#Keep Calm and Wait for Godot #ZUG #Boldog szülinapot Váróterem!

(Kötelezően előre kell jegyeznem, hogy habár ez az írás a Zugban bemutatott, Keep Calm and Wait for Godot című előadás/performansz tudósításának, kritikájának, vagy más igen komoly műfajú írásnak indult, határozottan véleményre sikeredett. Így mindaz, amit látottakról, tapasztaltakról olvashatsz, az én nézőpontomat mutatja be, helyenként eltérhet attól, amit a rendező kívánt érzékeltetni, vagy amit mások megéltekaz eltöltött percek alatt. Hozzáteszem azt is, hogy remélem, a lentebb leírtakat nem csak azért gondolom így, mert túl keveset tudok a színházról, a művészetről. Ugyanakkor örülök, hogy keveset tudok, és van mégmit megtapasztalnom. Megértésedet, kedves olvasó, köszönöm.)

„Our times are so exciting you can only shock people with boredom” – Samuel Beckett

Be kell vallanom töredelmesen, eddig még semmilyen formában nem találkoztam Godot-val, sem Samuel Beckett drámájával, így indokoltnak láttam, hogy mielőtt az amúgy is rejtélyesnek ígérkező ZUG-os előadásra elindulok, legalább beleolvassak a műbe. És akkor másodszor is be kell vallanom töredelmesen, hogy én belealudtam az olvasásba.

Így egyetlen elvárást vittem magammal: lécci-lécci csak ne legyen unalmas.

Vártunk. Rengeteget. Attól a perctől fogva, hogy megérkeztünk a ZUGba. Sorban állás közben, a székeken ülve, egymást figyelve. Vártuk, hogy mi fog történni, mikor kezdődik már, mikor lehet már tapsolni. A taps elmaradt, a drámát viszont szóról szóra megjelenítették körülöttünk. Amennyire én ismerem a Beckett művét, minden egyes lényeges motívumát felsorakoztatták, minden jelentős részt, fura módon, de visszaadták.

Az est ajánlójában olvashattuk: az előadás arra keresi a választ, hogy hogyan alakította át az elmúlt évek „mediális kultúrvidámparkja” a színházhoz való viszonyulásunkat, mennyire képes befolyásolni minket, ez az alkotók által „antropológiai labornak” nevezett intézmény. Mire várunk, miközben színházat szeretnénk látni? Mi egyáltalán a színház?

Lehet színház színész nélkül? Melyik lényegesebb: amit látunk, amit a színpadon megjelenítenek, vagy ami bennünk az előadás időtartama alatt lejátszódik?

A Keep Calm and Wait for Godot átértelmezte a színház fogalmát. Átértelmezte a várakozás fogalmát. Átértelmezte Samuel Beckett drámájának fogalmát. Úgy láttuk a darabot, hogy nem láttunk belőle semmit. Azaz, hogy bennünk játszódott az egész. Hiszen miről szól Beckett műve? Két férfi vár egy ismeretlenre, az ok, hogy miért, számukra is ködös. Ez a két férfi voltunk mi, remekül játszva főszerepünket. Vártuk az ismeretlent. Vártuk, hogy az előadás elkezdődjön, hogy valami történjen.

„Let’s go!

We can’t.

Why not?

We’re waiting for Godot!”

Habár nem túl sok koherencia volt a performanszban, és talán több ponton is fel kellett volna állni és elmenni, mégis többnyire ott ültünk végig. Adódhat ez azon erdélyinek mondható jellemzőből is, hogy többnyire egy kibírhatatlan előadást is végig nézünk, valamiféle szolidaritásból, még ha el-el bóbiskolunk is közben. De mondjuk, hogy ez esetben nem azért maradtunk, hanem mert ez a várakozás velejárója.

A percek egymás után teltek, mi meg hiába akartunk többször is felállni és indulni, valami maradásra bírt. Talán maga a várakozás szegezett a székhez, s a tudat, hogy még történhet valami, valamiről még lemaradhatunk.

Mitől színház a színház?

A performansz utáni beszélgetésnek talán magyarázatot kellett volna adnia az eltelt idő közben bennünk felmerült kérdésekre. Például, hogy miért csaptak be minket?

Mert azt hiszem, mindenki úgy indult neki annak az estének, hogy valamit látni fog, tapasztalni. Ez egy átlagos elvárás a színházzal kapcsolatban. És habár valóban láttunk és tapasztaltunk sok mindent, mégis, könnyen maradhattunk azzal az érzéssel, hogy ez nem színház volt, hogy ennek semmi köze, vagy csak nyomokban hasonlított a Godot-drámához. Mert például nem voltak színészek, nem volt történet. Csak a várakozás volt, és az elvárásaink sorának megdöntése.

Például azon elvárásunké, hogy milyennek képzeljük a színházat.

Ha számomra klasszikusnak értelemben vett színész+színpad+élmény színházra gondolok, akkor nem, a Keep Calm and Wait for Godot messze nem volt az. Hiszen sokkal inkább volt a tűréshatárunk feszegetése, sokkal inkább volt a nézővel való kísérletezés.

Ha a színház a nézőben való gondolatkeltést, a néző számára egy más valóság megteremtését, és bemutatását jelenti, akkor ez igen is az volt, hiszen én ugyanazt éltem meg, mint Beckett hősei, az abszurd várakozást.

A performanszot összeállítók szerint a színház egyik legnagyobb ellensége az unalom. De mitől lesz unalmas vagy sem egy darab? Azt hiszem, ez legalább akkora arányban függ az előadás minőségétől, mint néző pillanatnyi hozzáállásától. Hiába látunk egy világsikert, ha épp aznap, abban a pillanatban nem vagyunk képesek befogadni. És fordítva: egy unalmas, rosszul felépített, elcsépelt előadás is lehet jó, ha akkor épp ez kell a nézőnek.

A kérdéseinkre a beszélgetés után sem kaptunk feltétlenül választ, és mondhatnánk értelmetlenül telt el a szombat esténk. De azt hiszem sokunkban megragadt legalább egy kérdés, felháborodás, egy kép az estéből, s ha mi nem is erre vártunk, talán az alkotók így is elérték a céljukat.

A fényképeket Robert Puțeanu készítette.