Hiába töltöttük be huszadik életévünket, hiába vagyunk már egyetemisták, román nyelven megszólalni még mindig kihívást jelent. Pedig én tisztán emlékszem az otthoni biztató szavakra: „úgyis megtanulsz, más is megtanult.” Akkor voltam 16, most 20. Mi változott?

Főként székelyföldi kisvárosból érkezett társaim tanúsíthatnak valamiféle együttérzést. Mi vagyunk azok, akik megszeppenünk, ha valaki útbaigazítást kér románul. Amíg várakozunk kedvenc kávézónkban, néhányszor elismételjük a legfeljebb hat szóból álló, előadásra váró mondatot. Talán miattunk látható a kolozsvári CFR-jegyirodában egy tábla, amelyen a „spre” szó áthúzva, a „până la” kipipálva szerepel. Mi csak reméljük, hogy egy meg nem értett kérdésre eltaláltuk a helyes választ.

Mégis akadnak kivételes helyzetek. Ez egyénenként változik. Van, akit a felháborodás sodor olyan állapotba, hogy elhallgattatása külön kihívás. Ilyenkor általában valaki letolásáról van szó, az kitűnően megy. Olyan szavak hagyják el a száját, amelyekről nem is feltételezte, hogy ismeri. Olyan összetett mondatokban nyilatkozik, hogy legszívesebben középiskolai nyelvtanárának dicsekedne vele. Van, aki csak éjjel tud románul társalogni. Gyakran szórakozóhelyeken, kocsmában, meg persze, ha a rendőrség megzavarja a házibulit. Ám utóbbinál a szócsatába belevágni akkor szokás, ha nem te vagy a házigazda. Az emberek bátrak, amikor belevetik magukat az éjszakába. Valószínűleg a másik fél nem mindig érti meg, mit is magyarázunk, ilyenkor ő reméli azt, hogy helyesen válaszol.

Gyakori eset, hogy nincs román ismerősöd, emellett magyarul tanulsz, a lakótársaid is az anyanyelvedet beszélik. Mikor akad lehetőséged a mindennapokban egy hosszabb beszélgetésre? A taxiban, ott mindig lehet. Bizakodsz, hogy a sofőr nincs beszédes kedvében, de mint tudjuk, szeretnek csevegni a kliensekkel. Két kimenetele lehet az utazásnak. Az egyik: végigmakogod az utat, közben a sofőr ötször megjegyzi, nem igazán érti, amit mondani szeretnél. A másik: egypercnyi kínos csevej után elkönyveli, hogy hülye vagy, többé meg sem szólal. Végül az utazás árát sem közli veled, elvárja, hogy leolvasd, te meg kínodban adsz neki néhány lej borravalót, remélve, hogy jóvátetted a bűnödet.

Az iskolai tapasztalatokra vezethető vissza a szorongás, a hibázástól való félelem: ha tévedtél, megszóltak, ki is nevettek. Így már egyértelmű, hogy szeretnéd elkerülni a megszégyenülés lehetőségét. Egyetemistaként még inkább érzed a nyomást, miszerint ezt neked már rég tudnod kéne, így kibújsz a lebukás veszélye alól a csendben maradással. Ez az a gondolkodásmód, amit el kell felejtenünk. Inkább várjunk újabb lehetőségre az élettől, hogy végre megtanuljunk románul.

Fotó:

Helena Lopes