Bezzeg…

Karácsony: a szeretet ünnepe?

by Bartok Barbara | 2016. 12. 25. | Karácsony: a szeretet ünnepe? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Hangos vitára ébredtem karácsony reggelén. Apa és anya épp arról folytatott nyomdafestéket nem tűrő fülsiketítő eszmecserét, hogy miért nem megy már megint a karácsonyfaégő. A veszekedés tárgya lett a megszáradt diós kalács, a bice-bóca karácsonyfa, az elmaradt reggeli kávé, és az elmulasztott szentmise is. Megértem őket. Az ünnepi felkészülés idén is, ahogy minden évben, nagy stresszben telt. Ahogy közeledett szenteste, a problémák is úgy gyűltek. Az egyik szoba még nem volt kitakarítva, a nagymama ajándéka feledésbe merült, és a gyerekek sem tudták mikor, mivel és hogyan érkeznek haza Kolozsvárról. A hangulatom tehát már csírájában megszűnt. Kérdem én, nem a lelkünk tisztaságáról, a békéről, a szeretetről, keresztényi hitről kellene szólnia legalább ennek a hétvégének? Kinek mit jelent a karácsony? Ki mivel tölti? Ki mit vár tőle? Teljes cikk

Pislákoló remény

by Tamás Réka | 2016. 12. 16. | Pislákoló remény bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Sétálok az utcán. Sétálok? Jobban mondva rohanok, hiszen kinek van ideje sétálni ennyi teendő közepette? Nézem, ahogy a bácsi felteszi az utolsó díszt a Matyi téren, és mászik lefelé a létráján, de persze eközben sem csendesítem lépteim, csoda, hogy nem lökök fel valakit az úton. Hirtelen gondolatok zöme borítja el az agyam. Egy évvel ezelőtt az én kisfalumban figyeltem, hogy hogyan is rakják föl a díszeket. Az idén minden más lesz, nem töltöm otthon a karácsonyi készülődést, ahogy a hozzám hasonlók sem. Hiába akarnék otthon lenni, nem biztos, hogy politika szeminárium tanár úr értékelné, hogy én inkább mákos kalácsot sütögetnék, minthogy vele beszéljek a politikai pártokról, akiknek csak akkor jut eszükbe a karácsony, ha szavazás előtt állnak és szükségük lenne támogatásra tőlünk. Most viszont térjünk vissza előbbi gondolataimhoz: a jó meleg mákos kalácshoz, a fénylő díszekhez, a rohanó emberekhez, akik ajándékokat cipelnek magukkal, hogy majd berakhassák a karácsonyfa alá és végül a díszbe öltözött városhoz. Az én szívem nem öltözött díszbe. Hisz mindenki otthon készül a karácsonyra, legalábbis eddig azt hittem. Hogy is öltözhetne díszbe a szívünk, ha nincs időnk rá, hogy foglalkozzunk vele? Távol a családomtól, a barátaimtól, akik már otthon fényesítik a csizmájukat, őrölik a diót a kalácsba, gyúrják a tésztát a friss kenyérhez, töltik a töltött káposztát, vágják a disznót, és nem utolsósorban megtöltik egymás szívét szeretettel. Az enyémet mi vagy ki tölti meg 350 kilométer távolságból? Senki nem gondol arra, hogy hazaengedhetnének minket legalább az utolsó hétről? Vagy, hogy együtt csinálhatnánk valami karácsonyosat? Igaz, hogy ez nem középsuli, de attól még a szeretet ünnepe közeledik, amikor mindenki arra vágyik, hogy otthon lehessen az ő kis családi zugában, ahol majd készülhet úgy a saját karácsonyára, ahogy szokott évről évre. Remélem, és közben mosolygok, hogy valami csoda folytán egy kis angyal, aki már napról napra gyorsabban közeleg, hazavisz minket, hogy öltözzön díszbe a mi kis szívünk is.

Te reménykedsz?

Gondterhelt napokra

by Kismihály Boglárka | 2016. 12. 02. | Gondterhelt napokra bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

A buszon ülök. Jobban mondva állok, mert szokásos módon talpalatnyi hely is alig jut az embernek. Tudtam, hogy vakmerőség lesz felszállni, mégis betuszkoltam magam az utolsó négyzetcentiméterre, mert ha nem teszem, várhatom a következő huszonötöst. Csomagok csüngnek le rólam, amitől kétszer annyi helyet foglalok el, mint amennyire általában szükségem van. Az emberek bosszúsak, nem férnek, nekem ütköznek, durván félreállítanak az útból, amikor leszállnak. Közben felidegeskedem. Nem elég, hogy egy csomó tennivalón kattog az agyam, még ez a hercehurca is rátesz egy lapáttal. Próbálom magam nyugtatgatni, elmeredek a tájba, hogy feledjem nyomasztó gondolataimat. Sikertelen kísérlet. „Nem alszom rendesen egy hete, állandóan feszült vagyok a leadandók, az önkéntesen elvállalt feladataim miatt, amelyekbe akármennyi energiát is próbálok belefektetni, nem érzem, hogy bárkit is meghatna. Lassan minden teherré válik számomra. Totál csődtömeg vagyok.” – vonom le a szomorú végkövetkeztetést, amikor az önmarcangolás mély bugyraiból valami hirtelen visszarángat a valóságba. Egy mezítlábas anya kicsi gyerekével felszáll a buszra és kéregetni kezd az emberektől fájdalmas jajveszékeléssel. Tudom, hogy a városiak immunisak a jelenségre, hiszen minden nap találkoznak vele, bennem mégis megindít valamit. Előveszem a pénztárcámat, majd sajnálkozva átnyújtok egy parányi összeget. Néhányan hozzám hasonlóan cselekszenek: egy- és ötlejesekkel töltik meg a nő piszkos markait. („Na, látod? Mégsem olyan érzéketlenek az emberek.” – állapítom meg kissé elpirulva.) Közben az alig egyéves picilány ide-oda dülöngél a buszban, egy félig kicsomagolt kiflit majszolva, és nevet. Mi több: ragyog az arca a boldogságtól. Azonnal megenyhülök, és elszáll minden haragom. Ha ő tud örülni, nekem miért ne lenne rá okom? A következő megállónál ismerős arc: a virágos néni. Vele gyakran lehet találkozni Kolozsvár buszain. Általában félig száraz, megcsonkított virágokat, kóródarabokat próbál rátukmálni az emberekre. Látszik a szemén a kétségbeesettség, az élni akarás, a remény… Vajon sikerül összegyűjtenie pár banit, hogy kijöjjön belőle az ebéd ára? Nem tudok ellenállni a késztetésnek. Ismét a tárcám után nyúlok. Hálából kiválasztja nekem a legszebb szál krizantémot. A buszról leszállva elhatározom, hogy ma inkább gyalog folytatom utamat. Most az egyszer nem sietek, nem rohanok, nem gondolok a világrengető problémáimra, hanem inkább csak elmosolyodom rajtuk. Igen, mosolygok, sőt nevetek magamon, mert rádöbbenek, hogy jelentéktelen dolgok miatt aggodalmaskodom. Ilyen találkozások után tudatosul bennem, hogy néha mennyire meg tudok feledkezni mindarról, amim van. Ők biztosan fél karjukat adnák, ha fele annyira könnyű életük lenne, mint nekem, ugye?

Mosolyogva sétálok az napsütésben, büszkén tartva kezemben a kis virágot, miközben gondterhelt arcokkal találkozik tekintetem. Furcsán néznek rám. Talán a virágom miatt. Talán még ki is nevetnek magukban. Nem veszik észre a csodát. Csak a saját teendőiken agyalnak, munkába sietnek, bosszankodnak a hideg miatt, várják a hétvégét, hogy végre pihenhessenek. Mindeközben boldogtalanok, mert semmi sem emlékezteti őket arra, hogy mindenük megvan, ami az élethez szükséges. Egy boldog élethez. Talán nekik is jól jönne egy kis virág. Az enyém ezentúl biztosan emlékeztetni fog.

Neked is van már ilyen virágod?

Árnyalatos előítéletesség

by Kovács Ágnes | 2016. 11. 16. | Árnyalatos előítéletesség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Az ember egyik legnagyobb hibája az előítéletesség. Képes anélkül is véleményt formálni, hogy akár a legkisebb lépést is megtenné a megismerés felé, és úgy gondolja, hogy számára elég, ha egyetlen pillantást vet a dolgokra, máris el tudja dönteni, hogy az jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Az árnyalatok tanulmányozása csupán idővesztegetés. Teljes cikk

Rekviem az elveszett álmokért

by Kovács Ágnes | 2016. 11. 14. | Rekviem az elveszett álmokért bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Csalfa dolgok ezek az álmok, igaz? Az ember képes akár egy egész életet feláldozni azért, hogy megvalósítsa és elérje őket. Végigharcolja a csatákat, legyőzi az ellenségeket, lehajtott fejjel, csak a célra koncentrálva, mindent egy lapra fel téve küzd azért, hogy megvalósítsa önmagát és mindazt, amiről úgy hiszi, hogy neki van ígérve. Mert elhiszi, hogy övé lehet a Kánaán. Aztán mikor ott van a kapujában, amikor már úgy érzi, hogy végre összeállnak a kirakós darabkái és fölszállni látszik a köd, akkor jön az utolsó, mindent eldöntő pofoncsapás. Teljes cikk