Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja