Aurora Borealis kritika

A 18. Filmtettfeszt kolozsvári nyitóestéjén jártunk, ahol az első nagyjátékfilm Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című műve volt. Kár lenne röviden, elkapkodva beszélni az alkotásról, viszont így kénytelen leszek néhány fontos részletet lelőni. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a film legsúlyosabb szálait ne bontsam ki, hogy maradjon még élmény annak is, aki ezután nézi meg az Északi fényt.

Erdélyiként nem igazán van lehetőségünk arra, hogy megnézzük a Magyarországon készült filmeket, hiszen nehezen jutnak el hozzánk. Az itteni közönség viszont az idei TIFF-en már láthatta ezt a filmet, sőt, igazi attrakciónak számított, Mészáros Márta életműdíjat is átvehetett Kolozsváron. Aki akkor lemaradt a filmről, most pótolhatta – az Északi fény ugyan 2017-ben jött ki, de az évjárat senkit se riasszon el: ez még nem régi.

Ha néhány mondatban kellene összefoglalni, miről szól ez a film, azt kell mondanom, nem lehet. A témák, amelyeket felvonultat, sokrétűek és megrázóak. A kiindulópontja, hogy egy idős asszony, Mária (Törőcsik Mari) levelet kap a postástól, amely annyira felzaklatja, hogy kómába esik és kórházba kerül. Lánya, a Bécsben élő sikeres ügyvéd, Olga (Tóth Ildikó) visszamegy Magyarországra – ahová fia, Róbert (Ladányi Jákob) is vele tart –, hogy ápolja beteg édesanyját. Az üres házban pakolászva a fiúnak feltűnik egy-két furcsaság a mama dolgai között, így kérdezgetni kezdi Olgát. Tóth Ildikó karaktere felemás válaszokat tud csak adni Róbert kérdéseire, majd egy adott ponton ő maga is furcsállja, hogy valóban keveset tud a múltjáról és a családjáról. A sztorit ez indítja be, majd nyomozás kezdődik: Olga azon fáradozik, hogy feltárja a titkokat. A fonalak összekuszálódni látszanak, mindenki furcsa és titkolózik, s ahogy Olga közelebb akar kerülni a gyökereihez, úgy távolodik el a saját identitásától.

Azért sem egyszerű beszélni az Aurora Borealisról, mert történelmi vonatkozások adják az alapkövét, amelyet megtetőz egy családi, meg több személyes dráma is. Ugyanakkor a szerelmi szálak is hangsúlyt kapnak benne. Két síkon játszódnak a képkockák: a jelenben és az ’50-es évekbeli orosz megszállás idején. Amikor Mária felépül, rengeteg kitérő és halogatás után készen áll arra, hogy feltárja Olga előtt azokat a szörnyűségeket, amelyeket egész életében magában hordozott. A film innen kezdi a székbe süppesztős, torokelszorító történetét mesélni. Feldogozott témája kihagyhatatlan a „Dolgok, amikről beszélni kell” című listáról. Suttogva és halkan beszélünk az úgynevezett „háborús gyerekekről”, akik sokszor nem mindkét fél belegyezéséből születtek. A hatalmi elnyomásokról, erőszakról, bűnökről, amelyek nem nyertek feloldozást. Még ma is vannak olyanok, akiknek múltja balladai homályba vész. A probléma nagyon is valós, és ahogy Mészáros Mártától várni lehetett, ezzel a művével is felszínre hozott olyan tematikákat, amelyeket hosszú idők óta hordoz magában a társadalom.

A történelmi traumák bizonyos szintű feldolgozását kíséreli meg a film, amely „jó útra lépett”, amikor ezt a célt tűzte ki maga elé. Ha a feldolgozás folyamatának nem is a végpontját érte el, az első lépéseket bizonyosan megtette. Emellett erkölcsi tanúságokat is hordoz, bőven felsorakoztat olyan gondolatokat, amelyek a nézőjét további morfondírozásra késztetik. Milyen döntéseket kellett meghozniuk a mindennapi életükben azoknak, akiknek az elnyomás jutott? Ilyenkor lehet erkölcsösen cselekedni? Mélyre megy azokban a kérdésekben is, amelyek az emberi – szerelemi, baráti, anyai vagy gyereki – kapcsolatokat boncolgatják. A helyes, a helytelen, az emberség és az embertelenség határmezsgyéin egyensúlyoz.

Az Északi fény azonban nem hibátlan. Bőven akad rajta kifogásolnivaló, ám ezeket mégis valahogy ellensúlyozni tudja. Jól bevált narratív eszközökkel él, hogy ne száraz dokumentumfilm legyen. A történelmi visszatekintésnek emberi formát ad, Mária karakterén keresztül, így válik élvezhetővé annak is, aki talán nem ülne be egy história-filmre.

Dramaturgiailag is sántít az alkotás, az Aurora Borealis így is 104 perces, ami nem véletlen, hiszen ebbe az időbe kellett belezsúfolni mindent, amit fentebb is említettem, s ez nem egyszerű feladat. Ezt a film karakterei sínylették meg a leginkább: a szereplőket nem volt idő jobban kibontani, hátterezni, így a film nem tudott mély kötődést kialakítani a nézőjével, nem tudunk igazán együttérezni a szereplőkkel. Ha ez sikerült volna, üthetett volna még ennél is sokkal nagyobbat… Vannak olyan karakterek, akiknek a jelenléte egyáltalán nem indokolt, ilyen például Olga spanyol férje, Antonio (Antonio de la Torre) vagy a fia, Róbert is. Az utóbbinak talán abban van szerepe, hogy az ő kérdezősködései révén indul be a történet, Antonio pedig talán a multikulturalizmus egyik „emberi arca”.

Törőcsik Mari kétségtelenül hazaküld mindenkit a színészi játékával, mindezt úgy, hogy egy idős öregasszonyt játszik, aki alig-alig éri meg a holnapot. A flashbackekben a fiatal Máriát alakító Törőcsik Franciska játéka kellően bájos és angyali, de miután ő is belecsöppen a kegyetlen hatalmi, politikai harcokba és áldozattá válik, jelleme átcsap hűvös, rideg, méltóságától és mindenétől megfosztott lányéba. Legjobb barátnője és segítője, Edith (Eva-Maria Prosek) talán az egyik legizgalmasabb mellékszereplő, de őt sem sikerül megfelelően elmélyíteni. Talán Olgát kellett volna jobban megformázni, kidomborítani, hiszen az ő identitásával fordul meg a világ. Tóth Ildikó játékában megfelelően hozza a karrierista, merev nőt, aki egész életében elfutott a kérdések és a válaszok elől is.

A film utolsó 10–20 perce az, ami teljesen átértelmezi az egészet. Igyekszem nem elmondani, mi a csattanó, nyugodtan olvasható innen is tovább az írás. Itt dől el minden, amit az Aurora Borealis mondani akart. Ez a végkifejlet viszi hátán az egész művet, amely e nélkül meg sem állná a helyét. Teljesen átír, felülír rengeteg dolgot, amit a mű addig feszegetett. A megoldást és a történetvezetést akár klisésnek is nevezhetnénk, hiszen ezerszer láttunk hasonlót, de az Északi fénynek valahogy mégis sikerült meglepődött nézőt varázsolnia belőlem, annak ellenére, hogy érzelmileg nem kötődtem hozzá különösebben. Igazán szép keretezése ez a sztorinak, bár lehet, hogy az utolsó jelenet kissé valótlanra sikeredett, miközben az egész történet akár egy valós eseményen is alapulhatna. Viszont az kétségtelen, hogy a történet szempontjából indokolt volt ez a lezárás, továbbá a cím is nagyon szép értelmezést kap a végén, így minden hibája és sántikálása ellenére a film nem hagyja magát elfelejteni. Aki nem nézte még meg, az bizony pótolja minél hamarabb!