Azt szeretném, ha most megállnál pár pillanatra és elképzelnél valamit, szerintem nem lesz nehéz dolgod. Szilveszter éjszakája van. A levegőt valami keserédes érzés tölti be: múlt és jövő, kezdet és vég. Az óév minden emléke, a jó és rossz érzések, a boldog és könnyes pillanatok, a családdal, barátokkal töltött percek, a magány órái mind-mind értékesebbé válnak, széppé alakulnak, ahogy az év végéhez közeledsz. Aztán eszedbe jutnak a jövőbe vetett reményeid, az új év sok titkot rejtő bizonytalansága, a kíváncsiság, hogy mi vár rád s a gondolat, hogy ezúttal minden jobb lesz. Mert az kell, hogy legyen.

Ott állsz egy sörrel a kezedben egy hatalmas buli közepén. A társaság túlnyomó többségét nem is ismered, de azok az emberek, akik igazán számítanak, ott vannak körülötted. Legalábbis egy részük. Boldog vagy. Pár pillanat erejéig próbálod elfelejteni a múltat s nem félni a jövőt. Ennek ellenére azért ott motoszkál a fejedben néhány régi kép, az év egy-egy története, amire olyan szívesen emlékszel vissza, pár elejtett mondat, néhány befejezetlen ügy, kérdések, amikre azt reméled, majd az új évben megtalálod a választ. Úgy érzed, tele vagy élettel, reménnyel, erővel. Terveket szövögetsz. Próbálod összerakni az előtted álló év kirakós darabkáit. Kalandokra, kihívásokra vágysz, olyan érzésekre, amiket eddig nem tapasztaltál meg. Persze az is jó lenne, ha idén több időt tölthetnél a családoddal, mostanában talán jobban elhanyagoltad őket.

Aztán elüti az éjfélt az óra. Pezsgősüvegek pukkanása hallatszik a terem minden részéről. A pohárkoccintások összekeverednek, összefolynak a kacajokkal s a boldog újévet kívánók hangjával. Megöleled a melletted állókat. Magadhoz szorítod őket, mintha ez lenne az utolsó alkalom arra, hogy ezt megtehesd. Belefeledkezel a tűzijáték vakító színkavalkádjába, kortyolsz egyet a pezsgődből s halkan magadnak is azt kívánod, hogy legyen egy boldogabb új éved, vagy inkább csak ne legyen rosszabb. Nem teszel újévi fogadalmat, tudod, hogy úgyis fölösleges. A hangszórókból áradó zene s az alkohollal keveredő érzések mámorában úszol. Aztán kilépsz az ajtón s meglátod a fényárban úszó Boszporuszt, pár pillanatra elakad a lélegzeted az eléd tárulkozó látványtól. A szél belekap a hajadba, s végigsimít az arcodon. Az fut végig az agyadon, hogy legszívesebben megállítanád az időt, s mindig ebben a pillanatban élnél, mert most minden annyira tökéletes.

Aztán egy gépfegyver lövéseinek fülsüketítő ropogása hasít bele az éjszakádba, s a tökéletes szilveszteredet hirtelen félelemmel telt sikolyok hangja nyeli el…

Hangos vitára ébredtem karácsony reggelén. Apa és anya épp arról folytatott nyomdafestéket nem tűrő fülsiketítő eszmecserét, hogy miért nem megy már megint a karácsonyfaégő. A veszekedés tárgya lett a megszáradt diós kalács, a bice-bóca karácsonyfa, az elmaradt reggeli kávé, és az elmulasztott szentmise is. Megértem őket. Az ünnepi felkészülés idén is, ahogy minden évben, nagy stresszben telt. Ahogy közeledett szenteste, a problémák is úgy gyűltek. Az egyik szoba még nem volt kitakarítva, a nagymama ajándéka feledésbe merült, és a gyerekek sem tudták mikor, mivel és hogyan érkeznek haza Kolozsvárról. A hangulatom tehát már csírájában megszűnt. Kérdem én, nem a lelkünk tisztaságáról, a békéről, a szeretetről, keresztényi hitről kellene szólnia legalább ennek a hétvégének? Kinek mit jelent a karácsony? Ki mivel tölti? Ki mit vár tőle? Teljes cikk

Sétálok az utcán. Sétálok? Jobban mondva rohanok, hiszen kinek van ideje sétálni ennyi teendő közepette? Nézem, ahogy a bácsi felteszi az utolsó díszt a Matyi téren, és mászik lefelé a létráján, de persze eközben sem csendesítem lépteim, csoda, hogy nem lökök fel valakit az úton. Hirtelen gondolatok zöme borítja el az agyam. Egy évvel ezelőtt az én kisfalumban figyeltem, hogy hogyan is rakják föl a díszeket. Az idén minden más lesz, nem töltöm otthon a karácsonyi készülődést, ahogy a hozzám hasonlók sem. Hiába akarnék otthon lenni, nem biztos, hogy politika szeminárium tanár úr értékelné, hogy én inkább mákos kalácsot sütögetnék, minthogy vele beszéljek a politikai pártokról, akiknek csak akkor jut eszükbe a karácsony, ha szavazás előtt állnak és szükségük lenne támogatásra tőlünk. Most viszont térjünk vissza előbbi gondolataimhoz: a jó meleg mákos kalácshoz, a fénylő díszekhez, a rohanó emberekhez, akik ajándékokat cipelnek magukkal, hogy majd berakhassák a karácsonyfa alá és végül a díszbe öltözött városhoz. Az én szívem nem öltözött díszbe. Hisz mindenki otthon készül a karácsonyra, legalábbis eddig azt hittem. Hogy is öltözhetne díszbe a szívünk, ha nincs időnk rá, hogy foglalkozzunk vele? Távol a családomtól, a barátaimtól, akik már otthon fényesítik a csizmájukat, őrölik a diót a kalácsba, gyúrják a tésztát a friss kenyérhez, töltik a töltött káposztát, vágják a disznót, és nem utolsósorban megtöltik egymás szívét szeretettel. Az enyémet mi vagy ki tölti meg 350 kilométer távolságból? Senki nem gondol arra, hogy hazaengedhetnének minket legalább az utolsó hétről? Vagy, hogy együtt csinálhatnánk valami karácsonyosat? Igaz, hogy ez nem középsuli, de attól még a szeretet ünnepe közeledik, amikor mindenki arra vágyik, hogy otthon lehessen az ő kis családi zugában, ahol majd készülhet úgy a saját karácsonyára, ahogy szokott évről évre. Remélem, és közben mosolygok, hogy valami csoda folytán egy kis angyal, aki már napról napra gyorsabban közeleg, hazavisz minket, hogy öltözzön díszbe a mi kis szívünk is.

Te reménykedsz?

A buszon ülök. Jobban mondva állok, mert szokásos módon talpalatnyi hely is alig jut az embernek. Tudtam, hogy vakmerőség lesz felszállni, mégis betuszkoltam magam az utolsó négyzetcentiméterre, mert ha nem teszem, várhatom a következő huszonötöst. Csomagok csüngnek le rólam, amitől kétszer annyi helyet foglalok el, mint amennyire általában szükségem van. Az emberek bosszúsak, nem férnek, nekem ütköznek, durván félreállítanak az útból, amikor leszállnak. Közben felidegeskedem. Nem elég, hogy egy csomó tennivalón kattog az agyam, még ez a hercehurca is rátesz egy lapáttal. Próbálom magam nyugtatgatni, elmeredek a tájba, hogy feledjem nyomasztó gondolataimat. Sikertelen kísérlet. „Nem alszom rendesen egy hete, állandóan feszült vagyok a leadandók, az önkéntesen elvállalt feladataim miatt, amelyekbe akármennyi energiát is próbálok belefektetni, nem érzem, hogy bárkit is meghatna. Lassan minden teherré válik számomra. Totál csődtömeg vagyok.” – vonom le a szomorú végkövetkeztetést, amikor az önmarcangolás mély bugyraiból valami hirtelen visszarángat a valóságba. Egy mezítlábas anya kicsi gyerekével felszáll a buszra és kéregetni kezd az emberektől fájdalmas jajveszékeléssel. Tudom, hogy a városiak immunisak a jelenségre, hiszen minden nap találkoznak vele, bennem mégis megindít valamit. Előveszem a pénztárcámat, majd sajnálkozva átnyújtok egy parányi összeget. Néhányan hozzám hasonlóan cselekszenek: egy- és ötlejesekkel töltik meg a nő piszkos markait. („Na, látod? Mégsem olyan érzéketlenek az emberek.” – állapítom meg kissé elpirulva.) Közben az alig egyéves picilány ide-oda dülöngél a buszban, egy félig kicsomagolt kiflit majszolva, és nevet. Mi több: ragyog az arca a boldogságtól. Azonnal megenyhülök, és elszáll minden haragom. Ha ő tud örülni, nekem miért ne lenne rá okom? A következő megállónál ismerős arc: a virágos néni. Vele gyakran lehet találkozni Kolozsvár buszain. Általában félig száraz, megcsonkított virágokat, kóródarabokat próbál rátukmálni az emberekre. Látszik a szemén a kétségbeesettség, az élni akarás, a remény… Vajon sikerül összegyűjtenie pár banit, hogy kijöjjön belőle az ebéd ára? Nem tudok ellenállni a késztetésnek. Ismét a tárcám után nyúlok. Hálából kiválasztja nekem a legszebb szál krizantémot. A buszról leszállva elhatározom, hogy ma inkább gyalog folytatom utamat. Most az egyszer nem sietek, nem rohanok, nem gondolok a világrengető problémáimra, hanem inkább csak elmosolyodom rajtuk. Igen, mosolygok, sőt nevetek magamon, mert rádöbbenek, hogy jelentéktelen dolgok miatt aggodalmaskodom. Ilyen találkozások után tudatosul bennem, hogy néha mennyire meg tudok feledkezni mindarról, amim van. Ők biztosan fél karjukat adnák, ha fele annyira könnyű életük lenne, mint nekem, ugye?

Mosolyogva sétálok az napsütésben, büszkén tartva kezemben a kis virágot, miközben gondterhelt arcokkal találkozik tekintetem. Furcsán néznek rám. Talán a virágom miatt. Talán még ki is nevetnek magukban. Nem veszik észre a csodát. Csak a saját teendőiken agyalnak, munkába sietnek, bosszankodnak a hideg miatt, várják a hétvégét, hogy végre pihenhessenek. Mindeközben boldogtalanok, mert semmi sem emlékezteti őket arra, hogy mindenük megvan, ami az élethez szükséges. Egy boldog élethez. Talán nekik is jól jönne egy kis virág. Az enyém ezentúl biztosan emlékeztetni fog.

Neked is van már ilyen virágod?

Az ember egyik legnagyobb hibája az előítéletesség. Képes anélkül is véleményt formálni, hogy akár a legkisebb lépést is megtenné a megismerés felé, és úgy gondolja, hogy számára elég, ha egyetlen pillantást vet a dolgokra, máris el tudja dönteni, hogy az jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Az árnyalatok tanulmányozása csupán idővesztegetés. Teljes cikk