Mindenki életében van legalább egy olyan történelmi esemény, korszak, amiért rajong és mindent tud róla: második világháború, az utolsó cári család, Diana hercegnő, és még sorolhatnánk. Nekem is van: a huszadik századi magyar színjátszás. Pontosabban a rendszerváltás előtti színészóriások. Minden fellelhető beszélgetést elolvasok, megnézek, meghallgatok velük, és mindent tudni akarok azokról, akik megragadnak. A bőség zavarának ellenszegülve kiválasztottam öt „ikont”. Lássuk hát, kik ezek.

A színjátékos: Őze Lajos (1935–1984)

Őze Lajos, Az Őze, Lojzi. A színművészetre „színjátékos mesterségként” hivatkozott, és kerülte az embereket. Ha csak kilenckor volt jelenése, már 6-kor bent volt a színházban, hogy „ne poros cipővel álljon színpadra”. Eljátszott mindent, amit színész és néző el tud képzelni, mégsem volt soha boldog. Én Az ötödik pecsétben láttam először, akkor került fel az előbb említett listára. A Mestersége színész című műsorban Molnár Gál Péter készített vele portrébeszélgetést, legalább hússzor újranéztem. Őze így jellemezte magát az interjú végén: „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem az utcán, úton-útfélen, játék, könyv, lapok színház. Ez vagyok én.”

A forradalmár: Gobbi Hilda (1913–1988)

Cserhalmi György után szabadon: Hildavirág. A színésznő, aki sose volt szép, aki főiskolás korában is vénasszonyokat, nagymamákat játszott. A nő, aki úriember volt. Az úriember, aki szerelme bemutatóira rózsacsokrokat küldetett. Az úrilány, akiből baloldali forradalmár lett. Gobbi, aki maga A Mirigy, A Gertrudis, A Spiró-féle Vénasszony. Csak egy beszélgetést kell meghallgatni vele. Egy interjút kell elolvasni. Egy filmet, egy előadás felvételét megnézni. A színház volt a mindene, saját családja nem lévén, de az emberség és az embertársak megsegítése mindenek fölött állt. Mindenkinek sok szeretettel ajánlom morálisiránytű-jelöltnek.

Az úriember: Darvas Iván (1925–2007)

Darvas Iván az a színész, aki még 78 éves korában is szépfiú volt. Bevallása szerint szépfiúságát ki is használta, majd 47 évesen új életet kezdett, amikor találkozott „mostani családja fejével”. 1965 után börtönbe zárták, azt mondták, soha többet nem állhat színpadra, mégsem így lett. Mai napig csodájára járnak az Egy őrült naplója alakításának, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban pedig a narrátor szerepében ütheti meg a fülünket az a bizonyos Darvas-intonáció.

A femme fatale: Psota Irén (1929–2016)

„Te, Irén. Már csak mi vagyunk ketten” – idézte fel Törőcsik Mari ikonikus mondatát Psota Irén, amikor Friderikusz azt kérdezte, a hány legjobb közé sorolja magát a magyar színházi életben. Ha az ember az életművéről sokat nem is tud, az mindenkinek tiszta, hogy Psota Irén maga volt a lüktetés, a tűz és hév. Ő volt az úgynevezett nagy formátumú színésznő. Lerítt róla urbánus származása, a szerep kedvéért azonban krumplit késsel pucoló parasztasszony is tudott lenni. Kiválóan énekelt annak ellenére is, hogy a cigi soha nem esett ki a kezéből. Azt mondta, elméleti síkon soha nem tudta, mi az a szakma. Mindig belülről hajtotta valami, magától tudta, mi a színjátszás.

A színészkirály: Latinovits Zoltán (1931–1976)

Ilyen felsorolásból ki nem maradhat a mindenki által ismert és tisztelt Latinovits. Úgy tudott verset mondani, mint senki más, sőt a versmondásról ekképpen nyilatkozott: „Jól verset mondani nemzetépítő feladat.” Építészmérnöki tanulmányait nagyszerűen ötvözte a színészettel, a versmondást sokszor ábrákkal, képletekkel, a matematika felől közelítette meg. Az ötödik pecsét, Szindbád, Isten hozta, őrnagy úr! – mind olyan magyar filmek, amelyekből mi is, akik színházban nem láthattuk, megismerhetjük Latinovits színészkirály voltát.

Képek forrása: Fortepan