Most már egy órája bámulom a számítógép képernyőjét: fehér, üres lap. Tetszik a tisztasága, egyszerűsége, hogy nem akar mondani semmit. Sem jót, sem rosszat, sem pletykát, sem hasznosat. Be kellene piszkítani. Írni kellene rá mondatokat, szavakat, betűket. Ismételni kellene a szabályokat, a hiányainkat, nyomorunkat. Kapaszkodót kellene adni néhány sorban, egy boldog percet, egy cseppnyi mosolyt, valami vicceset, ironikusat, bosszantót. De elfogytak, elhagytak a szavak, a betűk, a gondolatok. A távolból néznek vissza és hangos röhögésük visszhangzik. Elhasználtam már mindegyiket. Hatezer karakterben, két csomagban, tíz hírben mindennap felhasználom. Bár nem túl színes a paletta, amelyből a fogalmakat válogatni lehet: vírus, korona, beteg, halott. Vagy a másikban: víz, vízelzárás, utca, javítás. Blablabla. Hasznos, de szürke és lehangoló mondatokra pazarlom a szavakat. Nem jut a könnyedre. Írni kellene, mondani. De mit? És talán még fontosabb kérdés: kinek? Már úgyis rám meg ránk ragadt a szenny. Nemegyszer hallottam, ahogyan elküldenek melegebb éghajlatra, amint meghallják hangomon a pandémia napi adatait. És ilyenkor csak mosolygok. Engem is eltömít, én sem szeretem, én is unom és utálom. Azonban pont
ennyire unom és utálom a beszólogatásokat. Írnék színdarabról, slam poetry estekről, könyvbemutatókról.
Leírhatnám, hogy milyen finom a kávé habos tejjel, vagy ki is figurázhatnék embertípusokat, helyzeteket. Szólhatna
ez itt most az októberi melegről. Egy másik univerzumban, ami tavaly még a valóság volt, táncoltak már a szavak
ilyen témák körül, most sorban állnak az unalmasért. Telik a lap, mocskosodik, tízpercenként kerül rá egy agyonjavított mondat. Lapszusom van minden szó előtt. Ez olyan, mintha az ács szög, a varrónő tű nélkül próbálna meg dolgozni. Úgy szól most ez mindenről, hogy közben semmiről sem szól. Mert nem szólhat, nincs amivel, nincs amiért, és nincs akinek. Csak nézem a fekete karaktereket a fehér, teli lapon.