresztenek bennem, mivel a túlvilági erők kerülnek a középpontba, az emberi babonaság vagy a meghökkentő fanatizmus, a spiritizmus, viszont ezek a novellák az emberi hiszékenységet, megrögzöttséget, akár hitetlenséget is bemutatják.

A gondviselés elemi ösztönével is találkozhatunk, ahogy a szerelemben felfokozott vágyakkal, azok „idomításával”, de a beteljesületlen szerelem élménye is helyet kap. Rezignáció, fájó szenvedély, erotika, magány, félelem, de a felismerés és a terhektől való megszabadulás érzése is meghatározza a novellák hangulatát. A Szabadulógyakorlat szembesíti az olvasókat azzal, hogy az embernek mennyire szüksége van a szeretett személy közelségére, akinek hiánya nagymértékben gyötri meg a lelket, valamint hogy szeretni csak „életre-halálra” érdemes, ahogy a könyvborítón dilemmaként olvashatjuk.

Mély nyomott hagyott bennem ez a kötet, s biztos vagyok abban, hogy ezek a történetek a kilátástalanabb élethelyzetekben is utat mutathatnak, hiszen ha vágyainkat, indulatainkat, gyűlölködésünket meg tudjuk zabolázni, és nem a problémák azonnali elhessegetéséhez, a frusztráció elfojtásához folyamodunk, akkor sikerül mélyebb szinten megtapasztalni a szabadságot, boldogságot is. Gyógyíthatatlan álmodozóként sokszor az érzelmeim, vágyaim vezetnek, s nem sikerül nekik megannyiszor gátat szabni, ezért a Szabadulószobát úgy olvastam, mint használati utasítást a teljesebb élethez.