A majdnem lekésett „pesti jegy"

Idén május elsején, az előző nap buliját cseppet sem kipihenve lépdeltem ki szobámból hanyagul csüngő pizsamámban. A fürdőszobatükör előtt próbáltam kifésülni a hajamat, amikor észbe kaptam: „Jaj, tegnap járt le a határidő a Makovecz-ösztöndíj programba való jelentkezéshez! Na, mindegy”– jelentettem ki lemondóan.

Ekkor a testvérem kezdett unszolni, hogy még aznap küldjem el, mert mindig hanyag vagyok, de szerencsés, hátha még sikerül.
Hát sikerült.
Azóta már tudom, mit jelent a GT, BTK, ATM… Nem esek kétségbe, ha két metró jön, és el kell döntenem, melyik irányba akarok utazni. Ültem metrópótló buszon, metrópótló, buszpótló buszon. Szálltam le öt megállóval később a villamosról, mert elpletykáltuk az időt. És voltam színházban.
A színház az, ami sokszor feldobja a napom. Mindig utolsó percben döntünk, aztán gyorsan hazafutunk a bentlakásba, átöltözünk, vagy ha nincs idő, úgy, ahogy vagyunk, vesszük a jegyet, és megyünk.
A szobatársam szerint amikor a színház 25 méteres körzetébe érünk, már nem lehet beszélni velem, mert én se látok, se hallok, csak megyek, mint akit meghipnotizáltak, s alig lehet utolérni. Én nem tudom elképzelni, miről is beszélhet… De az biztos, hogy volt olyan előadás, amiről valóban katartikus állapotban jöttem ki. Szerintem az a jó előadás, amelyik valamilyen érzelmet kelt bennem, s picit nem fel-, inkább megkavar. Nehéz ezt elérni, sokszor nem is sikerül, de volt egy olyan alkalom, amikor hetekig áradoztam arról, hogy mit láttam. Ez volt az Akinek az ég alatt már senkije sincsen, a Pestiben láttuk. Ugyanott láttam még a Bíborszigetet is, a Vígben a Szentivánéji álmot, voltam Vígnapon is. Aztán voltunk még a Jurányiban, a Belvárosi Színházban, a Dumaszínházban, az Újszínházban stb., van ahol nem is egyszer, de alig várom a következő alkalmat, csak ügyesnek kell lenni, ha nem foglalunk előre, gyakran előfordul, hogy már nincs több jegy, és ugyebár egyetemisták vagyunk, sosem tudjuk előre a programunkat.
Nagyvárosi életem meghatározó útvonalát a 133E busz futja. Ez olyan, mint a patak az eltévedt vándornak. Ha meglátom és követem az irányát, előbb-utóbb hazajutok. És hát én is olyan vagyok, mint egy eltévedt vándor, aki elveszett előbb az újdonságban és a magányban, aztán megtalálta a folyóját, s úszik az árban. Hiányzik a kolozsvári „szerkesztőségi gyűlésbe járás”, amit már a végén túlzásba is vittünk, s minden héten a High Lifeban töltöttük több esténket. Pesten korábban megyek haza, mert az élettől messze van a bentlakás, és az emberek sem ugyanolyanok.