Manapság okostelefonjaink napi használata egyfajta életszükségletté vált számunkra, hisz korosztályunkból nem sok ember lenne képes kibírni egy teljes napot az eszköz használata nélkül, vagy ha mégis, akkor valószínűleg elvonási tünetei lennének. Nem csoda tehát az, hogyha sikerül is kibírnom telefonozás nélkül pár órát, már úgy érzem, hogy valami nagyon komoly tettet hajtottam végre. Nem könnyű feladat, mert az unaloműzésre néha nehéz elképzelni hatékonyabb dolgot készülékünk nyomogatásánál. Mindenkinek a saját dolga, hogy napi szinten mennyit használja eszközét mindaddig, amíg nem befolyásolja vele környezetét. Sok esetben viszont azt tapasztalom, hogy egyeseket már annyira hatalmába kerített a mobiljuk, hogy az utcán való sétálás közben sem képesek leszakadni róla. Ezt viszont már nehezebben tudom megérteni, mert ilyenkor egyesek nagyon fura élőlénnyé, úgynevezett telezombivá alakulnak, akiket egyáltalán nem zavar, ha véletlenül valakit lelöknek a járdáról, csak félig felemelik a kezüket bocsánatkérés gesztusaként, nehogy egy pillanatra is le kelljen vegyék a szemüket egyik ismerősük rettentően érdekes Insta-sztorijáról. A telezombivá való átalakulás első jele lehet, hogy valaki egy kocsmai beszélgetés közben is folyamatosan a mobiljával foglalkozik. Ez az átalakulási folyamat viszont egyáltalán nem visszafordíthatatlan. Ha ismerősünkön ennek a jeleit tapasztaljuk, próbáljuk meg minél hamarabb kiszabadítani a készülék rabságából.
Az előbb leírt esetek még csak a kisebbik problémát jelentik, az igazán nagy bajok ott kezdődnek, hogy egyes buszsofőrök még vezetés közben is a Facebookon lógnak, ezzel veszélybe sodorva saját maguk és utasaik életét. Ehhez úgy gondolom nem kell semmit hozzáfűznöm, nem hiszem, hogy bárki ezt elfogadhatónak tartaná.
Összességében úgy gondolom, hogy az okostelefon önmagában egy hasznos eszköz, ami sok esetben képes megkönnyíteni az életünket, rajtunk múlik, hogyan és mennyit vesszük igénybe, csak arra az egyre kell ügyelnünk, hogy soha ne legyen belőlünk telezombi.

fotó: ROBIN WORRALL