Negyvenhárom héttel ezelőtt.

Lassan indult el hazulról. Lassan lement a lépcsőn, lassan kinyitotta a nyikorgó lépcsőházajtót és még lassabban kezdte meg rövid útját. Kezein törtfehér gumikesztyű, benne por, ettől mindig kirázta a hideg. Tavaszi kabátja zsebében az elengedhetetlen kilépő, négybe hajtva. Declaraţie pe proprie răspundere.

1. P. R. (nevét kérésére mellőzzük) a 3/C lépcsőházból a sarki boltba igyekezett. Illetve épp ellenkezőleg: komótosan, ráérősen tette egymás után a lábait, először a balt, majd a jobbat. Így haladt végig az utcán, ahol idestova 20 éve él. Az utca végéhez érve törvénytisztelő állampolgárhoz illően körülnézett, majd áthaladt az úttesten, hogy eljusson a boltig, ahol tejet, kenyeret, némi zöldséget, s két csomag cigarettát fog vásárolni, legalábbis a bevásárlólista szerint.

Miután hősünk megvette a listán szereplő dolgokat, ismét kényelmes tempóban lódult neki az útnak a 3/C lépcsőházhoz, közben úgy nézelődött, mintha soha nem tette volna meg ezt az utat. Szemügyre vette a fákat, a kis sarki kocsmát, amelynek ajtaján most nagy fehér tábla függött, rajta feketével a felirat: ÎNCHIS – ZÁRVA. Keserűen sóhajtott, majd továbbhaladt.

Útja mindössze tíz percet vett igénybe, de jelen körülmények között szinte nyaralásnak élte meg. F. P. R. visszaért a nyikorgó, kommunista lépcsőházajtóhoz. Mielőtt azonban kinyitotta s belépett volna rajta, megfordult, hátratekintett, sóhajtott még egyet, s alig hallhatóan így szólt:

– Legalább a rendőrök állítottak volna meg!

Sok a tennivaló, túl kevés az idő. Persze, mindig ez van, de hogy is lehetne másképp, amikor az egyetemisták legnehezebb időszakában hajnalig sorozatozunk, és csak akkor kezdjük el a napunkat, amikor az óra már elütötte a tizenkettőt. Vagy ez csak velem fordul elő? Felébredek, amikor már közel sincs reggel, ismét megbánva az utolsó két részt vagy esetleg évadot, amit éjszaka végignéztem. 

Halogatok mindent. Az ébredést, a lefekvést, de főleg a tanulást a vizsgaidőszakban. Milyen egyszerű is lenne időben nekifogni a jegyzetek olvasgatásának, dolgozatoknak, szakirodalom tanulmányozásának. A leadási határidők és vizsgadátumaim pirossal vannak bekarikázva a naptáramban, legalább kétszer, hogy azt azért ne halasszam el. Általában sikerül. Bemesélem magamnak, hogy elég nekifogni a tanulásnak 24, esetleg 48 órával a vizsga előtt, majd megfogadom, hogy a következő alkalommal hamarabb elkezdem. De mindig elbukom ezt is. 

Azt hiszem, a halogatás mesterségét nem csak én gyakorlom, ugyanis az egyetemistának mindig van jobb és fontosabb dolga annál, minthogy könyveket és jegyzeteket olvasson. A szesszió igenis produktív időszak számunkra. Kitakarítjuk a szobánkat vagy az egész lakást, elkezdünk mindenféle recepteket kipróbálni éhségünk csillapítására, programokat szervezünk a barátaink és valamilyen alkoholtartalmú ital társaságában. Végre foglalkozunk a kutyával, macskával, nyuszival. Új dolgokat próbálunk ki, sportolni kezdünk, vagy bármiféle olyan halaszthatatlan tevékenységhez folyamodunk, ami miatt nem jut idő a tanulásra, de hasznosnak érezzük magunkat tőle. Azt, hogy ez jó nekünk vagy nem, magunknak kell eldöntenünk. Nekem az utolsó pillanatban is össze szoktak jönni a dolgok, de jó volna leszokni erről, hogy ne kelljen tíz körmöm lerágni a vizsga előtti napon. Ha azt mondom, a következő szesszióra megtanulom beosztani az időmet, az is halogatás, igaz? Akkor majd holnap.

Szesszió… Ige vagy igekötő, melléknév vagy főnév? Milyen fura szó. Né, egy légy a falon. Vajon januárban még életképesek a rovarok? Nem, neked ide kell koncentrálnod. Összpontosíts! Hogy is volt? Rádiós műsorok ezen a héten, de várj csak, hiszen aznap van egy másik vizsga is! Miért nem készültem az ünnepek alatt? Te jó ég, ez túl sok! Ott kell hagynom az egyetemet, nem bírok megtanulni ennyi mindent. Neeee, neked ide kell koncentrálnod. Koncentrálj! Egyetértetek? Olyan jól telt a karácsony, és én megint nem tanulhattam a tavalyi tapasztalatból, hogy szünidő elején egyet pislog az ember és máris szesszió.

Milyen fura szó.

Idén megfogadom, hogy tanulok, bizonyítok magamnak, valahogyan csak kibírom. Miért nem tudunk ilyenkor kicsit lazábbak lenni? Miért nem tanulunk lépésről lépésre, miért van az, hogy vizsgaidőben sosincs képben senki semmivel? Az online oktatás még jobban megzavar. Nagyobb a kavarodás a fejemben, mint múlt évben. Egyik óráról belépni a másikra, jegyzetelni, közben érkezik a szállító, hozza a csomagom, gondolom magamban „milyen jó, hogy itthon voltam”… Szólítanak, de a kérdésről lemaradok, csak a nevemet hallom. Minden, ami körülöttünk forog, figyelemelterelés. Minden ellenünk van. Aztán elérkezik a szesszió, és a stressz átveszi felettünk a hatalmat.

Szesszió. Milyen fura szó.

Biztos, hogy minden egyetemista egyetért most velem. Neked is elmúlt most minden örömöd, örömforrás sincs. Kényszerítened kell magad leülni és tanulni. Egy papírért. Szükségem van arra a papírra. Szükségem van a sikerélményre, arra az érzésre, amit a szesszió vége ad. Megcsináltam! És nem akárhogyan. De addig el kell telnie annak az időnek, ráadásul hasznosan, hogy többnek érezhessem magam. Önmagamnál. Attól, hogy képes vagyok akármire. 

Huszonegy évesen nagyon nem vagyok kibékülve ezzel a világgal. Bármilyen témában kezdek el beszélgetni a barátaimmal, azt érzem, hogy a világ egyre csak lejjebb csúszik azon a bizonyos lejtőn. Minél több könyvet olvasok el, annál inkább érzem, hogy az ember minden elvet eltapos, amit valaki vagy valakik megalkottak. Miért?

Minden téma mögött a miértek csapnak össze, kérdések sorozata, ami nem hagy nyugodni. Miért beszélünk úgy Amerikáról, mint az álmok földjéről és a lehetőségek világáról? Hogyan tudjuk az álmok földjének nevezni azt az országot, amelynek a titkosszolgálata kifejlesztett egy drogot azért, hogy az ott élő afroamerikaiakat elpusztítsa és ürügye legyen arra, hogy börtönbe zárja őket. A CIA fejlesztette ki a crack-kokaint, ami ma az USA-ban az egyik legtöbb áldozatot szedő kábítószer. Miért nevezünk felszabadítónak egy olyan nemzetet, amely néhány száz év eltolódással ugyanolyan holokausztot végzett az őshonos indiánokkal szemben, mint a náci Németország a zsidókkal? A történelmet tényleg a győztesek írják.

Miért van az, hogy az emberek beleegyezése és véleménye nélkül eldöntik egy növényről, hogy az káros? Egy olyan növényt kriminalizálunk, ami a földből nő, és soha senkinek nem oltotta ki az életét. Hogy lehet olyan növényre, amiről bebizonyították, hogy öli a rákos sejteket azt mondani, hogy nem kérjük, mert drog, és közben felhörpintjük az ötvenfokos pálinkát? Azt a pálinkát, ami nem egy vagy két ember életét tette tönkre. De az legális és jó, hiszen lassan hungarikummá vált, sőt az anyaországi miniszterelnök is Facebook-poszttal ünnepli, hogy legálissá vált a pálinkafőzés Magyarországon. Nem értem…

Nem értem, miért lehet törvényes a félkarú rabló és a szerencsejáték. Miért legalizál az állam olyan dolgokat, amelyek emberi életeket tesznek tönkre. A kis sarki kocsmában egy feles, és máris dobjuk bele az „ápárátba” a lejeket. Az állam, amely ma a mi biztonságunkért felel és amelynek a mi jólétünket kellene biztosítania, kirabolja a polgárait. Hiszen bármennyit is nyerjen egy szerencsésebb alany, ezek a gépek mind egy szálig úgy vannak beállítva, hogy az ember veszítsen, az állam pedig nyerjen rajtuk.

Nem értem, harminc évvel a forradalom után miért ülnek még mindig a parlamentben ugyanazok a tolvajok, akikről kiderült, hogy loptak, csaltak, hazudtak. A nép pedig miért hiszi el nekik még mindig azt a sok hazugságot, amit kitermelnek magukból. Miért van az, hogy koronavírus-járvány alatt mindenki az online tanítással meg a tesztelésekkel van elfoglalva, és nem figyelnek arra, hogy még mindig vannak olyan települések, ahol nincsen villany, víz? Ha pedig az ember úgy érezné, hogy ezt már nem lehet fokozni, ők megteszik, és kiirtják az erdőinket is. Természetesen ezt is az orrunk előtt.

Miért van az, hogy a hitből vásári cikket csinálnak? És nem csak egyik-másik nemzet egyházai, hanem mindegyiké. Eladták aprópénzért az istenüket. Nem értem, miért baj az nekik, ha az ember fia nem az ember lányát szereti, hanem egy másik ember fiát. Miért hiszik azt, hogy ők feljebb állnak egy bizonyos ranglétrán, mint mások, és ők majd eldöntik, hogy ki kit szerethet. Aki meg nem úgy szeret, ahogy ők elképzelték, azt betegnek titulálják.

Nem értem, mire jó ez a tömény fanatizmus meg gyűlölet. Ez a fölösleges harc egymás ellen, ami nem vezet sehova, csak tragédiába. Nem értem, miért nem tudunk szeretettel és békességgel élni embertársaink mellett. Kellett 21 év ahhoz, hogy megértsem, miért csak állatok kerültek fel arra a bizonyos bárkára.

Új év, új én. Na persze… Kicsit unom már a szokásos maszlagot. Én erre az évre nem fogadtam meg semmit, ahogy az előzőekre sem. Nem azért, mert nem tudnám betartani, hanem azért, mert nem sok értelmét látom. Megfogadjak valamit, amire lehet, néhány hét múlva nem is emlékszem már, csak hogy ne maradjak le a többiektől? Milyen már…

Ehelyett inkább az új év első napjaiban eldöntöttem, hogy miket szeretnék csinálni, megvalósítani ez idő alatt. A legelső, ami nagyon aktuális lesz számomra az, hogy elköltözöm. Végre új impulzusok érnek a sok bezártság után. Minden szempontból a legjobbkor jön ez a változás. Ezzel fogok véglegesen kiszakadni az elmúlt évből. Kicsit azért sajnálom is, hogy itt kell hagynom az anyuhotelt, mert mégiscsak a gyerekkoromat és a kamaszéveimet ebben a kis kuckóban töltöttem, de nem szomorkodom, mert minden egy tarsolyban van: érzések, élmények, és a hőn szeretett miszmaszjaim.

Az egyetemmel kapcsolatban nem igazán tervezek semmit, mert hát lehet-e tervezni ilyen időkben? Folytatom a monoton egyetemi életemet a laptop előtt, és várom a pillanatot, amikor azt mondják, hogy újra áttelepíthetem magam a virtuális világból az igaziba. Most még azért sem panaszkodnék, ha az ötödik emeletre gyalog kellene felmenni. De egyelőre ez álom marad. Azért annyi reményem van, hogy legalább a következő tanévet ott kezdjük, ha már idén is olyan szerencsések voltunk, hogy egész évben a „maradj otthon” kötelezettségnek kellett eleget tennünk.

2021-ben szeretném, ha már nem az előbb említett két szó határozná meg a napjaimat vagy mondjuk a nyaramat. Csodálatos helyekre tervezek utazni a barátaimmal, szeretnék fesztiválra menni velük vagy késő estig kártyázni, társasozni, iszogatni és szórakozni a városban. Jó lenne, ha mehetnénk színházba és moziba, kikapcsolódni. Hiányzik az az érzés, amikor igazán szabad vagyok. Hiányzik az, amikor nem kellett figyelnem hány óra, mert nem kellett hazaérnem még tizenegy előtt. Hiányzik az a régi pezsgés. Hiányoznak a csoporttársaim, mert bár beszélgetünk az online platformokon és találkozunk az online órákon, az mégsem olyan, mint amikor személyesen ülünk egymás mellett a 302-es teremben. Sok minden hiányzik, amit nem tudom, mikor kapok vissza, vagy visszakapom-e egyáltalán, de egy biztos: ebben az évben nagyon bízom.