A hosszú, átbulizott diáknapos hétvége után az egyetemista megáll és elgondolkodik: jó rég nem volt otthon, haza kellene menni a szüleihez, ült eleget a blokkban. Előre vonatjegyet vesz, mert tudja, hogy gyorsan elfogynak a helyek, szól anyukának, aki nagyon örül és hazavárja.

Van olyan egyetemista is, aki az átbulizott diáknapos hosszú hétvégét követő első napon olyan torokgyulladást kap, hogy pihenteti az egész hetes programjait és átváltja a vonatjegyét korábbra. Jelen.

Így indult az elmúlt hét, tele energiával, de a testem megálljt parancsolt, s talán jól is tette. Mert most volt idő kiélvezni minden apró dolgot, amit gyakrabban kellene megtenni. Olyasmit, amiket a nagyvárosi rohanásban nem tudok megtenni, mert nincs idő rá. Miért sietünk állandóan? Lassabban is lehet élni. Úgyis gyorsan meghalunk.

Itthon a faluban minden olyan csendes. A főút vezet végig az egész településen, néhány utcában gyerekek bicikliznek, kevés autó jár. Este kilenc után a bőröndöm a főút szélén húzom, s belélegzem a meleg tavaszi levegőt. Nyelni még fáj, de majd valamit felír az orvos. A kapuban istállószag fogad, de nem zavar. Otthonillat, akárcsak a rántott húsé, kiteregetett tiszta ruháé vagy a frissen nyírt fűé.

Érkezésemet a kutya is várta, megszeretgetem, engedem, hogy összepiszkoljon és megnyalja az arcom. Nekem is hiányzott az, hogy tappancsnyomok legyenek a nadrágomon. Vizslatom az itthoni környezetet: a szüleim felújítanak néhány bútort, gyerekkori szobám időnként raktárrá válik. Megmosolygom: látszik, hogy keveset vagyok itt. Kiviszek egy poharat, amit még húsvétkor felejtettem a régi íróasztalomon, majd elismerem, hogy az itthoni ágyamnál semmi sem lesz kényelmesebb.

Másnap irány a rendelő. Köszönök az idős bácsinak, aki minden hónapban jön felíratni a szívgyógyszerét, majd az utánam érkező, harsányan pletykálkodó nőknek is. Most nem idegesít, hogy várnom kell. Ráérek. Ezelőtt folyamatosan toporogtam az ajtó előtt, hogy az idős, lassan nyugdíjas orvos dolgozhatna gyorsabban is. Most még én is elfecsegek vele egyetemről, vonatozásokról, vírusokról és háborúról.

Kiváltom a receptet, megvárom a buszmegállóban a buszt és nosztalgiázom, hogy ehhez a megállóhoz mennyi emlék köt. Találkozások, búcsúzások, ölelések vagy akár első csókok helyszíne.

Az otthoni ebéd után meglátogatom nagymamát. Ahogy helyet foglalok nála, rájövök a nap tanulságára: soha ne menj jóllakottan a nagyihoz. Egy tányér süteménnyel kínál, szépen lassan elmajszolok egyet, amíg elmondja minden mondandóját. Meghallgatom, s amíg lehet, még szakítok rá időt, mert neki sincs sok.

Aztán, ahogy telnek a napok, rájövök, hogy többször kéne „hazajönni”, még ha nem is szó szerint. Többször kellene félretenni a napi teendőket, nem csak akkor, amikor a testünk parancsolja, és gyakrabban kellene megpihenni fejben is. Lelassulni, nem aggódni azon, hogy mi a következő feladatunk, vajon be tudjuk-e fejezni, hogy holnap vegyük a másikat. Megállni, nagy levegőt venni, odafigyelni az apró részletekre a körülöttünk forgó világban, örülni, hogy a részesei vagyunk és megélni a mákat, amíg itt lehetünk.