„Az olyan, mint a könyvtáros, csak leveleket tárol?” – érkezik a jó öreg, szeretett kérdés. „Nem, a kettő nem ugyanaz. Van némi ráció a kérdésedben, vannak hasonlóságok, de a levéltár teljesen más, mint a könyvtár.” És amint kimondod a levéltár szót, valami kellemes és megmagyarázhatatlan melegség árasztja el a tested („Talán ez a szerelem?” – fontoskodik az elméd, de gyorsan elhessegeted ezt a klisét és a tárgyra térsz. Hahóóóó, hiszen neked el kell magyaráznod, hogy mit is tanulsz pontosan…), iszol egy kortyot és folytatod. A levéltáros feladata az írásos dokumentumok megőrzése, rendszerezése, kutatása. Ezek lehetnek régi iratok, oklevelek, királyi könyvek, úrbéri tabellák, vagy akár aktuálisabb intézményi, vállalati, személyes iratanyagok, adatok is.

„Jó, jó, de mit is tanulsz te ahhoz, hogy elhelyezkedhess a szakmádban?” – érkezik a következő kérdés. Elsőként azt magyarázom el, hogy hároméves az alapképzés, és hogy én igazából történelmet tanulok a töris, művészettöris, régész, olykor könyvtáros, kulturális turizmusos, valamint nemzetközi kapcsolatos évfolyamtársaimmal – viszont… és még be sem fejezted a mondatot, máris itt a soron levő kérdés: „De ez akkor csak töri, mi tartozik a szakmai képzéshez?” Ahogy az előbb is elkezdtem, van egy jó adag levéltárral kapcsolatos tantárgyam, például: levéltárképző intézmények története, levéltáros alapfogalmak, levéltári jog, levéltári fondok nyilvántartása, rendezése stb., amelyeknek a segítségével elsajátíthatom a szükséges elméleti tudást és ezeket majd gyakorlatba ültethetem. Itt olyasmikre gondolok, hogy mit jelent egy levéltári fond vagy gyűjtemény; milyen kritériumok alapján rendszerezed az iratokat; hogyan tárolod azokat (polcok, savmentes dobozok stb.), pontosan milyen körülmények között (hőmérséklet, páratartalom, fény).

Azt elfelejtettem említeni, hogy néhány tantárgyat bizony szükséges román nyelven tanulnunk, de ezek között vannak igazán izgalmasak is! Na meg a borzasztóan unalmasakból is van egynéhány, de hát ez mindenhol így van.

A másik nagy apropója a szaknak, hogy kevesen tudnak róla, így rendkívül kevesen vagyunk. „Mit jelent az a kevés?” – erre is már számítottál, mégis minden alkalommal megijeszt, hogy akkor most mondd el az igazat, vagy jobb lenne egy kicsit szépíteni a történeten. Végül úgy döntesz, hogy igazmondó juhászként megmondod mennyi is az annyi. A mi esetünkben az annyi öt embert jelent, abból kettőnek ez már a második szakja az egyetemen, így jó pár tantárgyat nem kell felvenniük, szóval igazából hárman vagyunk. Hogy is van ez?

„Aztaaa, az jó kevés… akkor ti biztosan meguntátok már egymást” – erre a kijelentésre csak kedvesen mosolygok és jelzem, hogy amúgy egyáltalán nem untuk meg egymást, sőt talán ez a legnagyobb előnye is a szaknak, hogy mindenkit közel engedhetsz magadhoz, van idő és lehetőség kibontakozni, megszokni és megszeretni a másikat. Bárkivel fogadni mernék, hogy nincs még egy olyan szak, ahol ennyire összetartóak lennének az emberek. Nálunk kicsit az van, hogy amikor valamit készítesz vagy valamit tanulsz, akkor tudod, hogy nem csupán magadért teszed, hanem kissé a többiekért is, hiszen mi mindig segítünk egymáson. Nálunk nagyon könnyen körbeér az információ, és éppen ezért időben meg is tudjuk azt beszélni egymással. Mi egy „törzs” (közhelyeket használva: család) vagyunk, összetartozunk és ez nagyon jól érezhető egyetemen kívül is. Mit gondoltok, másképpen hogyan valósulhatna meg az, hogy az egész szakot áthívom házibulira és még el is férünk? Vagy hogyan lenne lehetséges az, hogy könnyen tudunk közös programokat szervezni a tanárainkkal és akár az összes levéltártan szakos hallgatóval?

Annak, hogy kevesen vagyunk, sajnos van egy árnyoldala is, mégpedig az, hogy állam bácsi nem támogat minket pénzzel. A tanulmányi ösztöndíjakat az alapján osztják le, hogy hányan vannak állami helyen, és hát mifelénk nem jön ki a létszám. Az egyetem próbál kiengesztelő megoldásokat találni, legutóbb például egyetlen ember kapott ösztöndíjat a három levéltáros évfolyamról. Ez persze jobb, mint a semmi, de azért igazságtalannak találjuk, hogy az a rengeteg befektetett energia, idő és munka nem térül meg – anyagiakban, legalábbis. Ezt a „kis” hiányosságot viszont feledteti velünk, hogy tényleg szeretjük azt, amit tanulunk. A levéltárak pedig – ezt egészen biztosan merem állítani mindegyikünk nevében – valódi kincsesbányák. Felfoghatatlan, hogy milyen lélegzetelállító ritkaságokat talál az ember valahányszor csak belép a levéltárba! A történelem szerelmeseinek életében jeles pillanat, ha mondjuk megtalálják Mátyás király adománylevelét, kora újkori peres dossziékat, Bethlen Gábor menlevelét, II. Rákóczi György elfogatóparancsát, esetleg Kossuth Lajos által adott kitüntetést, világháborús naplójegyzékeket vagy mondjuk fényképeket. Most csak néhányat említettem, de még hosszú oldalakon át sorolhatnám, hogy mennyi mindent rejtenek az aranybányák.