Most, hogy már mindenkinek elmondtam, milyen rossz nekem itt, mert furcsák az emberek, nagyok a távolságok, hosszúak a buszjáratok, a barátaim nem érnek rám, és nincs társasági életem, s hogy Kolozsváron jobb volt, úgy döntöttem, hogy befejezem az önsajnáltatást.
Reggel felkeltem és bementem egy órámra. Utána az egyik barátnőm, aki kozmetikusnak tanul elvitt, hogy gyakoroljon rajtam valami arcmasszázst, bár számtalanszor elmondta, pontosan mi is az, nem jegyeztem meg a nevét. A lényeg, hogy nagyon jó volt, az ő szavaival élve azóta is relaxálok, s Buddhának hódolok. Amikor visszaindultam a bentlakásba, úgy döntöttem, sétálok pár megállót, mivel olyan szép idő van. Az Erzsébet hídon Hegedűs D. Géza színművész mellett mentem el, így mosolyogva haladtam tovább. Jókedvem biztos feltűnt egy külföldi párnak, akik meg is kértek, hogy fotózzam le őket. Bájosak voltak. A fiú ölébe kapta barátnőjét, úgy pózoltak a telefonnak és nekem.
Mivel nem szoktam azon az útvonalon gyalog járni, sokat kóvályogtam, amíg végre megtaláltam célomat, a buszmegállót, ahol egy A4-es lapon közölték, hogy a busz útjavítás miatt nem áll meg. Kénytelen voltam újratervezni útvonalamat, mert már kezdett sérteni a cipőm, úgy tűnik, nem sétálásra tervezték, és nem volt kedvem még egy megállót menni. Villamosra pattantam, majd a Móricz Zsigmond körtéren ültem át a 33-as buszra. Amikor elfoglaltam kiszemelt helyemet, megláttam, hogy a busz elülső felében várakozik az indulásra Hegedűs D. Géza is. Gondolkodtam, hogy leszállok, és egy másik ajtón felszállva odaülök mellé, de végül úgy döntöttem, elengedem a gondolatot, s a művészt meghagyom annak, ami nekem eddig is volt: elérhetetlen példaképnek, aki amikor nem a színpadon játszik vagy épp rendez, ugyanazon a hídon sétál és ugyanazon a buszon utazik, amelyen én is.