Bern, 2019, villamosmegálló. 

Ezek a közlekedési csomópontok tökéletesen megfelelnek a különböző mélységi szintekre rejtett gondolatok felszínretörésének. Amikor bömböl a fülében a rongyosra hallgatott gépzene, már a fejében azt is hihetné, hogy ő maga a videóklip főszereplője. Valaki, aki más, valaki, aki kívülállóként, mégis emberi színt öltve járkál a városban, ha azonban egy tollal kellene az élet értelmét levezetnie, a leírt képlet biztosan ellentmondana az eddig bebizonyított valóságnak. Várakozik, mint az összes többi társa, ilyen hétköznapi helyzetekben senki sem kiválasztott, mindenkinek ugyanazokon a rituálés próbákon kell keresztülmennie. Jelen esetben a főváros diktálta tempó és távolság áll a dolgok hátterében, ezt valahogy senki nem úszhatja meg. Még ő sem, pedig máskülönben borzasztóan különleges. De hát kit érdekel ez? Mert sem az ellenőrök, sem a villamosvezető nincsen azon a szinten, hogy ezekre a rezdülésekre megfelelően reagálhasson. Hirtelen jön a gondolatáradat, megtorpan, nincs tovább. Felnéz, ősz hajú asszony áll előtte, aki hevesen gesztikulál. A földi dolgokhoz való visszateleportálás nem megy egyszerűen, eleinte csak egy mozgó szájat lát, mint a némafilmek korszakában. Komoly koncentrációt követel a ráhangolódás, közben a fantáziájában megjelenik egy piros nyolcas. Ezzel az információval sem tud mit kezdeni, így telepatikusan átkattintja az agyát, hogy végre megérthesse, miről is beszél neki útitársa már vagy két perce. Ha mondjuk a térfigyelő kamerát is igénybe vennénk a rejtély megoldásához, egyértelmű lenne, hogy a szekerét húzó idős néni meglöki őt, még el is kezdi szidni, hogy ezek a fiatalok folyamatosan az útban állnak, és egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni a világban fellelhető valamennyi generációhoz. A nő észreveszi, hogy még borsónak sem lehetne nevezni szónoklatát, mivel célközönsége semmibe meredő tekintete nem a fejmosás sikerességének érzetét erősíti. A néni már arról kérdezgeti, minden rendben van-e, mert hát, reakciómentes magatartása hagy némi aggodalmat maga után. Erre a drámai pillanatra azért már a válaszadás képessége is előkívánkozik belőle, így heves bólogatással lerendezi az egyre szövevényesebb ügyet. A néni persze idáig sem volt a legnyugodtabb kedélyállapotában, de most azért még egy indokot talált az ifjúság gyalázására, így hatalmas ventilátor legyintéssel felkiált: „Borzasztó, nem csak szemtelenek, de még el is vannak szállva!” A beszélgetőpartner, látva, semmi esély nincs arra, hogy a páciens visszaszóljon bármit is, továbbáll, hiszen az  egyoldalú konfliktusgenerálás már nem tűnik annyira vonzónak. Ő persze örül, hogy nem kell tovább megerőltetnie magát felesleges párbeszédekkel, így újra belemerül. És nagyon mélyre megy. Hirtelen csak tagadó mondatok jutnak az eszébe.

„Nem ismerhetlek meg téged, aki folyamatosan az ablakból bámultál. Nem lehetek részese annak a folyamatnak, amely a kapcsolatunk kibontakozását övezné. Nem megyünk majd együtt moziba, ahol majd nem fogunk horrorfilmet, de még limonádéfilmet sem nézni, mert egyszerűen nem. A memóriánkban nem lesznek közös fiókok, nem fogjuk tudni egymás nevét sem. Csak arcok vannak, azok is homályosak. Te látsz, én már nem. Te legalább öt perce csak a mintás zoknim leleményességén agyalsz, én meg alig egy perce gondolok rád. Pedig nem is ismerlek. És az a szomorú, hogy nem is foglak. Nem leszünk barátokból átalakult lelkitársak, de még csak Facebook-ismerősök sem. Mert nem érezlek, nem tudlak. Csupán annyit, hogy közel voltál hozzám, nagyon közel. Nem kell azon töprengenem majd, hogy milyen karácsonyi ajándékot vegyek neked, de még csak áldott ünnepeket sem kívánhatok. Pedig annyira szeretnék. És mégsem lehet. Nem foglak bemutatni a kutyámnak, mert a fizikai időből kicsúsztunk, és nekünk sajnos nem adtak pótlási lehetőséget. Nem szólnak majd rólad a napjaim, nem lesznek közös képeink, sőt még azt sem mondhatjuk el magunkról, hogy mi mindent megtettünk ennek érdekében. Mert lehet, hogy a rámpillantásod volt a minden, de az én viszontgesztusom elmaradt. Nem fogjuk majd egymás kezét, ha baj van, de még arról sem fogunk tudni, hogy egyáltalán még életben van-e a másik. Egyszerűen ezeket a kártyákat húztuk, és bármennyire is fáj, nincs mit tenni ellene. Nem lesznek közös terveink, egyáltalán semmilyen metszőpont nem lesz az életünkben. Azt hiszem, ez csupán egyszer volt, akkor is nagyon távoli, ijesztően gyors rezzenés. Keres a tudatalattim. Azt sem tudom, hogy pontosan kicsodát. Te láttál engem, én meg nem. Részedről konkrétabb kontűrben jelenek meg, számomra pedig csak egy megérzés maradsz. És nem fogok tudni változtatni ezen. Még akkor sem, ha minden erőmmel ezen lennék. Itt voltál, de elmentél, én pedig nem tudlak utolérni. Elkezdhetek szaladni, de semmilyen támpontom nincs, mégis merre menjek, hol keresselek. A szemedbe volt írva minden apró részlet, amely segítene nekem, csakhogy én nem néztem rád. Akkor még nem tudtam. Most már igen. Megnyílt a tudatalattim, hiszen mindezeket a gondolatcsírákat ő ültette belém. És ha felelevenítem erőltetett reális énem, rájövök, hogy a nyolcas villamosnak már régen itt kellene lennie. Olyannyira elkéstem az egyetemről, hogy már az akadémiai késés fogalmát sem hívhatom segítségül. De nem mehetett el, hiszen itt ácsorgok már mióta, pont úgy érkeztem, hogy elérjem a saját időkereteim között mozgó villamost, amivel még beérnék az órára. Aztán, mintha széllökésként hasítana belém a felismerés: akkor ment el a piros jármű, amikor az öreg néni tátogó száját figyeltem. Pontosan akkor. Annyira próbáltam felfogni, miről is beszél, hogy figyelmen kívül hagytam a várva várt szállítóeszköz befutását. Tudatos énem lassan felfogja a tudatalattim tollbamondását: azon a villamoson ültél. Ott voltál és néztél, de én nem nézhettem rád. Részese voltál a valóságnak, én pedig eltűnő sárga fényképekkel maradtam. Onnan idéztelek elő. Tudom, hogy ott voltál, érzem. Kár finomkodni ilyen szituációban, fájó pont nekem is, mert többé nem látlak. Szeretnélek, de nem lehet. Adottak a körülmények, amelyekért valamilyen kívülálló sorsalakítók felelnek. Tudnál tárgyalni velük? Nekem nem lesz rá lehetőségem, nincs bejárásom hozzájuk. Talán neked van. Talán még kaphatnánk újabb röpke másodperceket.”

Ilyen zavaros elmeállapotban felül a megérkező piros nyolcas villamosra. Reflexszerűen körbenéz, hátha ott van, akit keres, de egy részeg hajléktalanon és két japán turistán kívül üres a járat. Szomorkás képzeteiben csak arra tud gondolni, hogy minden okkal történik, valószínű ez is itt.