Egyelőre még turistának érzem magam itt

Agyvérzéshez közeli állapotban voltam a kolozsvári vonatállomáson, amikor megérkezett a Magyarország felé vezető vonat, a hírhedt Korona. Minden testrészemről lógott a csomag, mert igen, készültem, s minden apró-cseprő dolgomat elhoztam magammal, amivel egy kicsit is, de otthon érezhetem magam. Aztán elindult a vonat…

 A magyarországi határnál azt hiszem életemben először úgy éreztem magam, mint egy utolsó bűnöző, amikor a határőrök elkérték a személyi igazolványainkat a lámpával megvakítva minket a sötétben, miközben aludni próbáltunk. De legalább kedvesebbek voltak, mint a román ellenőrök, mert jó reggelt köszöntek. Végül, majdnem 8 óra utazás után, leamortizálódott végtagokkal, megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Teljesen biztos vagyok még most is abban, hogy ha nem lett volna annyi csomagom, biztosan elsírtam volna magam ott helyben, és emellett természetesen még lőttem volna néhány fotót a pályaudvarról is, annyira elvarázsolt. S ez még csak hétfő volt…

Az első napunk továbbá abból állt, hogy sikeresen eljutottunk az egyetemre anélkül, hogy eltévednénk, ahol türelemre kértek minket (mi másra, drága bürokrácia és Neptun). Így nem igazán tudtuk, mit fogunk tanulni a következőkben. Azután pakoltunk, berendezkedtünk a kollégiumban és izgalommal vártuk, mi is lesz ezután. Csend honolt a folyosókon, de mi már másnap rosszul éreztük magunkat bent és mindenképp tekeregni akartunk. Aznap felfedeztük a szupermarketet, amely ittlétünket remélhetőleg bőségesen szolgálni fogja, na meg persze most már egy bevásárlóközpont sem hiányzik a közelünkből. Ági szobatársa igazán kedves volt velünk, kis városnéző minitúrát tartott nekünk, így én életemben először (igen, senki ne csodálkozzon) tátott szájjal bámultam a Parlamentet, a Hősök terét, a Dunát és még metróztam is.

Kriszta fotója Ágiról, a Margit hídon

Szerdán viszont (akármilyen nagy lelkiismeret-furdalásom van a mai napig is) a kollégiumban szó szerint folytunk el a lustaságtól. Ennyi időnk még nem volt filmezni és sorozatozni, mint most, s még az otthoni vizsgaidőszak fáradalmait is kipihentük. „De mégis, Budapesten vagyunk!” – felkiáltással csütörtökön megint a szupermarketet és a bevásárlóközpontot környékeztük meg, és bizony mi ruhák helyett könyvekkel érkeztünk vissza onnan a nap végére. Mi tagadás, könyvmoly újságírók vagyunk. ☺

A pénteki és szombati nap ténylegesen a városnézésről szólt. Két rettentően kedves barátommal (köszi még egyszer Bogi és Norbi) megcsodálhattam Budapest látványát Buda várából és a magas Halászbástyából. Aztán később kivehettem picit a részem Pest zsúfolt, de annál élvezetesebb életéből a Váci utcán és a Deák téren, de az Erzsébet teret se hagytuk ki.

Szombaton Ágival felkerekedtünk és majdhogynem cél nélkül kiruccantunk egyet. A 4-es villamos útszakaszán végighaladva érintettük a különböző tereket, s amikor úgy láttuk, hogy szimpatikus az a hely, leszálltunk és sétáltunk, majd később visszaszálltunk a villamosra. A Margit hídról nyíló álomszép kilátást nem tudtuk elégszer megörökíteni telefonunkkal. A Margit hídon lévén, a Margit sziget sem maradhatott el, bár az időjárás aznap nem kedvezett nekünk. Ezután Margit szigettől sárosan és kissé fáradtan, de mindenképp csupa jókedvvel hazatértünk. Másnap nyugis nap következett, amelyet rokonaimmal tölthettem.

Számomra még mindig felfoghatatlan az ittlétem, s mégis úgy érzem, nem hiába kerültem ide. Már az első hét feledhetetlen élményeket nyújtott, amelyeket lehetetlenség lenne elfelejteni. Ráadásul a java még csak most következik, és én türelmetlenül várom, hogy mit is tartogat nekem ez az óriási város…