Lila volt a nyaralós élmény, mint a szám aznap este, a medence klóros vizében, ahol 4-5 éves kortársaim fejét csapkodtam a homokozófelszerelésemmel. Az érzés maga is hideg: eltüntetni minden zavaró tényezőt, amely a nyugalmamat hátráltatja. Csak sajnos azzal nem számoltam, hogy más gyerekeknek is pontosan ugyanolyan joguk van a medencében játszani, mint nekem. És nyilván nem tetszett, ha valaki a fülembe kiabált, esetleg még a lapátomat is eltulajdonította. Az meg végképp kiütötte a biztosítékot, amikor szembelocsoltak, vagy amikor török mondókákra próbált tanítani egy helyi kisfiú.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy megpróbáltam velük tisztességesen megbeszélni a játékszabályokat, a legtöbben még bólogattak is, mintha minden tiszta és világos lenne. Az egyetlen probléma ott lehetett, hogy a kicsi medence minden állampolgára más nemzetiségű volt, így a kommunikáció nem ment kifejezetten egyszerűen. Persze ezt akkor én nem tudhattam, hittem benne, hogy az anyanyelvemet mindenki megérti majd. Nyilván nem számítottam arra, hogy többszöri felszólítás és figyelmeztetés ellenére is lesznek olyanok, akik megbokszolnak, szembefröcskölnek vagy csak rakoncátlan óvodás módjára mellém vizelnek a medencében. Ekkor tudatosult bennem, hogy drasztikusabb megoldásokhoz kell folyamodnom, mert ez így senkinek sem lesz kellemes.

Hirtelen felindulásból elkövetett lecsapás volt az első, zsigerből koppant a lapátom az idegesítő bolgár kislány fején. Nem volt ez akkora nagy fizikai terror, csupán szembesítés, hogy a medence nem tűri el, ha valaki kirívóan viselkedik. Mintha a világ összes szemetét zúdították volna rá, úgy futott ki üvöltve a medencéből, egyenesen a szülei karjába. Néhány perc múlva már a hotel felé tartottak, így bizonyosodtam meg afelől, hogy jó megoldást választottam az elfajzottak elüldözésére. Aztán ahogy egyre inkább előjött a gyerekekből a rosszabbik énjük, úgy kapták sorjában a kiutasító lapátütést a fejükre. Persze azért nekem sem volt egyszerű feladatom, hiszen résen kellett lennem, a szüleim nehogy észrevegyék mesterkedéseim valamelyik pillanatát. Tipikusan kijátszottam a rendszert, amikor rám néztek, mosolyogtam, mintha csak ennyi lenne a dolgom, amikor pedig anyukám újra elveszett kedvenc könyve cselekményében, apukám pedig újra belekortyolt jéghideg sörébe, én ismét akcióba léptem.

Egyre csak fogytak a konkurensek, az elmaradhatatlan sikerélmény a tetőfokára hágott. Hirtelen csak annyit vettem észre, hogy egyedül ülök a medencében. Ez a dolog anyukámnak is feltűnt, meg is kérdezte, nem lehetséges-e, hogy egy másik helyszínen valamilyen szuper izgalmas gyerekfoglalkozást tartanak, és oda ment el mindenki körülöttünk. Én mindenesetre eljátszva a naivát mondtam anyának, hogy ha lenne is bármilyen esemény, én akkor sem szeretnék részt venni rajta. Persze egy kicsit furán nézett, de rám hagyta az egészet, mondván, hogy ha nagyon szeretnék, még maradhatunk egy kicsit. Ezen a „kicsi” szón is felbőszültem, hiszen egész délután azon dolgoztam, hogy megszerezzem a birodalmat. Anya azt mondta, lila a szám, úgyhogy hamarosan készülhetek kifelé. Legnagyobb örömömre persze, hiszen mire elértem azt, amit szerettem volna, a körülmények olyannyira megváltoztak, hogy nem hagytak a szabadság érzésében lubickolni. Még könyörögtem egy sort, hogy hadd maradhassak, de nem igazán értem el számottevő sikereket. Meg azért az utolsó pár percben visszasírtam a török kisfiút, inkább megtanultam volna a halandzsáit, mintsem, hogy egyedül búvárkodjak.

Ez az apró, de annál mélyebb jelentéstartalommal bíró életkép is bizonyítja, hogy a csapatszellemet igenis meg kell tanulni. Nem megy az annyira egyszerűen, főleg egy akaratos és elkényeztetett kislánynak, akinek a fejében soha nem volt lehetetlen. Mára már csapatjátékosnak tartom magam, akinek napokig tartó örömet szerez, ha a közös munkafolyamat végén valami egyedi alkotást teszünk le az asztalra. Persze metaforikusan ma is ott van a lapát a kezemben, a különbség csak annyi, hogy sokkal magasabb a toleranciaszintem, viszont aki ezen kívül esik, annak ugyanúgy mennie kell.

Hozzászólások