„Olyan rég találkoztunk, azt se tudom, mi van veletek. Hétvégén mit csináltok? Egyet gyertek át!” – hangzik a már-már ikonikussá vált társalgás azon erdélyi magyar járókelők között, akiknek 1998-ban egymás mellett volt az asztaluk az irodában, és hosszú évek után ismét – véletlenül – az utcán összefutnak. Ekkor kezdődik az a bizonyos vendégség megszervezése.

Az imént leírt találkozás után a vendégfogadó fél, a hétvége közeledtével teljes eksztázisban, önkívületi állapotban, a család valamennyi tagjának mozgósításával nekiveselkedik annak, hogy a lakást a meghívottak fogadására kifogástalanná tegye. Ilyenkor anyuka (a vendégfogadó fél) nem ismer sem istent, sem embert, mindenkinek kötelező rongyot, seprűt, bútortisztítót ragadni, és emberfeletti sebességgel, pontossággal tisztára sikálni a ház rá osztott szegletét. A munkálatok derekán a folyamat felvigyázója, Anya, néha-néha alig észrevehetően feltűnik a színen, akkurátusan megvizsgálja leszármazottai vagy élete párja befektetett munkáját, hogy megállapítsa: ott maradt egy folt. Mind tudjuk, hogy ilyen vétséget jóvá tenni, ilyen hibát orvosolni nem lehet, súroljuk akármennyit azt a felületet, de azért megtesszük a tőlünk telhetőt, hogy Anya vendégfogadó alteregója megnyugodhasson.

Miután a lakás annyira makulátlan, hogy már-már múzeum vagy IKEA illúzióját kelti, újabb problémák, megoldandó feladatok mutatkoznak: „Van-e hat egyforma poharunk? Tedd ki a ropit a tálakba, fiam, de mindegyikben más legyen! Ne húzzad a széket, emeld meg, most mostam fel a padlót! Igazítsd meg azt a párnát, nem látod, milyen ferdén áll? Biztos mindenhol letörölted a port? Nehogy akkor derüljön ki valami, amikor leülnek a vendégek!” A készülődés ezen szakaszában Anya az idegösszeroppanás és végkimerülés félreérthetetlen tüneteit kezdi produkálni, Apa, hogy mentse az életét, leginkább csendben van, nem zavar sok vizet, lemegy a boltba, vesz még sört és üdítőt. A boltból gyanútlanul visszaérkező Apát, aki még bent sincs teljesen az ajtón, Anya fogadja fakanállal: „Kóstold meg, na, kell-e még bele valami?” Az étel fűszerezésének és állagának megvitatása után a lehető legrövidebb időn belül asztalt kell teríteni, meghajtogatni a szalvétát, kitenni a nehezen összeharácsolt egyforma poharakat, bekapcsolni a rádiót, hogy halkan szóljon valami a háttérben. Ha ezek a feltételek mind teljesültek, a család készen áll a vendégek fogadására.

És akkor megszólal a kapucsengő. A levegő megfagy, a vendéglátó család tagjai hirtelen a saját nevüket is elfelejtik meglepettségükben. Apa hirtelen észbe kap, beengedi a vendégeket. Az ajtóban „jaj, de jó, hogy jöttetek, milyen rég jártatok nálunk” típusú köszönések hangzanak el a társadalmi szabályokat meghaladó mennyiségű puszi kíséretében. Ahogy a vendégsereg az előszobából a nappali felé tart, adódik az első, örök érvényű konfliktus: levegyék, avagy ne vegyék le a vendégek a cipőt. A vendég hadakozik, hogy ugyan, kérem, le kell venni, hát nem maradhatnak a kinti lábbelikkel. A vendéglátó fél azonban, annak ellenére, hogy az egész napot takarítással töltötte, kategorikusan kijelenti, hogy „nehogy levegyétek, nézzétek meg, milyen kosz van!”

A kötelező körök lefutása után mindenki elhelyezi magát a nappaliban és a koccintást követően politikai, közéleti, „régen bezzeg” beszélgetések hömpölyögnek órákon keresztül, kisebb-nagyobb szünetekkel. Vacsora közben Anya néha kétségbeesetten, kéztördelve szabadkozik, hogy nem úgy sikerült a leves, lehet kicsit odakozmált a hús, nem kötött meg rendesen a csokimáz a süteményen, ennek ellenére a vendégek úgy fogyasztják és dicsérik, mintha nem lenne holnap.

Az estébe nyúló beszélgetések, étkezések és cigarettázások végét úgy tudjuk megállapítani, hogy az egyik vendég feláll, egyet nyújtózik és így szól: „Na, lassan menegessünk…” Miután a menegetés következtében a vendégek és vendéglátók az előszobába kerülnek, elkövetkezik az összejövetel másik kardinális és elmaradhatatlan momentuma: a búcsúzkodás. 5-10 percet búcsúzkodunk a nappaliban, ugyanennyit az előszobában, az ajtó előtt, az udvaron és a kocsinál, magyarul az együttlét hosszát kitoljuk legalább egy órával csak azért, hogy megfelelőképpen elköszönjünk egymástól, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb. 

A vendégség konkrét, kézzelfogható befejezése akkorra datálható, amikor Anya és Apa, a búcsúzkodásból visszatérve bezárja a bejárati ajtót, hatalmasat sóhajt, majd Anya fáradt hangon, alig érthetően ennyit mond: „Majd holnap elmosogatunk”.