Vincent Van Gogh (1854–1890) holland festő a posztimpresszionizmus egyik kiemelkedő alakja és napjainkban is az egyik legismertebb művész. Festményei halála után, a 20. század végén váltak igazán népszerűvé. Életének csupán tíz évét szentelte alkotásra, az 1880 és 1890 közötti időszakot, festményeinek száma azonban nem ezt tükrözi, csak önarcképből van 35 darab. Az impresszionizmusból inspirálódva alkotta meg saját stílusát: ecsethasználata, festői technikái tették egyedivé alkotásait.

Roger Fray, a posztimpresszionizmus kifejezés megalkotója azt állította, hogy ebben az irányzatban a művészek szerint az alkotásnak nem szükséges konkrét esztétikai folyamatra, stílusra vagy megközelítésre összpontosítania. Számukra az volt fontos, hogy a festmény kifejezze a szimbolikát és képes legyen átadni a festő tudatalatti gondolatait. Így a posztimpresszionisták az ábrázolt tárgyakat az érzelmek közvetítésének eszközeként értelmezték.

A hétköznapokban sok helyen találkozhatunk munkáival: legismertebb festménye, a Csillagos éj populáris díszítőelemmé vált, de további műveit is láthatjuk nemcsak múzeumokban, de telefontokok hátán, könyvjelzőkön és az ajándékboltok szinte minden szegletében. A festő mentális betegségekkel küszködött, illetve halála is sikertelen öngyilkosság következménye volt. Több filmet inspirált az élete, ezek közül talán a legismertebb a Loving Vincent, de népszerű még a Van Gogh az örökkévalóság kapujában és a Van Gogh Painted with words filmek is.

Van Gogh azért festett annyi önarcképet, mert ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy gyakorolja az emberek ábrázolását. Egyszer azt írta a húgának egy levélben: „Piszkos és nehéz foglalkozásom van: a festés, és ha nem az lennék, aki vagyok, nem festenék, de mert az vagyok, sokszor élvezettel dolgozom, és a ködös jövőben olyan képek megfestésének lehetőségét látom, amelyekben bizonyos fiatalság és frissesség lesz, még ha én magam el is vesztem már a fiatalságomat. (…) Az a szándékom, hogy a lehető leghamarabb délre költözöm, ahol még több a szín, még több a nap. De amit elérni remélek, az az, hogy egy jó portrét festek.” Első önarcképét 1886-ban festette, amely színeiben és stílusában is eltér ettől a képtől, kifejezve, hogy folyamatosan változik a művész önpercepciója. Ez a festmény 1889-ben készült, Arles-ben, rögtön egy másik önarckép elkészülését követően, amely majdnem pont ugyanezt ábrázolja, apró eltérésekkel. Az Önarckép levágott füllel és pipával című képen Van Gogh ugyanebben a testhelyzetben, ugyanilyen öltözékben jelenik meg, eltérő háttérrel és arcmegformálással.

A kép előterében, a fókuszban Van Gogh látható – a füle levágása után – bekötözött fejjel, sapkában. Két héttel az eset után készült el a kép, így testi és lelki állapotának tükrözéseként értelmezhető, megtört, magányos embert ábrázol. Vitatott, hogy tulajdonképpen honnan eredeztethető a sérülése, hogy magának okozta-e a sebet, vagy nem, ám a legvalószínűbb elmélet szerint Paul Gauguinnel folytatott veszekedést követően vágta le a bal fülét. Öncsonkítása következtében a művész előbb kórházba, majd szanatóriumba került, élete hátralévő másfél évének festészetét pedig szintén ez a végzetes tett határozta meg. Az öltözéke, a kabát és a sapka hideg évszakra utalnak, mind megrajzolásukkal, mind színükben. A képen hideg, sötét színekbe öltözik, ez komor hangulatot és titokzatosságot kölcsönöz neki. A háttere ugyanakkor világos, meleg színeket sorakoztat fel, mint a sárga, illetve a narancssárga, és elvétve egy kis világoskék is látható. A kép háttere egy szoba, feltételezhetően a saját szobája, ahol lakott és ahol a portrét is készítette. A szobában három kivehető elem jelenik meg: egy festőállvány üres vászonnal, egy japán festmény a falon és egy ajtókeret, amelyek a festő alakját keretezik. Az üres vászon az alkotói hajlamot, a művészet befogadását szimbolizálja, a japán festmény a művész japán festészet iránti rajongását illusztrálja, az ajtókeret pedig, ami színekben megegyezik Van Gogh öltözékének színeivel és ezért hozzá köthető, az elvágyódást jeleníti meg. A háttér és az előtér közötti színbéli kontraszt feltehetőleg a festő külső és belső világa közti különbségeket hivatott megjeleníteni. A festő alakját fekete kontúrvonal választja el a háttértől. A vonalak és ecsetvonások felismerhető jelei a posztimpresszionizmusnak, amelyben Van Gogh élt és alkotott. Apró, függőleges ecsetvonásokat figyelhetünk meg, és letisztult, szintén függőleges vonalvezetést.

A háttérben látható vonalak egyenesek, szabályosak, ellentétben azokkal a ferde, hullámos vonalakkal, amelyek segítségével a művész saját magát alkotta meg a vásznon. Ezáltal is hangsúlyozódik az előbb említett ellentét: a környezetében lévő rend és a benne lévő kiegyensúlyozatlanság között. A tér majdnem teljesen ki van használva, a kép bal felső sarkában van egy rész, amely csupán a sárga falat ábrázolja. Ez azonban nem kihasználatlanság, hanem megoldás arra, hogy ne legyen túlzsúfolt a kép. 

Vincent Van Gogh a művészettörténet meghatározó alakja, művészete társadalmunk egyik legfontosabb öröksége. „Nagyon igaz, hogy egy csomó festő elmebeteg – olyan élet ez, amely az embert – enyhén szólva – elidegeníti a világtól. Rendjénvaló, hogy a fejem búbjáig beletemetkezem a munkába, de örökké félnótás maradok” – mondta saját magáról.