Hangot adtunk az irodalomnak a 7. Ünnepi Könyvhéten, május 11. és 14. között. A szervezők rengeteg érdekes programmal várták az irodalomkedvelőket a Fogoly utcában. A palettán helyet kaptak a hazai, illetve világirodalmi versek, kortárs elektronikus zenével ötvözve. Emellett találkozhattunk a már hagyományossá vált programokkal, régi és új szerzőkkel, tapasztalt és pályakezdő írókkal. Kicsiktől nagyokig mindenki megtalálhatta a számára megfelelő szórakozást.

 

 

Haiku: „Üzenet egy kibontatlan palackban”

A 7. Ünnepi Könyvhét meghívottja volt Fekete Vince, aki szombat este a Bulgakov Caféban mesélt legújabb kötetéről Horváth Benjinek és a lírakedvelőknek.

könyv (1)

A kézdivásárhelyi József Attila-díjas költőnek már számos verses és prózai kötete megjelent, de a 2016-ban kiadott Szélhárfa című könyve írásával számára is ismeretlen vizekre evezett. A műben „99+1 haiku”
tárul az olvasó elé. A beszélgetést (hogy választ kapjanak a kíváncsi jelenlévők) a haiku műfaji ismertetésével kezdte a szerző. Ez egy jellegzetes japán versforma, amely az erdélyi irodalomban is nagy hagyománnyal bír. Olyan ismert költőktől olvashatunk haikukat, mint Kosztolányi Dezső, Markó Béla, Kovács András Ferenc vagy épp Fodor Ákos. Eredetileg ezek a költemények cím nélkül, láncversekként léteztek, de Fekete szerint a cím olyan többletet ad a műnek, amely teljesen más értelmezést biztosít neki. Szerinte a mindössze háromsoros haiku a címmel együtt egy rejtélyt nyújt az olvasónak, amit ő maga kell továbbgondoljon, megoldjon. A szerző szerint ezekben a versekben a humor és ez erotika lágy egyvelegével találhatjuk magunkat szemben, amely az ő változatos arcainak egyikét jelképezi. „Ez egy olyan forma, amit akár séta közben is meg lehet írni” – mondta arra a kérdésre, hogyan is születtek nála a haikuk. És hogy miért pont Szélhárfa a címe? Nem csupán azért, mert jól hangzik. Fekete szerint ugyanis a haiku olyan, mint egy szélhárfa, nem tudni, milyen csodát is tár majd elénk. Ahogy a szél véletlenszerűen szólaltatja meg a hárfát, olyan véletlenszerűen térképez fel egy világot a háromsoros vers is.

A költő előszeretettel mesélt a haikuk történetéről, szépségéről, amit néha-néha egy kis felolvasással szakított meg. Ezenkívül még szó esett a 2015-ben kiadott Vak visszhang kötetről is, melynek kapcsán elmondta, hogy költői arca időről időre változik. A beszélgetés végén kitért a jelenkor költőire is. Bevallotta, hogy figyelemmel
követi a fiatal költők munkásságát, és egy-egy nagyszerű műnek ugyanúgy tud örülni, mintha saját maga írta volna.

Írta: Bartok Barbara

 

 

Mert nem a kor teszi az írót…

Egy 14 éves lány, aki az írásban találja meg a kikapcsolódást. Ha leül a gép elé, nem Facebookon lóg, nem filmezik, nem játszik, hanem alig várja, hogy folytathassa történetét. Különleges világot teremt magának, ahol bármit megtehet és olyan dolgokat is megváltoztathat, amelyekre a valóságban nincs lehetőség. Az idei könyvhét legfiatalabb meghívottja, Lupescu Kata fantasy regényének mesebeli világába kalauzolt el bennünket, amelyet 11 éves korában kezdett el papírra vetni. A Kalózlány megírása nem volt tudatos Kata szerint. Elkezdett írni egy történetet, amely az ő világának egyes részleteit mutatta be, és ez egyre hosszabb lett, mígnem úgy döntött, hogy bekötteti édesanyja születésnapjára. Ekkor szembesült azzal, hogy amit létrehozott, az tulajdonképpen egy igencsak vaskos, 350 oldalas könyv. Miután meglett az első néhány kiadás, többen is felfigyeltek a különleges történetre, szerkesztők olvasták át, majd megjelent a kolozsvári EXIT kiadónál.

 

IMG_5869

Kata nem magának tulajdonítja sikerét, hanem azoknak az embereknek, akik körülveszik és támogatják. Szerinte csak az a személy tud alkotni, aki érez, aki interakcióban van másokkal, aki ha kell, veszekszik, majd csalódik, ugyanis a tapasztalatok által lehet valami újat teremteni. Öntudatos lány, aki már 14 évesen fel tudja ismerni, hogy az életben nem az tesz boldoggá, ha a társadalmi elvárásokat követjük, hanem ha azzal foglalkozunk, amit igazán szeretünk. Ambíciójának köszönhetően a könyvnek négy folytatása is elkészült, ami azt jelenti, hogy napi szinten akár 30-40 oldallal is bővült a történet. Kata azt is elmondta, nincs egy konkrét példaképe az irodalomból, inkább a különleges, pengés stílust szereti egy-egy alkotásban; ilyen például A nagy Gatsby vagy a Zabhegyező. További kedvencei közé tartoznak a vörös pöttyös könyvek, a Csontváros sorozat, a filmekből pedig a posztapokaliptikusokért rajong, mint az Éhezők viadala vagy az Útvesztő. Kata szerint minden korosztálynak megvannak a nehézségei, ezért szükség van a könyvekre és a filmekre, mert általuk bárki el tud vonatkoztatni a valóságtól. Ilyen könyv lett a Kalózlány is, amelyben a főhős, Charlotte kalandjait követhetjük nyomon egy mozgalmas, hömpölygős történetalakításnak köszönhetően, amelyben egy eddig ismeretlen világ tárul elénk. A regény mindenkinek ajánlott, aki szereti a fantázia világát, és az olvasás által a racionalitásból való kiszakadás élményére vágyik.

Írta: Kismihály Boglárka

 

 

Elektronikus zene és líra találkozása

Letérve a Fogoly utcába hangfoszlányok érték hallójárataim, hiszen az Ünnepi Könyvhét második napját az irodalom és elektronikus zene ötvözete zárta. Az Anima Sound System volt a meghívott, 1993-ban alakult elektronikus zenekar. Fő jellemzőjük, hogy művészi bátorságuknak köszönhetően az idők során mindig képesek voltak megújulni, és ez nemcsak a sok tagcserére értendő. Előszeretettel kísérleteznek a stílusok keverésével. Fellelhetünk munkásságukban erdélyi magyar és zsidó népzenéket, reggae-t, dub, hiphop és popzenét. A Bujdosó c. lemezükön megjelent például a Himnusz újrakeverése. Ezenkívül számos más zenei munka producerei voltak, legyen az metál, jazz-hiphop vagy techno.

Az irodalmi DJ-zés kecsegtetően hangzik, mégsem volt nagy tolongás, ám vigasztalásul a közönségben falovakkal ralizó gyerekektől kezdve nyugdíjasokig minden generáció képviseltette magát. A pult mögött Prieger Zsolt és Prieger-Bajtek Erika. A zenének is legalább annyi árnyalata volt, mint a közönségnek. Több műfaj váltotta egymást, és a dalokat átszőtték jól ismert versekkel és versrészletekkel, így mindenki élvezhette. A színpad előtt rohangáló fiúk a zene ismétlődő ütemeire ugrándoztak, az idősebbek pedig azzal fejezték ki tetszésüket, hogy lábfejükkel doboltak a zene ritmusára, miközben az elektronikus hanghullámok mögül kiszűrődő József Attila vers részleteit szavalták, vagy épp felelevenítették, hogy: „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, ahogy Illyés Gyula írta.

A játékossággal dúsított zenei produkció Kosztolányi Dezső egyik sorával végződött: „Akarsz-e játszani halált?” Azonban egy hirtelen felszólaló idős hölgy nem hagyta annyiban, hogy ez legyen a végszó, hiszen ő azt szokta mondani: „Isten fizesse meg!”

Írta: Főcze Tímea

 

tanchazas kep

 

Kosztolányi Dezső: Így szerettek ők…

Kosztolányi kevésbé ismert verseit, magánéletét mutatta be a könyvhéten Dolhai István Így szerettek ők… Kosztolányi Dezső szerelmei című egyfelvonásos, különös harcát a rákkal és szerelmi gyötrődését egy férjes asszonnyal.

Mi értelme 2017-ben bemutatni egy ilyesfajta előadást? Hogy lehet azonosulni, vagy inkább elretteni ettől az életmódtól?

Kosztolányi Dezső Görög Ilonát vette el, de Radákovich Máriába szeretett bele házassága idején. Férje utolsó perceiben a megcsalt Ilona, a családanya, színésznő képes volt megbocsájtani hűtlenségét, képes volt ápolni betegágyán, de leginkább reménytelenül szeretni őt.

Kosztolányi és felesége viszonyára leginkább a viharos jelzőt aggathatjuk, amolyan se-veled-se-nélküled kapcsolatnak látszik. Kosztolányi kijelentése – „a szerelmet tisztelem, nem a házasságot” – idővel beigazolódott. Amikor elvette Ilonát, nem ígért hűséget. A költő, ha elveszi múzsáját, gyakorta másikat keres, mert a felesége nem ad elég inspirációt, hiszen könnyen megközelíthető. De nem csak a költők tesznek így, a „mai világban” több ilyen esetről is hallhatunk.

Láthatjuk szüleinket, akik ritkán megölelik egymást, ritkán csókot lehelnek egymás arcára. Ritkán, ez egyes magyar emberek szeretetnyilvánításának a legtalálóbb kifejezője. Fiatalkorukban így szeretnek egyesek: udvarolnak, a fiatalság mámorában röpdösnek, aztán a házasság, gyerekek után elfelejtenek gyengéden közeledni életük választottjához. Elfelejtik, hogy a múzsa a törődést, gyengédséget leginkább a mindenna­pokban igényli. Valami hasonló történt Kosztolányi és Ilona házasságában is. Kosztolányi nem tudta leküzdeni gondjait, kivetítette családjára, s amikor megbetegedett, sebezhetővé vált, ugyanakkor meglátta a szép dolgokat, Máriát. Miért pont akkor, amikor házastársa a legkitartóbb? Sebezhetősége megbolondította érzelmeit? S Ilona miért fogadta ezt el? Kosztolányi a szeretett nők között őrlődve, a választás lehetőségét kizárva halt meg, hátrahagyva a különleges asszonyokat, akik bármit feláldoztak volna érte.

Sok házasságban nem kell a túlzott „enyelgés” az együttéléshez, nem kell a sok szó, sem pedig a tett, megy minden magától. Szerelemből hogy lesz barátság? Az idő, ahogy mindent begyógyít, a szerelmet is „begyógyítja”? S a megcsalás hírén miért lepődünk meg, miért ellenkezik erkölcseinkkel, ha a mindennapokban nem törődünk a másikkal?

Botrányos vagy sem Kosztolányi magánélete? A mai világban inkább már általános, cseppet sem megbotránkoztató. Ami nem változott Kosztolányi ideje óta, hogy gyenge pillanatainkban belátjuk: szükségünk van a törődésre.

Írta: Farkas Júlia Dorottya

Hozzászólások