könyv

Elmejáték, a bullying kegyetlen valósága

by Kabai Krisztina | 2020. 05. 22. | 0 | Ajánló,Slider |

Csak az ember törekszik arra, hogy elérje a tökéletességet, mintha ezzel felülemelkedhetne a rendszeren, amelynek ő maga is része – egyik kedvenc könyvbeli gondolatom, vagyis nem is az enyém, hanem Tim Ellisé, aki látszólag ugyanolyan, mint minden tizenhét éves iskolás srác: szereti a zenét, rajong a videójátékokért, és próbálja megtalálni önmagát. Egy nap azonban állig felfegyverkezve érkezik az iskolába, és brutálisan kivégzi négy osztálytársát. A kiérkező rendőrség kereszttüzében őt is életveszélyes lövés éri, minek következtében kómába esik.

Nagyon sokáig rágódtam ezen a könyvön. Nem azért, mert rossz lenne, nem is azért, mert teljes mértékben levett volna a lábamról. Inkább elgondolkodtatott. Kegyetlenül elgondolkodtatott.

A történet középpontjában elsősorban a fülszövegből vett bevezetőben jelzett iskolai lövöldözés, bántalmazás áll, pontosabban a nyomozás, ami alatt fény derül az események hátterére. A lövöldözés után ugyanis „Mike Marshall nyomozó magabiztosan lát neki az egyszerűnek látszó ügynek, azonban hamar fény derül arra, hogy a gyilkosság gyökerei a vártnál sokkal mélyebbre nyúlnak. Ráadásul felbukkan egy koronatanú is, aki a tragédia okozta sokk miatt kihallgathatatlan. Marshall nyomozó szokatlan módszerhez folyamodik: az iskolai lövöldözések lélektanában jártas pszichiáter, dr. Miranda Crane segítségét kéri.”

Szerencsére – lekopogom – semmilyen tapasztalatom nincs ilyen téren, azt hiszem, még durvább verekedés sem volt a líceumban, ahova négy évig jártam. Nem tudom, milyen az, amikor egy velem egykorú valakinek annyira elborul az agya, hogy kárt tesz másokban és magában is. És azt sem tudom, milyen, amikor valaki olyan szinten elkeseredett, hogy ilyen lépésre szánja magát – függetlenül attól, hogy önként teszi ezt, vagy valakinek a befolyása alatt áll. Nem tudom, és őszintén nem is akarom megtudni. Ám a történettel együtt haladva belegondoltam az idáig vezető folyamatba, s abba is, hogy mi mehet végbe ilyenkor mindkét félben. Belegondoltam és elborzadtam.

Eddig még nem olvastam Siennától (ez az írói álneve, az igazi neve Konkoly Zsófia, igen, magyar szerző) olyan könyvet, ami teljes mértékben a sajátja lenne, a Száz évvel utánadot Laura Porterrel társszerzőségben írta, és bár annak meghatározó volt a cselekménye, valamiért mégsem éreztem úgy, hogy meghaladta volna az olvasmányaimnál magamban felállított mércét. Inkább csak majdnem súrolta. Az Elmejáték viszont nemcsak, hogy meghaladta, hanem teljesen új mércét állított fel bennem bullying témában. Olyan könyvvé vált számomra, amit minden egyes tanárral elolvastatnék, hátha akkor rájönnek, mire kéne jobban odafigyelniük. Aztán persze sorban jönnének a szülők is. Néhány szülő ugyanis annyira elvakultan szereti, babusgatja a gyermekét, hogy észre sem veszi, hogy az a gyermek időközben felnőtté vált, és csak kihasználja ezt az önzetlenséget. Persze a fordítottja sem jó: a túlzott elhanyagolás is káros lehet, hiszen éppen azt az elhidegülést érhetjük el vele, mint amit Timmy mutatott az édesanyja felé, függetlenül attól, hogy ezt még más is befolyásolta-e vagy sem. „Vajon kik a felelősök azért, hogy a merénylet megtörténhetett? Ártatlanok-e az áldozatok? Van-e remény a gyilkos számára?”

Nem kimondottan szeretem, ha két síkon halad a történet, itt viszont nem volt zavaró. „Mike Marshall és dr. Miranda Crane óriási nyomás alatt dolgozva versenyt fut az idővel, és miközben lépésről lépésre felfejtik a szálakat, olyan megrázó titkokra bukkannak, amelyekre még ők sem számítottak.” Tetszett, hogy a végére teljesedett ki igazán mindkét szál, egyszerre ismertem meg a két alaptörténetet. Az is tetszett, ahogyan a nyomozó és a pszichiáter szinte egy hullámhosszon voltak, s egy időben jöttek rá a titkokra.

Ezek a titkok viszont undorítók voltak. Undorítók, mocskosak, kegyetlenek. Jó ég! Még belegondolni is kegyetlen, hogy mit élhettek át ezek a szegény fiatalok. Azt elképzelni pedig, hogy ehhez hasonló, ennél akár csak enyhébb dolgok a közvetlen környezetemben is megtörténnek… bár én nem tudok róluk. Más pedig nem akar tudni ezekről, hiszen jobb tudatlanként élni, mint tisztában lenni a dolgokkal, s mégsem tenni semmit. Durva játék ez, nemcsak az elmével, hanem az emberek életével is. Nem szabadulhatok a gondolattól: ez nemcsak játék – nemcsak könyv –, hanem a színtiszta, mocskos valóság.

Felfedezetlen „tájak”: a könyvtár

by Csog Brigitta | 2020. 03. 23. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Amikor már harmadszor is megszólalt az ismerős dallam, végre realizáltam, hogy mégis csak kedd van, és kipattantam az ágyból. Már a fogaimat sikáltam eszeveszetten, amikor belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy ma könyvtárlátogatásra megyünk, méghozzá a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárba. Ettől a pillanattól kezdve enyhén szkeptikusan álltam a nap történéseihez.

Szerény reggelim elfogyasztása után (ez az információ még kulcsfontosságú szerephez juthat a történetben) elindultam. A héten először érkeztem időben órára, szóval még kicsit büszke is voltam magamra. Álltam a gyönyörű, szecessziós épület előtt, és elgondolkodtam, miért is nem jártam ide gyakrabban. Pár másodperc múlva fel is ocsúdtam romantikus képzelgéseimből, és nyugtáztam, hogy túl nagyvárosi és bonyolult a rendszer ahhoz, hogy az én szerény, kanadai–amerikai rajzfilmsorozatokban látott és még mindig áhított könyvtárhasználati vágyaimat kielégítse. Szóval, mire ennek a gondolatnak a végére értem, már bent is voltunk az előcsarnokban.

A tágas térben cikázott a figyelmem, majd megütötte fülemet tanárunk búcsúszava, és ezzel átadtam magamat a túrának, amit a nagy olvasóteremben kezdtünk el. Mielőtt bejutottunk volna az ominózus terembe, át kellett szelnünk azt a termet, ahol a könyvek és helyek foglalására és a könyvtárosokkal történő konzultációra van lehetőség. Újra felvillantak emlékek korábbi próbálkozásokról egy-egy könyv megtalálására, amikor a rendszer kifogott rajtam. Végül visszagyömöszöltem ezeket egy fiókba és tovább figyeltem. Aztán csendben beléptünk a nagy olvasóba, és mint egy tiszteletmeneten, a tanuló diákok tekintete végigpásztázott. Ahogy a kezembe nyomták a kijárati ajtókilincset, kissé fura érzésem támadt, mégpedig az, hogy nem is annyira ultramodern ez az épület. A következő megálló még inkább ebbe a gondolatba segített belehelyezkednem, hiszen a könyvlift, ami aztán abszolút nem nevezhető a mai technológia vívmányának, egészen elképesztően antik tárgyként hatott rám. Ezután, a raktárakon végighaladva megkaptam azt, ami hiányzott számomra az olvasókból, a hatalmas polcokat megtömve könyvekkel és különböző kiadványokkal, újságokkal és mindenféle nyomtatott sajtótermékkel, arról nem is beszélve, mennyire kastélyhangulatot eredményeztek az üvegpadlók, ahová beszűrődött az alsóbb szinteken sorakozó könyvek sziluettje.

Bandukoltunk kicsit a kígyózó lépcsőkön és egy konferenciateremben kötöttünk ki, itt jött képbe újra a technika nevű mumus. Kaptunk egy gyorstalpalót az online felület használatából, ami valahogy már nem tűnt olyan nagy dolognak, bár mégis voltak azért kétségeim. Egészen elképesztő volt most már látni és nemcsak hallani arról, milyen hatalmas adatmennyiséget érhetek el online, otthonról. Viszont közben felmerült bennem az ijedtség is, hogy hová vezet, ha mindent elérhetek úgy, hogy ki sem kell lépnem a házból és nem is kell ténylegesen könyvet fognom a kezembe. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy ez micsoda óriási segítséggel és előnnyel jár nagyon sok korosztály számára, persze ha ki tudják okoskodni, hogy mi is a belépőjükhöz tartozó jelszó, amivel elérhetik ezeket a felületeket. Ennek a kérdésnek a megfejtése is folyamatban van, a magam részéről.

Az online tér mélységeiből kilépve, az utolsó állomás következett. Egy olyan olvasóterembe kukkanthattunk be, ahol sajtóanyagokat lehet tanulmányozni. Egész hangulatos az atmoszféra az 1800-as évekbeli különféle anyagok közt. Ezért is lettem hirtelen nagyon mérges magamra, amikor a bizonyos szegényes reggelim mintegy dörömbölni kezdett odabentről, lehetetlenné téve az élvezetet, amit az érzékeny hírlapok forgatása nyújtott. Két tanulságot is sikerült tehát levonnom a nap során. Az első, amit megannyiszor hallottam az eddig eltöltött félév során, hogy a lehetőségeket igenis használjam ki. A második pedig, hogy egy banán, attól, mert gyümölcs és egészséges, nem fog elegendő energiát biztosítani egy felfedezőúthoz.

A Papalagi egy polinéz törzsfőnök szemével

by Molnár Bogi | 2020. 01. 26. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Adott egy német festő-író, aki az első világháború idején Szamoára utazott, majd érdekes ötlettől vezérelve megírta könyvét, amelyben egy képzeletbeli bennszülött törzsfőnök szemszögéből mutatja be a kor modern, európai fehér emberét, vagyis a Papalagit. A helyenként nevettető olvasmány száz évvel a megjelenése után is úgy tart görbe tükröt a 21. század Papalagijai elé, hogy az önkritika és felismerés elkerülhetetlen.

(more…)

Legyen időd olvasni!

by Pilbáth Kincső, Wolf Petra | 2019. 03. 27. | 0 | KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider |

Megrendelsz egy újabb könyvet annak reményében, hogy kivételesen ennek tényleg nekifogsz, ki fogod olvasni. Aztán felkerül a polcra, néha ránézel, de nincs annyi időd, hogy levedd, és belelapozz.

Majd jövő héten, amikor befejezem a beadandóimat, majd amikor szabadságot kapok, majd, ha a gyerekek a nagyszülőknél lesznek. De a könyv ott marad a polcon, porosodik hónapokon, akár éveken át. Ugye ismerős a helyzet?  Kifogásokat keresünk, pedig ha valóban szeretnénk, havonta legfeljebb egy könyvre valószínűleg jutna időnk. Még csak gondolkodni sem kell, melyikre essen a választásunk, Szabados Ágnes újságíró, riporter kihívása a segítségünkre szolgál. A 2017 óta folyamatos népszerűségnek örvendő Nincs időm olvasni kihívás lényege, hogy Ágnes ajánlásai által minden hónapban elolvassunk egy könyvet. Kategóriákat ad meg, kedvenc író, rég ajánlott, megfilmesített könyv… mindenbe belekóstolhatunk, ha elég elszántak vagyunk.

Szerencsére az olvasást nem csak Ági terjeszti a fiatalok (és nem csak) körében, hasonló projektbe fogott Vecsei H. Miklós (Hasi) színész is, aki a szakmája, illetve az írás mellett nekilátott a POKET zsebkönyvek projektjébe, aminek célja a minőségi irodalom terjesztése. A kis könyvek elérhető áron találhatóak meg automatákba zárva Budapest különböző pontjain, előnyük, hogy az olvasni vágyók zsebében is könnyedén elférnek. Ezeket most már igyekeznek a fővároson kívüli településeken is terjeszteni, sőt már online is rendelhetőek. A projekt tavaly áprilisban indult, és akkora sikere volt, hogy a tervezett fél év helyett a poketek két hét alatt fogytak el, mostanra pedig már 12 féle könyvet olvashatunk POKET formájában, április elején jelenik meg a 13., ami összeköttetésben áll majd az azt követővel. Az olvasás népszerűsítése céljából Szabados Ágnes által szervezett budapesti közönségtalálkozón Hasi elmondta, hogy az elején ő volt az egyetlen, aki hitt ebben az egészben, egy közösséget szeretett volna ezáltal alkotni. A színész felidézte gyerekkora első kedvenc könyvsorozatának emlékét: Shan Darren Vámpírkönyvek című alkotása szerettette meg vele az olvasást, szeretné POKET formájában kiadni a közeljövőben.

„Az az álmom – és ez kezd is megvalósulni –, hogy a POKET-ről ne az olvasás jusson eszébe az embernek, hanem a közösség. Ezt nem lehet megfogalmazni, ez egy hangulat, amit át szeretnék adni.”

– mondta el. Hiszen milyen jó érzés, amikor a buszon ülve felpillantasz, s meglátod a veled szemben ülő kezében is a könyvecskét, és egy mosoly kíséretében tudod, hogy ő is ugyanarra gondol, amire te. Ugyanahhoz a közösséghez tartoztok. Apró pillanatok, de maradandóak. A POKET április 7-én ünnepli majd első születésnapját.