Lassan már a vég is közeledik…

Na, nem mintha annyira várnám, de bizony itt kopog az ajtón. Budapesti kalandunkból már csak másfél hónap maradt hátra (2 hónap, ha az egyetlen egy vizsgánkat is szép ügyesen elszúrjuk), de úgy érzem, hogy nem volt elég. Lelkiismeret-furdalással keresem azokat a helyeket, ahol még nem voltam, és azokat a programokat, amelyekre otthon biztosan nem tudnék eljutni. Sajnálatos módon a kijárásnak mostanában kissé lőttek, mivel még ha csak egy vizsgánk lesz is, írásbeli feladataink azért vannak.

Kis kolozsvári kalandunk után (bizony, a KMDSZ Diáknapokat mi sem hagyhattuk ki), a sok ismerős arc láttán jó érzéssel tértünk vissza Budapestre, bár zombiként estem be a kollégiumi szobámba. A laza hétfő utáni hosszú kedd még mindig kifáradva talált. Második óra helyett egy konferencián kellett részt vennünk. Lefáradt agyam nemigen volt segítségemre, így az előadás alatt, amellett hogy szorgosan jegyzeteltem, tulajdonképpen csak a fejemből néztem ki. Az előadás után farkaséhesen betévedtünk Budapest egyik leghíresebb, és azt hiszem legdrágább éttermébe (hoppá). A Cézár salátájuk mennyei volt, úgy éreztem ezzel magam, mintha a pesti elithez tartoznék. De többet soha oda nem megyek, elég volt egyszer is költekezni.

A szerdai napot meghagytam magamnak házi feladat írásra, de a csütörtököt végigjártuk. Nem városnézésen voltunk, hanem ruhás üzleteket látogattunk meg. Mi mást? Inkább nem akarok róla nyilatkozni…

Pénteken délelőtt már lassan kezdtem bekattanni, úgyhogy elhatároztam, kiruccanok egy kicsit a Fiumei úti Sírkertbe. Hogy mit kerestem én ott? Nem is tudom. Csendre, nyugalomra és egyedüllétre volt szükségem, s ezt hol lehet máshol megkapni, mint egy temetőben. Nagy részét végigjártam, kedvenc íróim (Mikszáth, Kosztolányi) s más híres emberek sírjait bámultam csodálattal. Hús-vér emberek voltak, azonban valami miatt mégsem éreztem annak őket. Látva síremléküket, bebizonyosodott, hogy akármennyire is megváltoztatták az irodalmat, halandók voltak, és ha mégis rendelkeztek valamilyen természetfölötti hatalommal, az csak az írásaikban volt érezhető. Ezután kicsit megpihentem, s könyvmolyként kipipálhattam a temetőben olvasást is. Este szobatársam szülinapját ünnepeltük, rettentően jó társaságban és maradandó emlékekkel.

Szombaton újra bent töltöttem az időt a házikkal, takarítással, de a vasárnap sem volt másképp. Főztem és írtam, lazításként sorozatoztam.

Igen, sorozatoztam, ahelyett, hogy kihasználtam volna az időt. Megbántam-e? Meg bizony. Változtatni fogok rajta? Naná. Akármennyire is szeretek otthon, szülővárosomban vagy Kolozsváron lenni a barátokkal, Budapestet mindig is szeretni fogom, s talán majd itt is maradhatok. Egyszer. Valamikor. Még akkor is, ha nem lesznek mellettem ugyanazok a barátok, mint Kolozsváron… Nagy paradoxon ez. Az agyam és a kevéske kalandvágyam idehúz a fővárosba, a szívem és barátaim pedig Kolozsvárra. Nehéz…

De! Van még időm itt. Ki fogom használni minden percét, még akkor is, ha a következő hetekben médiajog leckéket kell bújnom és a médiaetika dolgozaton kell agyalnom…