Nagyon sokáig rágódtam ezen a könyvön. Nem azért, mert rossz lenne, nem is azért, mert teljes mértékben levett volna a lábamról. Inkább elgondolkodtatott. Kegyetlenül elgondolkodtatott.

A történet középpontjában elsősorban a fülszövegből vett bevezetőben jelzett iskolai lövöldözés, bántalmazás áll, pontosabban a nyomozás, ami alatt fény derül az események hátterére. A lövöldözés után ugyanis „Mike Marshall nyomozó magabiztosan lát neki az egyszerűnek látszó ügynek, azonban hamar fény derül arra, hogy a gyilkosság gyökerei a vártnál sokkal mélyebbre nyúlnak. Ráadásul felbukkan egy koronatanú is, aki a tragédia okozta sokk miatt kihallgathatatlan. Marshall nyomozó szokatlan módszerhez folyamodik: az iskolai lövöldözések lélektanában jártas pszichiáter, dr. Miranda Crane segítségét kéri.”

Szerencsére – lekopogom – semmilyen tapasztalatom nincs ilyen téren, azt hiszem, még durvább verekedés sem volt a líceumban, ahova négy évig jártam. Nem tudom, milyen az, amikor egy velem egykorú valakinek annyira elborul az agya, hogy kárt tesz másokban és magában is. És azt sem tudom, milyen, amikor valaki olyan szinten elkeseredett, hogy ilyen lépésre szánja magát – függetlenül attól, hogy önként teszi ezt, vagy valakinek a befolyása alatt áll. Nem tudom, és őszintén nem is akarom megtudni. Ám a történettel együtt haladva belegondoltam az idáig vezető folyamatba, s abba is, hogy mi mehet végbe ilyenkor mindkét félben. Belegondoltam és elborzadtam.

Eddig még nem olvastam Siennától (ez az írói álneve, az igazi neve Konkoly Zsófia, igen, magyar szerző) olyan könyvet, ami teljes mértékben a sajátja lenne, a Száz évvel utánadot Laura Porterrel társszerzőségben írta, és bár annak meghatározó volt a cselekménye, valamiért mégsem éreztem úgy, hogy meghaladta volna az olvasmányaimnál magamban felállított mércét. Inkább csak majdnem súrolta. Az Elmejáték viszont nemcsak, hogy meghaladta, hanem teljesen új mércét állított fel bennem bullying témában. Olyan könyvvé vált számomra, amit minden egyes tanárral elolvastatnék, hátha akkor rájönnek, mire kéne jobban odafigyelniük. Aztán persze sorban jönnének a szülők is. Néhány szülő ugyanis annyira elvakultan szereti, babusgatja a gyermekét, hogy észre sem veszi, hogy az a gyermek időközben felnőtté vált, és csak kihasználja ezt az önzetlenséget. Persze a fordítottja sem jó: a túlzott elhanyagolás is káros lehet, hiszen éppen azt az elhidegülést érhetjük el vele, mint amit Timmy mutatott az édesanyja felé, függetlenül attól, hogy ezt még más is befolyásolta-e vagy sem. „Vajon kik a felelősök azért, hogy a merénylet megtörténhetett? Ártatlanok-e az áldozatok? Van-e remény a gyilkos számára?”

Nem kimondottan szeretem, ha két síkon halad a történet, itt viszont nem volt zavaró. „Mike Marshall és dr. Miranda Crane óriási nyomás alatt dolgozva versenyt fut az idővel, és miközben lépésről lépésre felfejtik a szálakat, olyan megrázó titkokra bukkannak, amelyekre még ők sem számítottak.” Tetszett, hogy a végére teljesedett ki igazán mindkét szál, egyszerre ismertem meg a két alaptörténetet. Az is tetszett, ahogyan a nyomozó és a pszichiáter szinte egy hullámhosszon voltak, s egy időben jöttek rá a titkokra.

Ezek a titkok viszont undorítók voltak. Undorítók, mocskosak, kegyetlenek. Jó ég! Még belegondolni is kegyetlen, hogy mit élhettek át ezek a szegény fiatalok. Azt elképzelni pedig, hogy ehhez hasonló, ennél akár csak enyhébb dolgok a közvetlen környezetemben is megtörténnek… bár én nem tudok róluk. Más pedig nem akar tudni ezekről, hiszen jobb tudatlanként élni, mint tisztában lenni a dolgokkal, s mégsem tenni semmit. Durva játék ez, nemcsak az elmével, hanem az emberek életével is. Nem szabadulhatok a gondolattól: ez nemcsak játék – nemcsak könyv –, hanem a színtiszta, mocskos valóság.