Elhagyatott stadion, Ljubljana

Fáradt, erőtlen léptekkel sétál lefelé a kőpadok között. Tekintete a távolba mered, de a messzeségben semmi
más, csak a zöld lepte tér és az elfelejtett betonfelület színe. Mit figyel?

Botja aligha biztosít némi támaszt a fokok között, az évek ismét bizonyítják, a vége felé minden nehezebb. Leemeli kalapját, s még mielőtt lefolyhatna arcán a veríték, tenyerével letörli és ledobja azt. Az utóbbi gyakorolt mozdulat, ha már az első percekben feltűnik, a szív is játékban van. Az alsó sor félig moha lepte jobb sarkára ül. Itt a leghalványabb a színe a fűnek, ez a kellemetlen kis szépsége csupán a tájnak. Bent egész másképp mutat. A pálya egészét ugyanolyan zöld lepi be, a nézőtér ultráktól színes. Hangjukat hallatják, mit sem sejtve arról, megéri-e. Hát persze, nem is az a lényeg. Az viszont már számtalan mérkőzés bájos tapasztalata, hogy a megszurkolt játékos kicsit többre képes, nála a labdának kétszeres esélye van. Csak akarni kell. Akarnia kell azt játékosnak és nézőnek egyaránt. Ő 20 éven át tette. Aztán helyet cserélt, és bentről harcolt tovább a többiekkel. Szél támad. Néhány másodpercbe telik, amíg emlékképeit felváltja az elhagyatottság szánalmas ábrázata. Némán kérdezget valakit, miért nem lehet újra az a napos szeptember hatodika, amikor először pályára lépett. Az első pillanattól kezdené újra, most már az alapelv tudatában – fiatalon érdemes igazán a szenvedélynek élni! Mert nem látod, nem ismered fel, de egyszer csak részévé válsz az elmúlás folyamatának, a kerék hirtelen pörgésnek indul, és csak akkor enged leszállni, ha megértél az elfogadásra. Vagy a látszólagos beletörődésbe, hiszen abba senki sem szólhat bele, hogy ott bent meddig ellenfél az idő, meddig tart a harc, aminek végkifejletét előre sejteti az élet. Önmagát hazudtolná meg, azt bizonygatva, hogy egyáltalán nem rossz most ott ülni, szemben a felismeréssel, hogy a pálya görbe tükröt mutat – mindketten emlékőrzők lettek csupán. Jó volna gyereket látni maga előtt, látni őt játszani és szurkolni, hogy tényleg adjon bele mindent! Aztán osztozni az örömben, amit a 90 perc fáradtsága, a játék maga adott, eredménytől függetlenül. Mert az ő korában azt értékeli az ember. Az alkalmat, a lehetőséget, ami fiatalon természetes, időskorban már adatik.

Egy erős sugár megvilágítja arcát, mire kalapját védőként a fejére emeli, de a napfény azt is beborítja, és érzi, ahogy átjárja a forróság. Pedig már késő ősz van. Szája apró mosolyra gördül, a kalap árnyékában lassan utat tör magának egy könnycsepp. 95 most, ki tudja, holnap is eljöhet-e De ma megtette, és megérte. Tudod, ő már másképp értékel.

Hozzászólások