Magyarán: Szigeten jártam egy napot

Amikor egy álmod valóra válik. Ez történt, mikor áttértem a Szigethez (pontosabban Sziget fesztivál) vezető hídon délután két órakor. A hosszas kis kitérőm után, miközben szót váltottam két rendőrtiszttel, hogy ugyan merre van az a híres nevezetes K híd, és megláttam Iza izgatott fejét, tudtam, jó helyen vagyok. A tökéletes helyen, pontosítva (mondtam, klisés leszek), ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy az Oasis Rock and Roll Starját játszotta egy fiatal dán zenész miközben hivatalosan is átléptem a kapukon, meglátva az infópont mellett a barátnőmet. „Cause Tonight I’m a Rock ’n Roll Star” énekeltem együtt a pasival, és még kaptunk egy demó CD-t is tőle. (Update: belehallgattam, nem rossz.)

 

A világon fellelhető összes giccses érzés bécsi keringőt táncolt a gyomromban. Hosszú idő után először nem tudtam abbahagyni a mosolygást, és feltétel nélküli boldogság és izgalom futott fel-le az ereimben. Mikor már annyi öröm csordult belém, hogy szinte kihánytam, elővettük a Sziget Passportunkat, és szembesültünk a tényekkel. Egy nap nyolcvan euró (a pénztárcám azóta is sír) és minimum tíz fellépő, akikre az érdeklődési körünk kihat. Magabiztosan vonultunk az Art Zone-ba, hisz úgyis elérünk mindenre. El a nagy lóherét. Blossoms, Esti Kornél, majd átcsapatni a sátorhoz a Nothing But Thievesre, akikre a barátnőm különösen kíváncsi volt, ez pedig csak az este eleje lett volna. Mivel a Blossoms és az Esti Kornél konkrétan ugyanakkorra esett, ezért az utóbbira esett a választásunk. De még mennyire jó választás volt. Meglepően kellemes volt végre magyarokkal is találkozni a Telekom Volt Fesztivál színpadnál, a zenekar zárókoncertre hangolódva játszott egy rövid Arctic Monkeys mashupot, majd belekezdtek a saját dalaikba. Mikor már a mellettünk lévő ázsiaiak is legalább annyira belejöttek a headbangelésbe, mint a tősgyökeres Esti Kornél-fanok, az eső/vihar is megérkezett. Ironikus persze, a banda vette a lapot, setlistet váltott, és elkezdték játszani a Rohadt Esőt, miközben a gyengébb idegzettel bírók fedett helyszínre menekültek. Minket azonban nem tántorított el, még akkor sem, amikor a fröccsös poharunkban több volt az esővíz, mint a bor. „A kosz adja az ízt” elvet követtük, és maradtunk tovább bőrig ázva, miközben a mellettünk lévő punk srác (igen, vannak még punkok a Szigeten) keservesen próbálta meggyújtani a cigijét, sikertelenül.

sziget3

Énekelve-táncolva és kézen fogva (csöpögés megint) rohantunk az A38 hajó színpadához, hogy még elkapjunk valamit a Nothing But Thieves-ből. A paranoiám sajnos beigazolódni látszott, amikor elértünk a sátorhoz. Kétszer annyi fesztiválarc volt a sátornál, mint amennyi elférne, ám ez nem zavarta az embereket, engem viszont annál inkább, mivel tudtam, hogy az idő miatt gyűltek oda annyian, mintsem a brit banda miatt. Végül feladtuk a küzdelmet és a reményt, hogy bármi befogadhatót is érzékelni fogunk a koncertből.

Aztán a koncert, amire öt évet vártam. Megérte várni, ó, de még mennyire. És akkor itt jön képbe a 2014-es Voltos fellépésük, ekkor volt legutóbb Magyarországon az Arctic Monkeys. Karrierjük csúcspontján, evidens volt, hogy rettenetesen bántam, amiért 15 évesen a szüleim nem engedtek el egyedül fesztiválozni a szomszédos országba. Ismétlem, karrierjük csúcspontján voltak, és nevezetes volt a zenekar a profi és élvezetes fellépéseiről, de ez nem mondható el a Volt fesztiválos produkciójukra. Alex Turner bemindenezve flangált fel-le a színpadon, miközben a kiéhezett tinilányok hasonló állapotban fetrengtek az első sorban. Elfogult fejjel, naivan valószínűleg én is védtem volna a zenekart, ha ott lettem volna, mondván annyira azért nem volt ez rossz. Pedig sajna de. Viszont idén, öt év szünet után visszatérve, kárpótoltak mindenért. Jót tett nekik a kis visszavonulás, hiszen erősebben tértek vissza, mint valaha, és profizmussal, valamint szórakoztatással teli volt a koncertélmény, amit biztosítottak. A rajongók körében erősen megosztó Tranquility Base Hotel+ Casino lemezről csupán négy dal hangzott el, a többit az első (Whatever People Say I am, Thats What I’m Not) és az azt követő négy albumról játszották el, amiket a közönség egy emberként énekelt. Azért még mindig fellelhetőek voltak azok a kitartóak, akik csakis a Do I Wanna Knowt várva befészkelték magukat az első sorba, majd miután véget ért a populáris dal, mentek tovább. Ez volt a záró fellépés, ezután a több ezres embertömegben vonaglottunk 40 percig a sárban. A Tesco Disco záróbulija pedig tökéletes megkoronázása volt az estének, miközben a mellettem táncoló angol lányok a röhögéstől sírva törlik a barátnőjük telefonjáról a fekáliát.

sziget4

Összegzésképp: ez volt a Sziget. Sírtunk, nevettünk és eláztunk, eközben még mindig nem tudatosult bennünk, hogy tényleg ott voltunk. Szerintem még most sem. Mivel saját büdzséből mentem, jogos a kérdés, hogy megérte-e? Ez mindenkinek a saját döntése, mert minden egyén más élményekkel távozik egy eseményről. Nekem viszont igen, megérte, mert lehet, hogy azóta csak 89 banis vizet iszom, és 1 lej 50 banis kenyeret eszem, de a poszt-fesztivál depresszióm azóta is hűségesen kitart addig, amíg lesz egy olyan pont az életemben, amely überelni fogja, vagy esetleg csak elérné ennek a napnak a szintjét.

sziget2

fotók: Sziget Festival Official