gyermekkor

Elme futtatása

by Főcze Tímea | 2019. 02. 25. | 0 | KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider |

Gyermekként éjjel-nappal ábrándoztam a felnőtté válásról. Faggattam mindenkit, hogy milyen is lesz az átalakulás. „Addig örülj, míg fiatal vagy” – mondták. Badarság, nem érek rá üdvrivalgásra, addig legalábbis nem, ameddig nem tudhatom mikor, hol és hogyan megy végbe a beavatási szertartás. Legyintettek s mondogatták, „ej, ráérsz arra még, az élet majd hozza.” Meg is nyugodtam, akkor az élet majd küldi a kiképzőosztagot. Teljes cikk

Aki két lábra állította a székely meséket

by Dénes Petra | 2019. 02. 15. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider,Sportszelet |

Egy igazi forradalmár, aki újragondolta a magyar bábszínház tradicionális koncepcióit. Saját ötlete alapján lábbábozásba kezdett, és létrehozta a Lábita Bábszínházat, amellyel folyamatosan turnézik. Székely identitása végigkíséri magyarországi munkája során, hiszen a „köldökzsinórhoz ragaszkodva”, ízes székely meséket visz a határon túlra. Ő Csernik Pál Szende, sepsiszentgyörgyi mesemondó, aki két lábra állította a székely meséket.


– Nem hagyományos értelemben vett mesemondó és bábos vagy: lábbábozással foglalkozol. Honnan jött az ötlet?

– Ez együtt jött a meseszeretettel. Két lábra szerettem volna állítani a meséket. Magyarországra jöttünk a gyerekecskéimmel szerencsét próbálni. A kisfiam óvodájában mesenapot tartottak, így mondtam az óvónéninek, hogy én is felolvasnék néhány székely népmesét. Erősen honvágyam volt, a legjobban viszont a székely nyelv hiányzott Magyarországról, s bizonyára ezért is éreztem jól magam a mesék előadásában. Úgy éreztem, hogy nem állhatok meg egy egyszerű felolvasásnál, valahogy meg kellene elevenítenem a szereplőket. De hogyan csináljam? Rakjak egy farkasmaszkot az arcomra, amikor a farkas szerepel, vagy egy bajuszt, amikor a székely ember beszél?! Foglalt volt a kezem, mert ott volt a könyv, akkor jutott eszembe, hogy a lábaimra kellene húznom a bábukat. Varrtam egy nagy-nagy kerek szoknyát, arra házikót meg egy fát, amely alól kibújnak a bábuk. Így lettem lábbábos.

– Miben gyökerezik ez a hatalmas meseszeretet?

– Kiskoromból indul, amikor a Jóistenke belém ültette ezeket a meséket. Varázslatos gyermekkorban volt részem, a vakációkat Dálnokon töltöttem a nagymamáméknál. Náluk minden olyan volt, mint az élő mese. Ezt a környezetet, ezeket a varázslatos éveket soha nem szeretném elfelejteni. Szerelmes vagyok Székelyföldbe és a székely tájszólásba, azaz ragaszkodom a köldökzsinóromhoz. Ezeket ültetem bele minden mesémbe, amelyet a közönségemnek ajándékként adok át.

52607813_2255282704713517_7175470920759246848_n

– Mivel foglalkoztál mesemondói hivatásod előtt?

– Megelőlegezte mesemondói művészetemet, hogy a Henkel cégnél voltam promoter. Promóciós eseményeken beöltöztem Rex rókának, és úgy reklámoztam a termékeket. Kitalált meséket adtam elő, például, hogy a róka elment vadászni, tyúkot lopott, közben összemocskolta a bundáját, így kellett neki mosópor. Elkészítette a csirkepaprikást, utána el kellett mosogatnia, szüksége volt mosogatószerre. Nagyon szeretett a főnököm, mert komolyan csináltam ezt a munkát, soha nem hagytam cserben. Sokszor a Rex rókabunda alatt sírtam, mert rosszul voltam valami miatt, de megmakacsoltam magam, és úgy is végigcsináltam. Utána egy magyarországi kerámiaműhelybe kerültem, de gyerekekre és idősekre is vigyáztam közben.

Kortalanok a meséim

 – Egyedülállónak bizonyulsz székely mesemondóként. Hogyan fogadott téged a magyarországi közönség?

– Hirtelen nem a bicska nyílt ki a zsebükben, hanem a szemük nyílt tágra, elcsodálkoztak azon, hogy székely mesemondó vagyok. Az embereknek kuriózum a székely beszéd és a furfangos gondolkodásmód, az hogy nagyon sok olyan szót használunk, amelyet nem ismernek. Érzik, hogy magyarul beszélek, mégsem értik. A székely nyelv olyan, mint egy fűszer, és ez ízlett az embereknek. A közvetlenségem és a közönséggel való kapcsolatom csak ráadás volt.

– Milyen korosztálynak szólnak a meséid?

– Kortalanok a meséim. Észrevettem, hogy a felnőttek is mennyire szeretik, és hiányolják a mesét a hétköznapokból. A szülők hegyekként állnak a terem végében hátul, és szeretettel hallgatják, amit mondok. A mese egység, amely régen felnőtt műfaj volt, a mai világ viszont leszűkítette gyerekműfajra, így a felnőttek gyakran felébrednek, hogy hoppá ez nem is csak a gyerekekhez szól. Én nem leegyszerűsített gyerekszinten mesélek, hanem hétköznapi nyelvezettel. A kicsi rókagomba sem 5 méterre nő a nagy társától, hanem egy csoportban vele. A gyerekek is így tudnak a legjobban fejlődni.

52454267_532464460573064_233321834907435008_n

– Milyen szempontok alapján választod ki a meséket a repertoárodba?

– Először két székely népmesével kezdtem, ezután nem volt olyan könnyű következő meséket választani. Lábbábosként túl sok szereplőt nem tudok cserélgetni, és nem szeretném, ha a technika rámenne a mesélésre. Olyan meséket kellett találnom, amelyek egyszerűek, nem túl ördöngös a kivitelezésük, viszont jó csavarosak, kevés helyszínnel és szereplővel. A másik fő szempont, hogy fordulatos legyen a cselekmény, a végén csattanóval, mert ha ez nincs, akkor nem laknak jól az emberek a mesével.

Érzem, hogy gyógyulok mesélés közben

– Hozzáteszel a mesékhez szeleteket önmagadból?

– Persze! A régi meséket nagyon jól fel tudom tatarozni, teszek hozzá új dolgokat, saját élettörténeteket, de a közönség is arra inspirál, hogy folyamatosan újjá formáljam a mesét. Nagymamám borsőrlőjét is bevontam az egyik mesémbe, és az előadásban az időt őröljük vele, megízesítjük 95 év bölcsességével az életünket. A tekenőben elringatom a nagyszüleimet, ezzel felhívom a figyelmet, hogy mennyire fontos a nagyszülő-unoka kapcsolat.

– Mit gondolsz a mesék terápiás jellegéről?

– Rájöttem, hogy nem csak kifelé szól a mese, hanem a lelkembe is. Felfedeztem egy csomó szimbólumot, például a kiskakas a gyémánt félkrajcárját a szemétdombon találja meg. Amikor nehéz helyzetben vagyok, azt kell észrevennem, hogy ha megőrzöm tűzön-vízen a jó tulajdonságaimat, és értékként fogom fel ezeket, akkor nem számít, hogy mekkora az akadály. Így elnyerem a gazdagságomat, mint a kiskakas a kincseskamrát. Azzal, hogy szépen be vannak csomagolva ezek a lelki útmutatók, a mesék annyira következetessé válnak. Én nem tudom konkrétan, hogy hogyan gyógyít a mese, csak azt érzem, hogy gyógyulok mesélés közben. Nem tudatosan csinálom ezt, hanem ösztönből jön, de a mesébe alapjáraton bele vannak kódolva a lelki iránytűk, így tudnak közvetlenül működni.

52106870_420565385351333_3198310850813231104_n

– Van-e tervben egy következő szoknya, amely egy másik mesebeli helyszínt ábrázolna majd?

– Amikor kitaláltam, hogy én lábbal fogok bábozni, és a hátterem ez a szoknya lesz, úgy gondoltam, hogy több alsószoknya lesz rajtam a különböző jelenetekhez. Már a virágos rét alsószoknyámnál is kacsingatott egy-egy apuka, hogy ez mennyire pajzán, így ezt elengedtem. Legtöbb mese háttere vagy a falu vagy az erdő, ezek rajta vannak a szoknyámon. Ez egy alapháttér, de használok más megoldásokat is. Az embereket az élőszó fogja meg a legjobban, így minél kevesebb és ötletesebb eszközzel szeretnék dolgozni: a laskasíritő egy a sok közül.

Mesemondó vagyok, nem zöldségárus

– Ez tudatos, hogy az előadásaidon konkrétan érzékeltetsz dolgokat, vagy csak úgy jött?

– Tudatos meg ösztönös is volt egyszerre. Ha már felbukkan a pityóka vagy a murok a mesében, akkor legyen nálam megfogható formában is. Eleinte nem dobtam be a közönségbe, csak úgy főztek a szereplők a mesében, egyszer viszont véletlenül kigurult a pityóka a közönségbe. Rájöttem, hogy ezzel milyen jól tudom szimbolizálni az élő mesét, hisz a tévéből nem gurulnak ki pityókák. Sok gyerek kéri mese közben, hogy neki is dobjak ki pityókát, ilyenkor mondom mindig, hogy elsősorban mesemondó vagyok, nem zöldségárus.

– Melyik volt mesemondói karriered legmélyebb pontja?

– Fél órát sírtam utána. Egy óvodában családi napot tartottak 300 gyereknek és a szüleiknek. Nagy volt a hangzavar, a saját hangomat sem hallottam. Az első bekezdés után próbáltam jelezni, hogy így nem tudok mesélni, erre egy anyuka visszaszólt, hogy ezért vagyok fizetve, ne panaszkodjak. Annyira nem tudtak csendben maradni a gyerekek, hogy az első mesém felénél leállított az óvónő. Szomorú voltam, mert tévének néztek, hisz tévézés közben bármit lehet csinálni, a bemondót nem zavarja, ha te éppen kiabálsz, és ez fájt.

– Melyik mesehősöddel tudsz a legjobban azonosulni, és miért?

– Egyértelműen a szegény emberrel. Az egyik mesém így kezdődik: „Volt egyszer egy szegény asszony, s volt annak az édes ura. Éltek nagy boldogságban, a szegénység mellett is erős volt a megértésük, így aztán boldogok es voltak.” Annyira tetszik, hogy a szegénységben az összetartásuk volt a gazdagságuk. Nem kell túl sok minden ahhoz, hogy boldogok legyünk!