Az idei Interfereciák a kolozsvári színház-világ egyik legjelentősebb eseménye, amivel foglalkoznunk kell, aminek szeretnénk a részesei lenni. Mégis akármekkora vagányság ez a dolog, ami majdnem két hétig lázban tartotta a város kulturális közegét, az elsősorban nem a diákságnak szólt. Hiába jutott el hozzánk a híre, hiába csalogatott, hívott minket, a legtutibb dolgok a másfél hét alatt a szakmának voltak előkészítve.

De az egyetemisták így is, csakazértis jelen voltak a rendezvényen: önkéntesként, azaz jegyszedőként, kabát adó-vevőként, plakátolóként, büfésként, helyreigazítóként, és legfőképpen őrült színházkedvelőként.

És amikor nem is olyan régen Tompa mondá: „kezdődjön”, akkor úgy éreztük mégis ott a helyünk, a színészek, kritikusok, rendezők, fanatikusok között. Mert egy réteget a nagy egyetemista-aglomerátumból érdekel, hogy miért is lila a Kolozsvári Állami Magyar Színház épülete.

Azért, hogy ezeket, (alant felsorolva) nekünk (is) bemutassa!

A NÉP ELLENSÉGE

(Forrás:Facebook/Interferences International Theatre Festival, Cluj)

Egy nagy felvonás, since 1882.

(kétésfélóra tömény Ibsen.)

Négy nyelv, egy hang

(Kemény dió azért úgy bejátszani a dramaturgi spontaneitást egy német nyelven hangzó, román-magyar-angol nyelven fordított élő darabba, ahol még el is várják a közönség feszültségmentes reakcióját. Kár, hogy nem úgy jött össze, ahogy kellett volna.)

Örökzöld sztori, CARAGIALE FEELING.

(Egy kis család, egy kis szerelem, egy kis dráma, feszültség, félreértés, zsarolás, hátbaszúrás, metaforamentes, szájbarágott érettségi-tétel)

Verespatak áthallás.

(A közönség soraiból volt, aki rögtön a helyi romániai viszonyokra asszociált. A sorok között Kelemen Hunor feje is kikandikált. Nincs köze.)

RÓZSÁK

(Forrás: 7ora7.hu)

Miért a halált érted? Vagy az univerzumot? De érzékelni biztosan tudod. ÉRZED. Azt, amikor apró homokszemek hullnak cintányérokra, s apró és milliárdszor ismételt súrlódással megtörik a csendet. Azt, amikor víz csöppen a padlóra. Azt, amikor az ütés csattan egy széles vállon. Amikor agyag plottyan és valami mássá alakul. Ahogyan Tolnai Ottó költészete képekké alakul, majd ugyanaz hanggá, majd érzéssé. A behatároló nyelvet elhagyva, kitágul az idő. A szóból kép lesz, abból vizuális csoda. Már messze nem érted. Minek is. Elég, hogy érzed, azt a valamit, ami megfoghatatlan.

AMORE E CARNE

(Forrás: herald.ro)

Én Bălănescut szeretem, EZT NEM. Először jó volt hallgatnia  a mélyen búgó, olasz férfi hangot, a dallamos sorokat. Aztán, mikor folyamatosan csak széttört bennem valamit, akkor kiabáltam volna: Hallgasd, s hagyd inkább a másikat játszani. Csak játszani.

SACHEON-GA

(Forrás:Facebook/Interferences International Theatre Festival, Cluj)

Az istenek még mindig nem értenek minket. És az a Brecht fazon sincs igazán képben. Látszik, hogy európai. Jaram Lee, azonban nagyon is jó kommunikál a közönséggel. Az EZERARCÚ, fáradhatatlan phanszori-énekes egyértelműen levette a lábáról a közönséget. A legyezőlengetés, és a komikus helyzetteremtés művésznője teljesen új, modern köntösbe bújtatta A szecsuáni jólélek című darabot. Bátran, szemtelenül gúnyolta ki karaktereit, amelyeket egytől egyik maga személyesített meg. A még Koreában is egzotikusnak ható és kihalófélben lévő műfaj egyértelműen a fesztivál legkülönlegesebb ékkövének számított.

KAFKA-PROJEKT

(Forrás: afirmator.org)

Habár ma is AKTUÁLIS, vigyázat, ha túl sokat beszélsz róla, csökkentheti a partnered szexuális étvágyát. Horvátországi olaszok, német koreográfus (Pina Bausch) közreműködésével, a cseh író műveit dolgozzák fel a romániai magyar színpadon. Úgy beszélnek határokról, hogy közben egyáltalán nem veszik figyelembe azokat. Egy-egy ideges rángással, vagy megfeszített lábfejjel áttáncolják a határokat, jelenetből jelenetbe, látszólag semmiféle átmenet nélkül. Valami ilyesmi jön le belőle. A darab megértéséhez szükséges egy Kafka-összes, de lehet az sem elég hozzá. Az előadás előrehaladtával kibontakozik az Átváltozás és a Per, de az őket keretbe foglaló történeteket nehéz értelmezni.

PAYSAGE INCONNU

(Forrás: www.104.fr)

Nem láttam azt a kanizsai tájat, amit mutatni próbáltak, talán azért is, mert igazán „ismeretlen” volt (és maradt is) számomra. De láttam barátságot. És éreztem azt az összhangot, ami mindvégig a két táncos, Nagy József és Ivan Fatjo között jött létre, és ottmaradt a két férfitest mozdulataiban, a sziporkázó fényben a mozdulatlan időben.

És láttam sok-sok erőt. Rengeteg erőt, a táncban, zenében, karakterekben, díszletben, megvalósításban, ellentétekben. Azt az erőt, ami harmonikussá tette a disszonanciát és kellemessé a fájdalmat. Hallottam azt a velőig hatoló, érzelmeket felborzoló fájdalmas zenét, amit Akosh Szelevényi és Gildas Etevenard produkált, mindenféle furcsa hangszeren.

A Paysage Inconnu annyira fájt a lelkemnek, hogy az már kellemes volt. Valahogy így képzelem el a katarzist is – hogy nem tudok tapsolni, csak élvezem, hogy már nem fáj semmi.