Üres csészével a kezemben mérem fel a reggel még felismerhető szobám területét, amely most letarolt háborús övezetre hasonlít. Hős halottként fekszenek a kajamaradékok az ágyon, a széken, íróasztalon, de még a függönyön is felfedezhető egy apró folt. Akkor kerülhetett oda, amikor mérgesen felpattantam az asztaltól és szó szerint beráncigáltam a sötétítőt, hisz egyszerűen nem láttam, mit is írok a képernyőre. Csend van. Csak a laptopom fúj, fut lelkesen, az óra pedig kegyelem nélkül ketyeg. Nagyot ásítok, de nem feküdhetek le, kell az a pont! Van idő megoldani, hajnali 4.59-ig még milliónyi idő van…

Csak 3 hetet kell tanulni? Hagyd, majd szesszióban átmegyek? Vicc. Megtanultam a saját bőrömön. Semmi sem lehetetlen, de valaminek elég kicsi a valószínűsége ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Infón, ha nem dolgozol hétről hétre, nem kapsz pontokat, egyszerűen lehetetlenné válik a vizsgabeugró minimális pontszámot összegyűjteni, hogy végérvényesen is küzdhessek az átmenőért. Pont ezért gondolom, hogy jobban meg tudom becsülni a tényleges szabadidőt. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy elégedettséggel telve tudom szinte mindennap a fejemre húzni a takarót „no, ma is tanultam valamit”.

Hogy véres harc folyik-e az ösztöndíjakért? Mi az az ösztöndíj? Elnézést előre is. Egy kis közös vállsöprögetés: saját tudásom szerint, hasonló szakokat tekintve nálunk hidegvérű ketrecharc az ösztöndíjszerzés. Óriási a versengés, pont amennyire a mögötte megbúvó következetes, kitartó, kemény munka, a teljesen kitöltött féléves hajrá. Határidők és házi feladatok sorozata kísér végig mindannyiunkat a félév során. Néha az az érzésem, hogy jobban várom a szesszióidőt, amikor két vizsga között kicsit felszusszanhatok, nincs az az árnyék a háttérben, aki észben tartja a laborfeladatok leadási határidejét. Történetesen szesszióidőre szoktam a legtöbb kiruccanást is szervezni. Több a szabadidő, hiszen egész évben ezekre a vizsgákra dolgoztam.

Be kell vallanom valamit… Igenis sokszor érzem azt, hogy már nem tudom tartani magam, nem tudok a székben ülni tovább, nem tudom megoldani a felbukkanó programhibát és a hátam közepére sem kívánok (és az infós ismerőseim sem kívánnak) még egy óra debuggolást, de olyankor eszembe jut: +hogy igenis hasznos, amit végzek. +Nem egyszerű szak az infó, de kellő fegyelemmel elvégezhető. +Nem baj, ha hibázik az ember, kérdezni lehet, sőt szükségszerű, a Google és vele minden indiai tutorialmester a barátom, szóval nincs, amit siránkozni. S ezek után hozzá is fogok még egy óra hibaböngészéshez.