Hogyan vesztődtem el a metrón

 

Az emberek egy része bátornak tart, a másik fele pedig őrültnek, amiért egyedül vágtam bele egy rövid londoni túrába. Szerintem valahol a két véglet között állok, úgy közepetájt. Szükség van egy kis vakmerőségre az utazáshoz – de jobb, ha előbb utánanézel néhány dolognak, hogy útközben ne vesztődj el, mint ahogy az velem történt.

Egy egészen kis városból érkeztem, amely után még Kolozsvár is ijesztőnek és bonyolultnak tűnt a rengeteg ember, magas épületek és buszok miatt. Így hát Londonba érve teljesen elvesztem. Még a repülőtér is jóval nagyobb volt, mint az itthoni, és már ott éreztem, hogy bizony nem lesz egyszerű az elkövetkezendő néhány napom.

Eredetileg egy koncertre érkeztem, de ha az ember meglátogat egy ilyen hatalmas várost, úgy gondolom, hogy kötelező szétnéznie, de legalább egy hosszú sétát ejtenie London szívében. Ezért ez első este a barátaimmal – akiknél megszálltam – egy rövid városnéző túrára indultunk. Mellettük nem volt ijesztő a tömegközlekedés, már rutinosan mozogtak a metrón, és ismerték az utcákat is.

London gyönyörű város; lenyűgözött az építészete, az utcák éjszakai világítása, és azok a kis emeletes buszok is, amiket eddig csupán filmekben láthattam. Sikerült megcsodálnom a Big Bent, valamint a Westminster-palotát is, majd a Temze partján ülve, hideg itallal a kezemben, végre kifújhattam a nap során összegyűlt fáradalmat.

A második napom már egészen korán megkezdődött. Találkozót beszéltem meg egy kedves ismerősömmel. Kezembe vettem a telefonomat, megnyitottam a Google térképet, és indulhatott is a kaland. Tudni kell rólam, hogy bárhol könnyen elvesztődök… Kolozsváron folyton a barátaimra támaszkodom, megkérem őket hogy kísérjenek el ilyen-olyan helyekre, mert egyedül képtelen vagyok eligazodni. Nos, Londonban nem volt segítségem, ezért félre kellett tennem a bátortalan énemet, és magamra ölteni a vakmerőséget.

Hosszan időztem a metróállomáson, mire sikerült rájönnöm, hogy melyik vonalon kell utaznom, és mivel az aluljáróban nem volt térerő, még az internet segítő erejét is elveszítettem. Végül mégis sikerült eljutnom utam első megállójáig, egy hatalmas vasútállomáshoz. Őszinte leszek, már a visszafordulást fontolgattam, de az ismerősöm telefonon keresztül, türelmesen elmagyarázta – egymás után legalább háromszor is –, hogy hol és hogyan kell jegyet vennem, majd azt is, hogy melyik vonatra üljek fel. Húsz perccel később úgy foglaltam helyet a vonaton, mintha a kis, kényelmetlen ülőhely maga a megváltás lenne.

A rövid, de értékes találkozó után elindultam a koncert helyszínére, ami a város szélén volt. A vonaton még minden rendben volt, könnyen visszataláltam, de a metró kusza vonalai között végül elvesztődtem. Ide-oda utazgattam, váltottam a járatok között, de nem igazán tudtam, hogy valójában hol járok. Vázolom a helyzetet: egy elsőéves egyetemista lány Londonban, egy végtelen metróhálózat kellős közepén, ráadásul a koncert mindjárt kezdődik. Egy gyors telefonhívás, és néhány mély lélegzet mentett meg, majd összeszedve magam, megkerestem a megfelelő járatot, és már úton is voltam a koncert helyszínére.

Visszagondolva, tényleg őrültségnek tűnik teljesen egyedül belevágni egy ilyen kiruccanásba. A repülőtér egy labirintus volt, a metróvonalak kuszábban voltak, mint a hajszálak, és a vasútállomás is hatalmas volt, tele rohanó emberekkel. Viszont cseppet sem bánom, hogy volt merszem belevágni, hiszen rájöttem, hogy többre vagyok képes, mint azt valaha is gondoltam volna. Ha ismét lehetőségem lenne egy idegen országba utazni, már biztosan nem tartanék ennyire a tömegközlekedéstől, inkább élvezném a kirándulásom minden egyes percét.