Megszűnik a NOWmagazin

Megszűnik a NOWmagazin – jelentette be hétfőn egy Facebook-posztban Décsy Eszter, a magazin alapítója és főszerkesztője. Én pedig azóta sem tudok mit kezdeni a hírrel.

Nagyjából akkor fedeztem fel magamnak az internet ezen kis részét, amikor már barátkoztam a gondolattal, hogy ha nagy, talán újságíró lennék. Azóta rájöttem, hogy én sosem leszek nagy. És ha annó nem futok bele, mint az oly kevés magyar gonzó képviselőjébe, lehet most azt hinném, hogy kulturális újságírást csak egyféleképpen lehet csinálni: úgy, ahogy szokták, recept után, jól bejáratott, hagyományos hozzávalókkal, unalomig ismételt frázisokkal. Aztán a sok olvasás után a nyáron minden bátorságom latba vetve írtam nekik, hátha csatlakozhatok a szerkesztőséghez. Csatlakoztam, le is telt az előre megbeszélt kéthónapos szakmai gyakorlat, de a NOWmagazin tapasztalatát és – uram bocsá’ a pátoszért – hagyományát továbbvihetjük. És még a portál is él, még böngészgethető.

Azon kevesek egyike, amely valóban függetlenként tudott működni: egyaránt tájékoztatott olyan zenekarokról, amelyeket például Euróvízión képviselték Magyarországot,  vagy Cseh Tamás programmal segített a kormány és azokról a zenekarokról, amelyek máshol nemigen kaphattak publicitást. Lehetőséget nyújtott pályakezdőnek, és nemcsak megjelentette a mezei újságíró hallgató írásait, de segített is, elmagyarázta, mit hogy kell, és hagyta, hogy újrapróbáld. Ha nem megy, másodikra sincs semmi baj, ugyanúgy elmondta az észrevételeit, de nem csinálta meg helyetted, hagyott tapasztalni.

Nem szépített, nem eufemizált, de nem is húzott le ok nélkül arra nem érdemes produkciókat a negatív hír jobb terjedését kihasználva, és nem próbált másnak tűnni, mint amilyen. Ha valami katarzist okozott, akkor azt írta le, ha gerincleprát vélt felfedezni, akkor azt. Belefért minden, ami igaz, még ha ki is akaszthatott másokat. Úgy írtak, ahogy. Stílussal, ami egyszerre igényes, de közérthető, nem száraz irodalmiaskodással vagy túlzott fiataloskodással. Ráadásul klasszikus, de már divatjamúlt műfajokat korszerűsítettek, mint például a lemezkritika.

Átlátták a szakma működését, és betekintést is engedtek nekem, egyszeri olvasónak, nem megbocsátóan szemet hunyva, lemondóan, hogy „ez egy ilyen rendszer”. Külön kezelték egy-egy produkciónál a tehetséget meg a színvonalat az üzleti sikerességtől, mégsem álszenteskedtek, hogy mennyire az ördögtől való eszköz a marketing.

Hogy pótolható-e? Természetesen nem. Ha egyszer csak elfogy a világ összes szilvája, valóban nem ehetünk több szilvásgombócot, de ettől még nem halunk éhen. Szilva helyett tehetünk a gombócba epret, barackot vagy málnát. Az eredmény ugyanolyan ízletes is lehet, de barackból szilvásgombócot még nem csináltak. Szóval, mit ajánlunk a szilva helyett? Mondjuk a Recordert, a Phenom’enont, a Kulteret, és természetesen a kihagyhatatlan Keretet, de akár a Szabó Benedek és a Galaxisok Facebook oldalát, amely önmagában felér egy zenei magazinnal.

Ó, de azért ilyen menő névsorban sem szerepelt még a nevem, még ha a búcsúszövegben hivatkozott, „hosszabb-rövidebb
ideig” megfogalmazásban a „rövidebb” kategóriát is erősítem.