Legnagyobb félelmem, hogy nem sikerül legyőznöm önmagamat, és ez elrontja majd az egész életemet. Ahogy Kosztolányi Dezső Senecája mondja, bár a technika változott, fejlődött a világ, az emberi romlottság, az egymás elleni acsarkodás, a hiábavalóságok mégsem múltak el, vagyis ugyanott tartunk, mint régebben, csak a külsőségek mások. Minden abban rejlik, hogy az embernek diadalmaskodnia kell a sötétségei felett. Ez egyéni harc, ezért eldöntöttem, hogy megvalósítom a győzelmet.

Sok helyzetbe kerül bele az ember élete során, és egy idő után elkezdi külső szemmel analizálni a már megtörtént eseményeket. Adott ponton egyszer csak belehasít a felismerés, hogy rengetegszer ő generálta a konfliktust, szántszándékkal megbántotta a másikat, és ő a hibás, amiért nem lépett túl saját sérelmein, kihozta embertársát a sodrából, gyenge volt a tűrőképessége, elvesztette a számára legfontosabbat, mivel nem kereste, és még sorolhatnám.

Utólag sokszor megbánom a tetteim, gondolataim, mondandóim, és hosszú ideig képes vagyok forgatni magamban a dolgokat. Sajnálom a történteket, tépelődöm miattuk akkor is, ha jogosak voltak. Éjszakákat tudnék átvirrasztani azért, hogy megtaláljam magamban azokat a fekete foltokat, amik az önképemet, a belső szépségemet bemocskolták, s mindig végül magamban csalódom igazán. Arra jutok: a vétkes csak én lehetek.

Bár felfogtam, hogy az ember dualista lény, van rossz és jó oldala, megvannak az apróbb és hatalmasabb harcai, mégis a jóért kell küzdeni, a jobbik oldalunkat kell kimunkálnunk, tökéletesítenünk. Érdemes küzdeni, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a tökéletességet, harmóniát, belső szépséget csak részleteiben tudjuk elérni ebben a földi életben, ahogy Ady Endre is megfogalmazza Kocsi-út az éjszakában című bölcseleti költeményében.

Velem sokszor előfordult, hogy nagyon szilárdan, határozottan eldöntöttem, hogy emberséges, jóságos maradok, csakis szeretettel tekintek másokra, de a realitásban persze egészen máshogy alakult. Ezután sokszor megnyugtatom magam azzal, hogy mégiscsak esendő ember vagyok, az eredendő romlott természet nem múlik csak úgy el, s ezt el kell fogadnom.

A küzdelem, a meg nem alkuvás a lényeg, hogy a reménytelennek látszóból lehetséges, győztes harcot sikerüljön kovácsolni, ez a legnagyobb kihívás.

Legnagyobb félelmem – hogy nem tudom legyőzni önmagam – a legelérhetetlenebbnek bizonyuló álmom, legfőbb célom, a legvéresebb harcom, a legmarcangolóbb vívódásom, a legfeszítőbb szorongásom, de bízom abban, hogy nem a legszebb tévedésem is.

Valentin-nap alkalmával eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha végre sikerülne mindenkinek teljesen elfogadnia és megszeretnie önmagát, vagyis azt a csodálatos embert, akire mindig számíthat, akivel szimbiózisban él, amióta csak megfogant. Eldöntöttem hát én is, hogy el kell viselnem mindkét oldalam, teljes valóm, minden szépségével és temérdek rútságával, és be kell bizonyítanom először is magamnak, hogy mit tudok, így hátha elérem azt is, hogy mások számára (legalább részben) példaképpé váljak.

Úgy tartják, ha önmagunkat megszeretjük, békés kapcsolatot alakítunk ki az énképünkkel, akkor békében leszünk a világgal is és könnyebb lesz szívből szeretni egymást. Kívánom, hogy a Valentin-nap utáni időszak is szóljon mindenkinek arról, hogy menthetetlenül belehabarodunk saját magunkba, de ezt alázattal vállaljuk, és egymás lelki épülését szolgáljuk vele.

Nem is egyetemista az a diák, aki még nem vizsgázott – mondták sokan. Valahogy nem is esett rosszul ezt hallani, egy szinten igaznak éreztem. (Pedig hát nem az igazság kellene a legjobban fájjon? A klisék, és az ő logikai bukfenceik…)

Elsőévesként az első félév számomra (fokozzuk azzal, hogy online zajlott, ahogyan sajnos a következő is fog) olyan volt, mint egy köztes állapotban lebegni. Egyetemista vagyok papíron, de az épületben sosem jártam. Mivel még rövid időre sem költöztem fel Kolozsvárra, az a kevés interakció is kimaradt, amit a lehetőségekhez mérten az ember meg tud magának engedni és szervezni – például találkozni az évfolyamtársakkal. Köznapi szóhasználattal élve, minden „rendes dolog” kimaradt: egy „rendes” órán (értsd: a teremben ülve) még nem voltam az egyetemen, nem tudom, milyen a „rendes” (a jelenléti oktatás hagyományos formájában zajló) egyetemista élet, talán azt sem tudom, milyen a „rendes” vizsga.

Több, nálam idősebb egyetemista ismerősöm – mondjuk ki! – azzal ijesztgetett, hogy a szesszió mennyire nehéz, mennyire kegyetlen, mennyire kiszipolyoz. Úgy gondoltam, jóindulatú költői túlzás ez, pusztán az erdélyi magyar sajátos ragaszkodása a panaszkodás minden formájához. Most jönne az a rész, hogy beismerem: tévedtem. Nem vagyok olyan büszke (persze ezt nem kötelező elhinni), hogy ne ismerném be, amikor tévedek, de most nem érzem úgy, hogy őszintén azt tudnám mondani: rosszul gondoltam – ugyanakkor ezzel nem azt mondom, hogy könnyű lenne. Sőt, tanulás, diákélet szempontjából ez az időszak volt eddig a legnehezebb. Az érettségi megírása ugyanis négy napot vesz igénybe, a tantárgyak felét az ember már legalább négy éve tanulja (persze az osztályprofil és a választható tantárgy kijelölése befolyásolja, kinek mennyi az újdonság), az egyetem esetében pedig a szemeszter összes tárgyából vizsgázni kell – annyi engedménnyel, hogy két dátum közül a diák döntheti el, melyik napon ír/felel, így megszervezheti magának azt a rettegett három hetet úgy, hogy a leghatékonyabban, legidőgazdaságosabban fel tudjon készülni.

Lezártam ezt a három szessziós hetet – igaz, engem még nem zártak le – és arra a következtetésre jutottam, hogy tényleg kiszipolyoz, bár lehetne kegyetlenebb (megjegyzem, ez nem kívánság vagy javaslat!). 

Vizsgáztam a szesszió első és utolsó napján is, sőt az első előtt is, idegen nyelvből. Csak olyan napokon nem tanultam, amelyeknek a délelőttjét vizsgának kellett szentelni, viszont ez nem minden esetben sikerült: néha a vizsganap délutánját is fel kellett áldozzam. Tűkön ülve vártam minden eredményt, sorstársakkal hol nyugtattuk, hol stresszeltük egymást, bebeszéltem magamnak, hogy biztos nem megyek át néhány tantárgyból, aztán mégis sikerült. Igen, a szesszió nehéz, viszont közel sem világvége. Igen, azt is tudom, hogy még csak elsőéves vagyok, azt is, hogy online könnyű levizsgázni, és hogy nem orvosit végzek, ne jelentsem ki, hogy nem kegyetlenül nehéz a vizsgaidőszak, viszont remélem, legalább a magam nevében nyilatkozhatok így: ha hullafáradtan is, de túlélhető.

Elvileg már igazi egyetemistának számítok, viszont ott van az a de a lábjegyzetben: talán ez nem számít „rendes vizsgának”. A lényeg az, hogy bárhogyan is, de elvégeztem a feladatom, és már tapasztalatból tudom, mi áll a rettegett „szesszió” szó hátterében.

Nem mondom, hogy újra nekivágnék… de néhány hónap múlva úgyis muszáj lesz.

Nagy álmodozó és mélyen érző vagyok. Fejemet mindig az égre szegezném, de bármikor képes vagyok egyszerre érezni az életnek édes-kesernyés ízét, a mulandóságom tragikumát, törékenységem, korlátozott emberi létem, az élet ajándékainak felemelő hatásait, a tökéletesség, végtelenség, határtalanság utáni sóvárgást, képzelgéseket. Segítségemre van ez a gyönyörűségbe mártogatott égbolt, kozmosz, a föld termékei, azoknak elvarázsló hangjai. Alkotóm palettájából kikevert káprázatos színek csodálata.

Ha az ember szeret álmodozni, képes egyszerre több dologra is figyelni. Sokszor szükségem van egy álomvilágra, hogy a realitásban érvényesülni és kiteljesedni tudjak. Ez az álmodozás nemcsak azt jelenti, hogy mézédesen élek és állandóan elringatom magam egy kitalált világban, amikor zavar a valóság rideg szürkesége és riasztó mivolta, hanem küzdésvágyat, a szenvedély élénkítését, szikrázását és dacos kitartást eredményez.

Foggal-körömmel kapaszkodom az álmaimba, sőt minden rezdülésemmel, még fájó részeimmel is. Úgy gondolom, nagyon fontos valóra váltani őket, már csak azért is, mert az utunk alatt formálódunk, érünk, és elérünk önmagunk kiismerhetetlennek tűnő rengetegéhez, ami kedvező dolgokat tartogat nekünk. Ezek felfedezésével egyszerűbben vehetjük az akadályokat. Fontos, hogy mindig teljes lényünkkel figyeljünk az előttünk álló lépésre, mert lassan haladva sokkal biztosabbra és maradandóbbra számíthatunk. Az igazán gyümölcsöző siker mögött kemény munka és energia áll, sok sírás és aggódó fogcsikorgatás, vívódás, öntépés, reménykedés és kudarcok sorozata. Már nem is kell a könnyű út, mert az eredménytelen, csak múló pompás káprázat.

Amikor mulandóságomba belegondolok, eléggé meggyötörtté válok, hisz az első, amire ráeszmélek, hogy vágyaimnak, elképzeléseimnek fele sem fog megvalósulni, mert olyan leheletnyi az idő a saját kis homokórámban, esélytelen mindent véghezvinni egyetlen emberöltő alatt. Eszembe jut Arany János Epilógusa, elmélázok búsan afelett, hogy milyen mély, elmúlhatatlan szomorúsággal fogom majd életem vége felé megállapítani: bármennyire is tudtam, hogy nem valósíthatom meg minden akaratom, mégis fájni fog ez a törékenység, szárnyaszegettség, az elmúlás miatti kiszolgáltatottság. Bizony, az eredendő romlott hiúság miatt sokszor dacolna halandóságával az ember, mert alárendeltek vagyunk egy felső, mindent átható, mindent látó hatalomnak, aminek valójában gondoskodó védettséget, oltalmas mentsvárat kellene jelentenie, nem tüskéket a szívünkben.

Egyik legnagyobb kihívásnak tartom ebben az életben, hogy képes legyek elfogadni: nem fog minden vágyálmom beteljesülni e földi létben, mégis minden daccal, kemény szenvedéllyel, rendületlen kitartással harcoljak továbbra is furcsább, elérhetetlenebbnek látszó elképzeléseimért is, hőn áhított sóvárgásaimért.

A legérdekesebb, hogy az utóbbi időben nagyon kigyökereztek bennem a világ nagy, lehetetlennek tűnő álmai is: az erényesség megvalósítása, a béke fenntartása, a rend uralkodása a káosz felett. Úgy gondolom, ha mindenki olyan attitűddel élné mindennapjai monotonitását és lehangoltságát is, hogy önmagában kezdi a változást, hitelesen él, próbál segíteni másokon, igyekszik maradandó értéket alkotni, akkor merően átalakulna az egész összkép erről a sokszor „gennyesnek” ható Földről.

Mindenkinek szívemből kívánom, hogy küzdjön, amíg él. Ez a küzdés maga nemesíti meg az embert, nem is az álmai megvalósulása, hanem akivé válik az úton önmaga és a világ felé. És akkor már minden pillanat megérte.

Akár online történik, akár hagyományos formában, a hosszú hetek óta tartó szesszió ugyanakkora stresszel jár. Igaz, elsőévesként nem volt viszonyítási alapom, vagyis nem tudtam összehasonlítani a hagyományos formában való számonkérést az online platformokon zajló vizsgákkal, az idegesség viszont eléggé aktívan része volt az életemnek ez idő alatt.

A karácsonyi vakációról friss egyetemistaként „visszatérve” az online térben tartott órákra, nyugodt voltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy amíg van időm, és nem vagyunk még a szesszióban, addig kezdjek el készülni a vizsgákra. „Van még két hét a szesszióig, addig megleszek mindennel” – hitettem el magammal az első napokban. Az első néhány vizsga után viszont rá kellett jönnöm, hogy mennyivel könnyebb lett volna idejében nekiállni és megtanulni a szükséges tételeket.

Ebben az elmúlt néhány hétben egyéb körül sem forogtak a gondolataim, mint hogy melyik nap milyen vizsgát írok, megvan-e minden beadandóm, miből készüljek vizsgákra és hasonlók. Vagyis egész nap stresszeltem, ha nem volt éppen vizsgám, akkor az eddig megírt, de még le nem osztályozott írásbelik miatt. Hála az online vizsgázásnak, azért is idegeskednem kellett, hogy mi lesz akkor, ha elmegy az áram vagy nem lesz internet, esetleg megadja magát a kamerám, ami jó pár vizsgán kötelező volt.

Fáradt és feszült voltam végig, nem tudtam aludni, alig vártam, hogy vége legyen ennek a néhány hétnek. Minden egyes sikeres vizsga után boldogan húztam ki a tantárgy nevét a listáról, hogy ezzel legalább nem kell bajlódnom majd a pótszesszióban. Ennyi örömömet leltem ezen időszak alatt, mert másra nem igazán tudtam koncentrálni. Az apró sikerélmények, amelyek egy-egy ilyen kihúzott sikeres vizsga után értek, segítettek túljutni egyik napról a másikra, műfajismeret-vizsgáról kutatásmódszertanira. Így, hogy végre lejárt az első szesszióm, immár nyugodtan, bűntudat nélkül nézhetem végig az elkezdett sorozatomat, és nem azon kattog az agyam, hogy tanulnom kellene.

Egy patriarchális társadalmi berendezkedésben nőnek lenni nem könnyű. Mindennapi harcainkat az érvényesülésért, magasabb fizetésért, hatalmi pozícióért pont úgy vívjuk, ahogy őseink, csak kisebb a csatatér, kevesebb szem látja, és kevesebb vérrel jár. A nagy csetepatéban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem a férfiakat támadjuk, hanem egy rossz rendszert. Egy struktúrát, amelynek a túloldalon is megvoltak az áldozatai.

Felkeltette a figyelmem egy cikk, amely a toxic masculinity, azaz mérgező férfiasság jeleit taglalja, mintha ez betegség lenne. Az alany tehet arról, hogy elkapta, sürgősen gyógyítani kell, senki nem lehet nyugodt a terjedése miatt és a beteg káros a társadalomra. A társadalom nem lehet káros azokra az emberekre, akiket szerepekbe kényszerít? Mindannyian meztelen és ártatlan csecsemőként jövünk a világra, a javítás helyett pedig egyszerűen nem kellene elrontani.

A toxikus férfiasság kifejezés eredete az 1980–90-es évek mitopoetikus férfimozgalmához köthető. A mozgalom önsegítő tevékenységek, terápiás műhelyek összessége volt. Céljuk az, hogy spirituálisan összekapcsolódjanak a modern társadalom miatt elveszett mély férfias identitással vagy belső énnel. Egymás versenytársai helyett elvtársakká válni és ünnepelni a nőkkel szembeni különbségeket bűnösség érzete nélkül.

A mérgező maszkulinitás a hagyományos sztereotípiák eltorzulásában gyökerezik. A férfi legyen aktív, agresszív, kemény, merész és domináns. A férfi nem mutathat ki érzelmeket, nem lehet gyenge. Imádnia kell a sportokat és a versengést. A macsó tekintélyét senki nem sértheti meg következmények nélkül. Szükséges mások felett uralkodni. Az erőszak megoldás, a düh pedig a legfontosabb emóció mindenekfelett. Az ezek miatt keletkezett stressz, megfelelési kényszer vezethet depresszióhoz, alkoholizmushoz, függőségekhez, bántalmazásokhoz, de az már az alany keresztje, nem a követelőé.

A külső nyomást a kirekesztettség érzete is fokozza. Ha valaki nem alkalmazkodik a szerepéhez, alázásként magától értetődően társai nőnek öltöztetik, ezzel fokozva a nőgyűlöletet s erősítve a homofóbiát is. A „fiúk fiúk lesznek” alapon a zaklatást lelegyintjük és egy „Viselkedj fiúként!” megjegyzést is odavetünk. Ha lányainkat hasonló helyzetben nem így kezelnénk, fiainkat miért? Hogy várhatjuk el a nemi normák eltűnését, ha egy kisfiút arra nevelünk, hogy ne játsszon babakonyhával, mert az majd a nő dolga lesz? Kategorikusan eltántorítjuk attól is, hogy gondoskodó tevékenységeket gyakoroljon, aztán jön a panasz, hogy semmit sem segít otthon.

Erre a problémára nem az a gyógyír, hogy létrehozunk egy „apaméhet” és megszűnik az egyik legnagyobb biológiai különbség a két nem között. Ahogy lányainkat tanítjuk érteni, élni és érezni, úgy kellene fiainkat is. Engedélyt kell adni férfiainknak arra, hogy egy rendszer elvárásainak foglyai helyett önmaguk legyenek.