Ismeretlen telefonszám, homályos emlékek és gyereksarok: Aladárral közös lakókapcsolatunk rémélményeinek legújabb beszámolójával jelentkezem.

A papírrepülős malőrünk után nyugalmi időszak köszöntött be a lakásunkban. Szent meggyőződésem volt, hogy végre átlagos napok minduntalan sorozatát fogjuk eltölteni. Talán három hétnél is több idő eltelt, mióta Aladár utoljára hazalátogatott, ezen felbuzdulva jegyet vett a vasszekérre és hétvégére hazautazott. A napok hamar elszaladtak, vasárnap estére ismét teljes létszámmal büszkélkedett a lakás.

Az éjszaka császára, hétköznapi nevén Aladár épp lelkesen ecsetelte a hétvégi „laza bulit”, ami olyannyira lazára sikerült, hogy mindössze néhány rövid epizódnyi emléke maradt róla és azok is csak annyira tiszták, mint az Olt vize esőzés után. Felszabadult csacsogásunkat Aladár telefonjának csengése zavarta meg, ismeretlen szám hívta, ő pedig azonnal felvette. A telefonban női hang szólalt meg, nem köntörfalazott sokat, belevágott a közepébe. Vázlatosan elmondta a napját, hogy mi történt amióta nem beszéltek, és rákérdezett, hogy Aladár most otthon tartózkodik-e vagy sem. A kontextusból kiderült, hogy korban érettebb nőről van szó. Aladárban feléledt az aggodalom, mert halovány emlékei voltak a fent említett buliban megismert lányról, így aztán keveredni kezdett benne a bizonytalanság, hirtelen stressz és gyomorideg elegye. Nem kellett túl sok idő és a kedves hölgynek leesett a tantusz, hogy akivel beszél, egyáltalán nem az a személy, akit valójában tárcsázni szeretett volna, szóval tiszta vizet öntöttek a pohárba… Azóta minden beírt számot háromszor ellenőrzök, ha pedig mentetlen szám hív, akkor felkészülök egy komplett színdarab előadására, hiszen sosem lehet tudni.

Néhány nappal később épp a konyhában tevékenykedtem, amikor nyílt az ajtó és Aladár érkezett haza az egyetemről. Kezében műanyag zacskó, benne sok-sok színes valamivel. Odajött hozzám, határozott mozdulattal átnyújtotta a tasakot és hozzátette: „Tessék, ezt pakolgasd fel a hűtőre”. Bevallom őszintén, az agyam nem tudta feldolgozni az eseményeket, bár ez kezdett megszokottá válni. Gyorsan kiderült: a sok-sok színes valami hűtőmágneseket takar, számokat, írásjeleket és betűket mindenféle méretben. Említettem a reggeli kávézások során, hogy jó lenne a fehér frigót feldobni valamivel, a jelek szerint emberünk túlteljesítette a feladatot. Próbáltam kideríteni, hol és milyen módon jutott a mágnesekhez, de csak annyit nyilatkozott, hogy a tömbház előtt a földön találta őket. Úgy voltam vele, talán jobb nekem és őszülő hajszálaimnak, ha ezzel a válasszal megelégszem. A délután azzal telt, hogy törökülésben, a hűtőszekrény előtt gubbasztva szabadjára engedtük a bennünk fellelhető összes kreativitást, ötletesebbnél ötletesebb mondatokat és szóvicceket kreáltunk, vagyis felelevenítettük óvodai gyereksarokemlékeinket.