Az első rádiótól a színes televízióig Bíró Gyula bácsival

Bíró Gyula Szentiván­labor­falván született, és immár 80 éve él ugyanabban a faluban. Őt kérdeztük azokról az időkről, amikor még nemhogy tévéje, de rádiója sem volt senkinek. Majd arról is, hogyan szivárgott be szép lassan az emberek életébe ez a technológia, hiszen ma már nem látni olyan házat, aminek a tetején ne lenne antenna.

Fel tudná idézni, hogy milyen volt, amikor még csak nagyon kevés embernek volt saját rádiója?

– Emlékszem, amikor a magyarok futballoztak, egyetlenegy rádió volt az egész faluban, Dankó János bácsinál, egy populárrádió. Oda voltunk mindig összegyűlve, s ott hallgattuk a magyar meccset is, amikor Szepesi György volt a kommentátor. Ez 1954-ben volt, úgy lehet, mert nekünk csak később lett rádiónk. Édesapám Brassóból vette a legelső rádiónkat. Nagyon örvendtünk neki, és nagyon drága is volt, ez valamikor 1955 környékén lehetett, akkor mentem elemi iskolába.

A falvakba nem nagyon ért el a technológia, de mi volt a helyzet a városokban?

– 1957-ben, amikor mentem a nyári spartachiádára Bukarestbe, alig lehetett ott antennát látni a balkonokon, nagyon ritkák voltak. Most a faluban minden ház tetején antenna van, de akkor a főváros központjában is alig volt néhány, és nagyon feltűnő volt, ha valahol kilátszott egy-egy antenna.

Volt, hogy a Securitate zavarta a jelet 

Milyen típusú rádiók voltak akkor?

– Azt már nem tudom pontosan, de emlékszem, hogy nekünk egy Terta rádiónk volt, egy magyar rádió, most is megvan a padláson. Lámpák voltak benne, és azokat mindig Magyarországról kellett hozatni, mert itt nem lehetett kapni. A lámpás rádiók nagyon nagyok voltak, akkorák, mint egy-egy tévé, és nagyon nehezek is. Mindennap hallgattuk. Egy darabig csak ilyen nagy rádiók voltak, aztán később bejöttek a táskarádiók. Ezek olyanok, mint a hordozható kazetofonok, fogóval és kihúzható antennával, ezek már elemmel működtek.

Milyen műsorok mentek?

– Este felé ment a Szabó család rádiójáték éveken keresztül, azt mindennap meghallgattuk. A lánytestvéreim közben varrtak vagy köttek. A sportot is Magyarországról hallgattuk, a Kossuth és Petőfi rádión. Nagyon nagy antennák voltak akkor, közülük sokat a csavargyárban készítettek, vagy szárítókötélből, mert akkor azok is fémből voltak. A végükre csavartunk egy drótot, s az volt a rádióba bedugva. Esténként még a Szabad Európa is ment, lefüggönyöztük az ablakokat, bezártuk az ajtót, s halkan elejébe ülve hallgattuk. Kóré Károly volt a riporter, aki idevalósi, magyarosi születésű. Volt olyan is, amikor a Securitate direkt zavarta a jelet, és csak nagyon recsegve lehetett hallgatni, de úgy is mindenki hallgatta.

Csak párttagoknak volt tévéje

A tévé megjelenéséről milyen emlékei vannak?

– Az elején nagyon kevés tévé volt a faluban, azt hiszem, hogy csak egyetlenegy. Azt kivitték az udvarra, és az egész falu ott nézte a futballmeccseket. Mindenki hozott széket, ételt-italt, nagyon jól szórakoztunk. Persze, aki hamarabb odaért, jobb „helyet ” is kapott, már meccs előtt mindenki lázban égett. Olyan is volt, hogy éjjel a fiatalok odalopóztak a szomszéd kertjébe, hogy kívülről tudják nézni a tévét. Persze ha meglátták őket, szívesen behívták.

Hogyan lehetett akkor tévét venni?

– Csak párttagoknak lehetett tévéjük, és fel kellett iratkozni egy hosszú listára, hogyha akartál venni. Nem úgy ment az, hogy bementél az üzletbe, és vettél egyet. Nagyon sok idő volt, míg sorra kerültél ezen a listán, így nagyon nagy értéke volt akkor egy tévének. Ha voltak Amerikában rokonaid, azok tudtak küldeni valutát, amivel szintén hozzájuthattál tévéhez. De az sem úgy ment, hogy te kézhez kaptad a pénzt, hanem az állam megvette neked, majd eljuttatta hozzád. Minden nagyon szigorúan volt ellenőrizve.

Milyen volt az első tévéje?

– Az első egy kicsi fakeretes tévé volt, zöld gombokkal. Elindították, hogy pénzbeváltás lesz, és egyik napról a másikra a pénz értéke több mint felére csökken, úgyhogy mindenki gyorsan vásárolni kezdett, mert azzal a pénzzel, amivel ma egy tévét vettél, másnap már csak egy kenyeret tudtál vásárolni. Aztán amikor a földeket visszaadták 1989 után, az első pityókatermésből vettem a második tévénket, az már színes volt. Egy vagon pityóka árából, az akkor 83 ezer lej volt, ami azt jelenti, hogy tízszer annyi, mint ma egy átlag tévé.

Mindenkinek hiányzott a kultúra

Milyen adókat néztek?

– Leginkább a sporteseményeket néztük, de azt a román tévé nem nagyon közvetítette, s akkor a bolgáron kellett nézzük. Megvolt a recept, hogy milyen hosszú antenna kell, és milyen szögben kell beállítani, hogy fogd a bolgár műsort, és ezt adtuk át egymásnak titokban, mert ez is tiltott volt. Akik a határ mentén voltak, Aradon, Temesváron, azok fogták a magyarokat, s amikor lementünk oda, az olyan volt, mintha nyugaton lettünk volna. A bukaresti tévében csak hétfőn délután volt magyar adás, olyankor megállt az élet, mindenki otthagyta, amit épp csinált, az utcából átjöttek a szomszédok, és együtt néztük az adást.

A kommunizmus vége felé már csak két óra tévéadás volt egy nap, abban is azt mutatták, hogy Ceauşescu hol járt, milyen nagy hőstetteket hajtott végre, a munkások milyen sokat dolgoztak, és mennyi pityókát termeltek. Volt egy tízperces rajzfilm, Mihaela, s annyi.

Hallottam egy olyan román családról, akik megtanultak magyarul, és Nagyváradra költöztek, mert ott több magyar adót lehetett fogni, és azokon az adókon voltak kulturálisabb műsorok. Mindenkinek hiányzott a kultúra akkor.