magány

Bojack Horseman: egy generáció depressziós kivetülése

by Kincses Kriszta | 2020. 01. 13. | Bojack Horseman: egy generáció depressziós kivetülése bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Bojack Horseman, a Netflix saját gyártású animációs sorozata nemrég ért véget, a hatodik, és egyben utolsó évadának kiadásával. Itt az ideje összegezni, hogy mi mindent adott egy alkoholproblémákkal küzdő, sit-com színész ló a társadalmunknak.

Amikor 2014-ben kijött az első évad, senki sem gondolta volna, hogy az amúgy komédiaként prezentál sorozat mennyire valósághűen fogja a szemünk elé tárni a depresszió és a mentális betegségek realitását. A kritikusok szerint a Bojack Horseman mindaz, amit a 13 reasons why (Tizehérom okom volt) szeretett volna lenni. Ez ugyanis egy kifejezetten tinédzsereknek gyártott széria volt, ami görcsösen és sikertelenül próbált képet festeni a mentális betegségekről, leginkább a bántalmazásokról és az öngyilkosságról. Ezt több-kevesebb (inkább az utóbbi) sikerrel hajtották végre.

A Bojack Horseman ennek viszont a szöges ellentéte, mert a görcsös ragaszkodás és hisztis gimisek helyett a valósághoz közeli élethelyzeteket és karaktereket mutatta be, akik hitelesen ábrázolják a problémáikat. Ezek mellett a traumákat nemcsak kivetíti a nézők elé, hanem azokat meg is magyarázza, és indokolja, hogy mi minek a lefolyásához vezetett.

Így alakítják a főszereplő Bojack történeti szálát is. Elsőre mindenkinek antipatikus lehet, sőt biztosan az, hisz ki számára rokonszenves egy alkoholista, önelégült ló, aki mindenkivel rosszul bánik, és magasról tesz mindenkire, saját maga kivételével. Viszont, amikor kiderül, hogy mi formálta valójában olyan emberré (lóvá) a személyét, akkor máris nagyobb az együttérzés részünkről. Bojack nagyon nehéz családi helyzettel rendelkezik, apukája elhagyta gyerekkorában, az anyukája pedig egy alkoholista, érzelemmentes nő, aki lelki terrorban tartotta mindvégig. A sorozat itt azonban nem áll meg, hisz arra is magyarázatot ad, hogy Bojack anyukájának milyen gyerekkora volt, ami ehhez a borzalmas szülői léthez vezetett.

A készítők azonban nemcsak Bojack, hanem az összes karakter háttértörténetét ugyanekkora részletességgel dolgozták ki. Példaként Princess Carolin, Bojack régi ismerőse és menedzsere azzal a tragédiával szembesül, hogy soha nem lehet gyereke. Emellett pedig a szorongás, és párkapcsolatai révén a magányosság tölti ki mindennapjait. A másik karakter, akinek szintén problémák nehezítik mindennapjait, habár sosem mutatja, az Todd, aki saját szexualitásával nincs tisztában egy ideig, majd rájön, hogy aszexuális. Dianne, a végtelenül cinikus és önálló ghost writer önmaga elfogadásával és depresszióhullámaival küszködik, míg rá nem jön arra, hogy saját maga a probléma, hiszen a depresszió már az identitásával egyenlő, ki ő akkor e nélkül?

A karakterek mentális problémái mellett a sorozat Bojack tettei által is rávilágítja a nézőt számos szociális probléma forrására: ilyen a szexizmus, szexuális abúzus a munkában, drog és alkoholfüggőség, abortusz. Csak, hogy egy párat soroljak. Nem a szokásos animációs sorozat, ugyebár.

Így bátran ki merem jelenteni, hogy a Bojack Horseman egy generáció, vagy több, számára is rávilágítást adott  különféle pszichológiai problémákkal kapcsolatban. Mert ezek a dolgok jelen vannak, és nap mint nap emberek tucatjának nehezíti meg az életét. De az együttélés lehetséges, mert van kiút a depresszióból, viszont van-e élet a sorozat után? Ebben a kérdésben már korántsem vagyok biztos.

 

 

Budapesti Bekezdések 2. évad 6. rész

by Kincses Kriszta | 2019. 03. 30. | Budapesti Bekezdések 2. évad 6. rész bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Kivetítő,Mifolyikitt,Slider |

51 nap kellett ahhoz, hogy végérvényesen felzabáljon, és a maga bús melankóliájába húzzon a nagyváros. Eleinte nem aggódtam túlságosan emiatt. Tudtam, hogy bizonyára egyszer maga alá temet engem is, viszont úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az első két hétben nem is zavart tulajdonképpen az egyedüllét. Úgy gondoltam, (és otthonról is ezt szajkózták) ha már sikerült, és itt vagyok, még akkor is ha egymagam, élvezzem ki a helyzetet amennyire csak tudom, és egyfajta terápiás úton magamat is fedezzem fel (ízek, imák, szerelmek giccs yikes). És hát ezt tettem. Kávézókba, könyvesboltokba, vintage ruhaturikba és butikokba jártam, és csakis a saját magam társaságát „élveztem”. A szobatársaimon kívül senkivel sem váltottam szót, maximum a metróban a 250es pizzaszeletet áruló nénivel. Akkor is csak annyit, hogy  „kártya vagy kp?”. Én meg odaadtam az aprót, és a napom egyetlen diskurzusa is ki lett pipálva. Olyan is volt, hogy két napig ki sem nyitottam a szám (akik ismernek, azoknak nyilván sokkolónak tűnhet), legtöbbször amikor hétvégén teljesen egymagam voltam a koliban. Aztán két hét eltelte után megpróbálkoztam a lehetetlennel, szociális (vagy valami hasonló) életet kialakítani úgy, hogy eljárok egyedül különböző eseményekre. Egy erős csütörtöki estével bele is vágtam, késő délután egyetem, majd utána könyvbemutató, azt követően pedig koncert a Toldiban. Könyvbemutatóra elmenni egyedül nem tűnt akkora kihívásnak, viszont egy koncertre igen, ahol sok ember kis helyen van, mindenki táncol és jól érzi magát… valakinek a társaságában. Én meg kint szívom kettesével a cigit, hogy elnyomjam a szorongást, vagy csak annak a látszatát keltsem, hogy csinálok valamit, inkább elszívtam egy pakk tevét, mintsem bemenjek a helyszínre, ahol mindenki társalgott valakivel, eközben én kellemetlenül fognám a sörömet, és várnék a csodára, hogy valaki, bárki, hozzám szóljon. Ez pedig természetesen nem történt meg, én meg korán hazamentem. Így az 51. nap hajnalán végigsétáltam a Deákon, majd felültem a jól ismert kék buszra, amely tele volt üres tekintetekkel.