Újságírás? Mondd, hogy mellette beiratkozol egy komolyabb szakra is… Szerinted miből fogsz megélni? Újságírás? Akkor neked biztosan laza a szessziód. Tudtommal meg nem kell diploma ahhoz, hogy valaki írni tudjon. Jó na, végül is az a lényeg, hogy szeresd, és ha időközben meggondolod magad, még válthatsz. Újságírás? Hú, de vagány. Akkor majd te is fogsz rohangálni a mikrofonnal híres emberek után? De jó neked, bármilyen koncertre ingyen bemehetsz. Újságírás? Akkor te ilyen zsurnaliszta leszel, aki mások szennyesét kiteregeti? Biztosan újságíró akarsz lenni? Azt hittem, te annál rendesebb ember vagy.

Rengeteg tévhit, előítélet, jótanács, amelyekkel elsőéves egyetemistaként mindan­nyiunknak szembesülnünk kellett. Kaptunk mi hideget-meleget, vállveregetést, fejsimogatást, sajnálkozó tekintetet, arrogáns félmosolyt, értetlen pillantásokat és részvétet nyilvánító biccentéseket. Mindezt az első, bátortalanul megtett lépések után, amikor még mi magunk is azon töprengtünk, hogy jól választottunk-e. Aztán sorra érkeztek az újabb pofonok: habár azt hittük, hogy valamennyire tudunk írni, gyorsan kiderült, hogy nem elég, ha az alanyt és az állítmányt egymás mellé illesztjük, mert attól még nem biztos, hogy értelme is lesz a mondatunknak. A választási és pártrendszerek útvesztőjében tévelyegve döbbentünk rá, hogy talán szakot tévesztettünk, a jog és az etika órákon pedig csak pislogtunk, hogy mit keresünk itt. Mindeközben megtanultunk precíz laptükröt készíteni, tördelni, az újság hasábjait pontos karakterszámú anyagokkal megtölteni, hogy azután szembesüljünk a nyomtatott sajtó halálát jósló próféciákkal. Amikor már úgy éreztük, hogy sikerült elsajátítanunk a hatásos véleményanyagok megírásának technikáját, megtudtuk, hogy a vélemény olyan, mint a hátsó felünkön lévő nyílás: mindenkinek van, de senkit sem érdekel a másé. A rádiós órák sem úgy sültek el, ahogy szerettük volna: akkora traumát jelentett visszahallgatni saját hangunkat, hogy attól a perctől inkább mindenki az írott sajtóban képzelte el magát. A tévés műhelyen szembesülnünk kellett azzal, hogy a képernyőn nem mutatunk olyan impozánsan, mint profilképeinken, a kamera láttán pedig úgy lemeredtünk, hogy egy épkézláb mondat sem hagyta el szánkat (tisztelet a kivételnek). S ha mindez nem lett volna elég, bele kellett törődnünk, hogy kár az energiabefektetésért, mert újságírókként sosem fogunk annyit keresni, mint Gipsz Jakab, aki holnaptól vlogolni kezd étkezési szokásairól, kedvenc kismacskájáról vagy arról, hogy miként valósíthatod meg önmagad tíz egyszerű lépésből. Amikor már teljesen a padlón voltunk, és azt hittük, nincs ennél lejjebb, megkaptuk a kegyelemdöfést: a sajtószabadság délibábja lassan eltűnt előlünk, mi meg egyedül maradtunk golyóstoll és billentyűzet nélkül a sivatag közepén.

Kedves családtagok, barátok, miután néhány szívinfarktust túléltetetek, megnyugtatlak: nem ennyire kilátástalan a helyzet, viszont a szakma képviselői által hangoztatott objektivitás legtöbbször relatív, az újságírónak pedig soha nem szabad elveszítenie öniróniáját. Persze a három év nemcsak sorozatos csalódásból, hasra esésből és bakiból állt, amelyeken amúgy az egyetemisták java része átesik, hanem számos meglepetésben is volt részünk. Borkóstolós, székelyköves, torockói gólyatábortól kezdődően bográcsos és puliszkás sztánai kiránduláson keresztül, rakpartos, citadellás budapesti tanulmányútig mindenből kaphattunk egy kis ízelítőt. Mivel lehetetlen küldetésnek bizonyulna, nem is próbálom meg néhány percbe és tucatnyi keszekusza barokk körmondatba belezsúfolni mindazt, ami kis csoportunkkal történt az elmúlt három évben. Nem is lenne igazán hiteles, ugyanis mind a tizenhatan saját, egyedi szűrőnkön keresztül fogtuk fel a történéseket. Büszkék vagyunk egy szál fiunkra, aki nem tántorodott meg a többségben lévő másik nemtől, mindig kitűnt markáns egyéniségével, és sosem sértődött meg, amikor tanáraink először csak a hölgyekhez szóltak. Hálásak vagyunk tanáraink türelméért, akik vészhelyzet esetén dézsástól öntötték belénk a lelket és az önbizalmat, még akkor is, ha csapnivaló írásaink születtek. Habár a három év kevés volt ahhoz, hogy mindenkivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakítsunk ki, kétségkívül állíthatom, hogy csoportunk minden tagjában ott rejlik az a spiritusz, ami a boldoguláshoz szükséges. Talán észre sem vettétek, de mindannyian kitűntetek egyéniségetekkel: Ágnes a Forma–1 iránti rajongásoddal, Kriszta a könyv- és olvasásmániáddal, Lili az örökmosolygásoddal, Zsanett a szépérzékeddel, Imola talpraesettségeddel és önállóságoddal, Tompa Réka fotózás iránti szenvedélyeddel, Rebeka határtalan öniróniáddal, Jánosi Zsuzsa jól megfontolt kimértségeddel, Majláth Réka lazaságoddal, Hajnal kitartó KMDSZ-es tevékenységeddel és beszólásaiddal, Zsuzsu Afrika-fanatizmusoddal és páratlan hajkölteményeiddel, Emese őszinteségeddel és bájos mosollyal párosult késéseiddel, Boróka racionalitásoddal és szakértelmeddel, Timi megfékezhetetlen beszélőkéddel, Dzsábá pedig frappáns írásaiddal és egyedi raszta tincseiddel. Igazi élmény volt megismerni titeket. Habár állandóan megkérdőjeleződik bennünk, hogy képesek leszünk-e helytállni a szakmában egy olyan változás idején, amikor a média teljesen átalakul és az újságírók presztízse egyre inkább csökken, én biztos vagyok benne, hogy sokatokról fogunk még hallani a közeljövőben. Addig is: a múzsa ereje legyen veletek!