Budapest kontra „a vidék”: Magyarországon ez a megnevezés senkinek sem tűnik már fel, mindenki hozzászokott a fejnehéz – ha úgy tetszik: fővárosnehéz – gondolkodásmódhoz, ennek köszönhető, hogy a főváros az A Főváros, mellette elvétve pedig ott van A vidék és A vidéki nagyvárosok. Miben is nyilvánul meg a Budapest-orientált gondolkodás és mi tapasztalható ebből a fővárosban? Kéthetes ott-tartózkodásom alatt szembetűnt egy s más, ezek pedig némiképp árnyalhatják a Budapestről kialakult idealizált képet.

Majd kéthetes tanulmányutunk során bőven akadt időnk a főváros utcáit róni, átvenni, megfigyelni a közhangulatot, az emberek viselkedését, mentalitását és a fővárost mint közigazgatási egységet. Figyelem: mindenhez, ami a következőkben olvasható, vastagon hozzájárul az intenzív kampányidőszak, amely az amúgy is polarizált magyar politikai és közéletet csak tovább izzítja és a konfliktusokat mélyíti.

Ha az ember lánya Budapestre vetődik valamilyen szervezett program vagy kirándulás által, élhet a gyanúperrel, hogy a szálláshelye valamely külvárosban található, ugyanis a külföldi, külhoni diákok számára fenntartott kollégiumok, bentlakások java része a külső kerületekben helyezkedik el. Velünk sem történt ez másként, kéthetes ott-tartózkodásunk ideje alatt a III. kerületben, Óbudán laktunk.

Amikor a külhoni, esetünkben erdélyi magyar Budapestre látogat, a belváros, a Lánchíd és az Országház délibábja sejlik fel lelki szemei előtt. Erre az erősen idealizált képre remekül rá lehet kontrázni a külváros, a külső kerületek megfigyelésével; elég csak végigbuszozni az Óbuda–Bogdáni út–Astoria útvonalon, hogy elszörnyedjünk. A harmadik kerület nemes egyszerűséggel úgy néz ki, mintha ott elfelejtettek volna rendszert váltani: bármely tömbházsorra, múlt századból fennmaradt rozsdázó kocsmára öntsünk egy kevés vizet, várjunk három percet, és azonnal kikel belőlük Kádár János. Óbuda, Budafok-Tétény imázsa, állapota olyan, mintha nem lenne igaz. Értem ezt úgy, hogy minden társasház, minden gyár, minden bevásárlóközpont olyan hatást kelt, mintha tegnap húzták volna fel műanyagból és kartonlapokból, hogy elhitessék velünk, akik nem budapesti lakosok vagyunk, hogy a belvároson kívül is van élet, majd miután a Keleti pályaudvarról kigurul a Kolozsvár felé tartó vonat, rajta velünk, lebontanák ezeket a tákolmányokat.

A fent említett szintetikus, természetellenes érzeten a fővárosi emberek mentalitása és általános viselkedése, megnyilvánulása sem segít, sőt inkább súlyosbítja a helyzetet. A legtöbb helyen, legyen az bolt, tömegközlekedés vagy kocsma, az emberek java része annyira gépiesnek és mesterkéltnek hat, hogy a gyanútlan külhoni magyarnak meg kell bizonyosodnia – ott-tartózkodása alatt többször is –, nem része-e véletlenül egy külső erő által irányított szimulációnak. Az én 11 napos tapasztalatom azt mutatja, hogy a színházi emberek – Őze Lajos után szabadon –, színjátékosok is hitelesebbek és természetesebb attitűddel rendelkeznek, mint a fővárosi polgárok.

Retrospektíve, korábbi budapesti látogatásaim alkalmával is éreztem a fentebb említettekhez hasonlót, a most következő probléma azonban most először jött velem szembe és úgy arcon csapott, hogy még most is csak pislogok: az óriásplakát-mánia. Igen, kampányidőszak van. Igen, „most minden megváltozhat”. Igen, „most kell nagyot tenni”. De azt nézni órák, napok hosszat, hogy óriásplakát óriásplakátot követ, javarészt négy-öt – elég rosszul megírt – kampányszöveg és rosszul megtervezett dizájn váltakozik, és az utcán sétálónak, a boltba igyekvőnek, a villamosra várónak esélye és lehetősége sincs arra, hogy fogja magát és nem néz oda, mert minden villanyoszlopon, építkezési kordonon, buszmegállóban ott van legalább kettő, te pedig ösztönösen odanézel, mert ott fent, „a nálunk okosabbak” úgy fundálták ki, hogy muszáj legyen odanézned. És ha véletlenül bizonytalan, politikához, közélethez nem, vagy kevésbé értő vagy, arra fogod a pecsétet ütni vagy az ikszet behúzni, akit a legtöbbször látsz, amikor mindennap elzötyögsz a munkahelyedig a 6-os villamoson.

Számtalan erdélyi magyar vágyódik el itthonról, a nagybetűs Anyaország fővárosába, mert ott minden cukorból van, rózsaszín, és az élet gondtalan. Bár soha nem éltem ott, két hét alatt tökéletesen értelmet nyert László Zsolt színművész megállapítása a városról: „Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan…”