Érdekes, sőt sokszor abszurd, hogy mi, emberek milyen nehezen látjuk meg a részleteket, mennyire könnyen elsiklunk a jelentéktelenebbnek tűnő apróbb dolgok felett, amelyek nap mint nap körbevesznek minket. Pedig Krúdy Gyula óta tudjuk, hogy a részleteknek fontos szerepük van: „Az apróságokra jobban kell vigyázni, mint a nagy dolgokra, mert apróságokból van összetákolva az ember élete.” Közelebbi perspektívából kell figyelnünk tehát az apróságokat, s óvnunk kell őket.

Gondolom, nem csak velem esett már meg, hogy évek óta ugyanazokon az utcákon megyek keresztül, míg hazaérek, sokáig mégsem vettem észre, hogy áll benne egy teljesen romos ház, amiben ki tudja, mióta nem laknak, s mennyi misztikumot, történetet rejthet magában. Eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem figyeltem eléggé, elvakított a hétköznapok kuszasága és rohanása. 

Egy ideje én is szemfülesebb vagyok, odaadóbb figyelemmel, érdeklődéssel csodálkozom rá a természet jelenségeire, jobban megbecsülöm a napfényt, a varázslatos színekben fürdő égboltot, a patak csobogásának és a madarak csicsergésének melódiáját. Amik eddig nem hatottak rám igazán, olyan parányinak tűntek az élet nagy dolgai mellett, azok most többet nyújtanak, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. Rájöttem, a természetben egyre közelebb sodródom önmagamhoz, ott kitisztul a lelkem, elmém, átjár a hála, és pozitívabban gondolkodom egy-egy séta után. A táj ajándékai is kis részletei az életnek – sok időnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, de legfőképp értékeljem.

Mindig csodálat tölt el, ha krimit nézek vagy olvasok, mert annyira hihetetlen, hogy a nyomozók rövid időn belül megtalálják az apró részleteket, észrevétlennek látszó nyomokat, bűnjeleket, majd ezek között az összefüggéseket. A detektívek munkája a részleteken alapul. Egy szalmaszálba kapaszkodva eljutnak a végső leleplezésig.

Tetteink mögött is ott lapulnak azok a részletek, amelyekre sokan nem figyelnek fel, pedig minden történésnek a mozgatórugói ezek az érzelmeink. Hányszor elvakít minket a düh, harag, de nem jut eszünkbe, hogy érzéseink könnyen elhatalmasodnak felettünk, és tulajdonképpen nem a másik ember vagy Isten, akár az egész univerzum a hibás. Sokszor mintha néznénk, mégsem látnánk. Minden mögött megbújnak azok a számunkra érthetetlen szálak, amelyek szorosan összekötik életünket, meghatározzák gondolkodásunkat, cselekedeteinket, és emberekké tesznek.

Aki minden erejével a részleteket kutatja, az gazdagabb, jobban megéli az élet mélységeit és magasságait, jobb eséllyel indul megfejteni a világ tartalmait.

Életünk alappillérei közé tartozik, hogy szerethessünk, valamint szeretve legyünk. Kármán József Fannija is elmondja, hogy szeretet nélkül iszonyú az élet, mint a tágas vadon, borzasztó, mint az éjfél hasogató hidege, s nem élt az, aki szeretet nélkül élt. Ezáltal is láttatva van, hogy ha nem teljesül be a szeretni és szeretve lenni akarásunk, akkor csak kín az élet, nem tapasztaljuk meg a teljességet, siralomvölggyé válnak mindennapjaink. Szeretet hiányában úgy gondolom, olyan érzése van az embernek, mintha mindig mélyponton lenne, s más területen hiába jeleskedik, hiába sikeres bármiben, ha nem éli meg ennek az érzésnek mindent átható, gyógyító, ápoló varázslatát.

A szeretetet, akár a szerelmet, úgy képzelem el, mint a rózsát. A rózsa a szépségnek, tökéletességnek, törékenységnek az archetipikus jelképe, de úgy tartják, a szenvedélyt is szimbolizálja.

Úgy vettem észre a világban, a rózsa gyönyörűséges virágáért mindenki elviseli a sok szúrós tüskéjét. Pontosan így kéne viselkedni emberi kapcsolatainkban is, amelyek alapja a szeretet, akár a szerelem, ha párkapcsolatról beszélünk. Könnyű akkor szeretni a másikat, amikor a legvirágzóbb, amikor képes számunkra a legjobban tetsző oldalát mutatni, jókedvű, esztétikailag is rendben van külseje, belseje. Ha csak akkor szeretünk valakit, ha a topon van, de nem próbáljuk meg elviselni, támogatni, tiszteletben tartani a döntéseit, elfogadni teljes lényét, az önkényes önzőség, mert nem miatta szeretjük, hanem önnön boldogságunk örökös táplálójának tekintjük, mint akinek értünk kell élnie.

A rózsa erőteljes kontrasztra is mutat. A tüskék lent kezdődnek, kitartanak egészen a szár végéig, amely viszont szépséges virágban végződik. Emberi kapcsolatainkban sok a földhözragadt elem, a szürke hétköznapok mindennapi problémákkal, konfliktusokkal, veszekedésekkel, sérelmekkel, hiábavalósá­gokkal. A legcsodálatosabb, hogy a szeretetünknek van egy felemelő oldala is, ami vigaszt, támogatást, együttérzést, harmóniát nyújthat, és még sok jóleső érzést, hiszen a szeretetet nem lehet kimeríteni, ez pozitív gyűjtőfogalom, amely felülemelkedik az élet összes hamisságán, igazságtalanságán, ledönti az egymás közé épített falakat. Kapcsolatainkban általában gyakoribb a mindennapok szürkesége, monotonitása, ritkább a nyugalom, a béke, a fennkölt pátosz. Nagyon fontos, hogy sose felejtsük el kimutatni szeretetünket, mert erőt, biztonságot nyújt embertársunknak, segíthet átvészelni fáradtságos napjainkat, feltölt szorongattató szomorúságainkban. Ha belegondolunk, több a tüske, mint a virág, ahogyan a rossz is aktívabb a világban, mint a jó, mégis az utóbbi győzedelmeskedik.

A tüske és a virág két különböző jelentést is hordozhat. A tüske az erkölcstelenség, erőszak, durvaság, vadság, fájdalom, míg a virág (legfőképp a fehér színű) erényesség, tisztaság, ártatlanság, lelki szépség, gyöngédség.

A szenvedély hiánya miatt kapcsolataink manapság hamar tönkremennek, pedig tévedés azt hinni, hogy a szenvedély lángja mindig olyan intenzitással fog lobogni, mint a kezdetekkor. Minden egyes nap tenni kell azért, hogy a tűz megmaradjon, ne hidegüljünk el szeretteinktől. Ez a tenni akarás a közös boldogságunkért már feltölt minket parázzsal, amit kedvességgel, apró gesztusokkal kell fűszerezni, ölelésekkel, kommunikációval, együttérzéssel felfokozni.

Nálam egyik hozza a másikat, valahogyan egy fiókban, egy kötetben, a könyv egyazon lapján tartózkodnak. Szeretet. Rózsa. Szeretet. Örök körforgásban.

Életünket nagyban meghatározza a játék motívuma. Gyerekkorunktól fogva szükségünk van arra, hogy játsszanak velünk, fantáziánk segítségével kitalált szerepekbe képzeljük bele magunkat felszabadulás, szórakozás, nevetés céljából. Ha mélyen visszagondolunk letűnt gyermekkorunkra, akkor bizonyára a játék töltötte ki a napjaink nagy részét. Az iránt, aki játszott velünk kiskorunkban érzelmi kötődést, szeretetet tápláltunk, mert mindenki arra vágyik, hogy törődjenek vele, szeressék, s a játék a gyermek számára egyenlő a szeretet kifejezésével, az együtt töltött idő pedig az odaadást jelképezi.

Az óvodában viszont rájön arra, hogyan kezdeményezze, hogyan alakítson ki a játék révén kapcsolatot társaival. Ebben az időszakban a gyerekek között konfliktusok adódnak az azonos játékszer iránti érdeklődés miatt, amelynek sok esetben hiszti, hajtépés, karmolás, harapás a vége. Lám, lám, ennyire vágyik az ember a játékra, hogy megőrjíti a tudat, ha nem az ő birtokában van.

A játék kifejezés hallatán egy színpadot képzelek el kisírt szemű, akár vigyori színészekkel, akik régimódi kosztümökbe vannak öltözve, kezükben mindenféle furcsa kellékkel. William Shakespeare-rel együtt mondhatjuk, hogy színpad az élet, hiszen hány ember él álruhában, magát megjátszva, haszonlesésből akár, de egyszer csak, bizonyos váratlan helyzetekben lehull róluk a lepel, megismerhetjük a valódi oldalukat.

Létezik az a jelenség is, amikor nem ismerjük önmagunkat, emiatt a keresés fázisában kipróbálunk különböző szerepeket, más és más helyzetbe éljük bele magunkat, hogy sikerüljön megfejteni lelkünk kiismerhetetlennek, megfejthetetlennek tűnő titkait, misztériumait.

Amióta tart ez a pandémia, arra is rájöttem, hogy az embert milyen könnyű szemfényvesztéssel szerepekbe kényszeríteni. Tiltásokkal, pánikkeltéssel, média általi manipulációval bizonytalanságban tartani, elhitetve, hogy ezek a mi hasznunkat szolgálják, egészségünk megőrzése miatt vannak – hogy közben az idegrendszerünk tönkremegy, na az más téma. Az egyén tehetetlenségbe kényszerül.

Közösségen belül is megvannak a szerepeink. Ezeket fontos komolyan venni a harmónia fenntartásáért. A családban, osztályközösségben, baráti körben is léteznek szerepek, amik által értékesebbeknek érezhetjük magukat, segítenek emlékeztetni arra, hogy mik a feladataink, hatásköreink, de olykor romboló hatással bírnak. Az Utas és holdvilágban Mihály egész életét meghatározták a kamaszkori játékok, az ezekben megélt áldozati szerep, a vesződés érzése, a vágy, hogy a szeretett személy keze alatt meghaljon. A mélyről hirtelen felszínre törő nosztalgia Olaszországban is üldözte, már az öngyilkosság módszerének kiterveléséig juttatta, de aztán pozitívabb kimenetele lett a dolognak.

A játékszenvedély sorsrontó ereje is eszembe jutott. Rengetegen rabjai a kártyának, és emiatt elvesztik belső értékeiket, életerejüket, nyugalmukat, szeretteiket, akár otthonukat.

Játszunk. Olykor véresen komolyan vesszük, nem tudunk megszabadulni saját rögeszmés játékszabályainktól.

Játszunk. Kihasználjuk egymást, a másik szeretetét, hajlamosak vagyunk egymást eszköznek tekinteni, egymáson felülkerekedni, majd a védekező áldozat szerepébe bújunk.

Játszunk sokszor az életünkkel, szeretünk kéz a kézben lenni a veszéllyel, kockáztatni úgy, hogy közben elfelejtjük megbecsülni az élet ajándékát, vitális értékeink meglétét, otthonunkat, szeretteinket, lehetőségeinket.

Bárcsak egyszer már igazságosdit és őszinteségesdit játszana a világ, de úgy igazándiból.

Hatodik csörgésre kelek fel. Rózsaszín papucsba bújok és kócos kontyba fogom a hajam a fejem tetején. A fürdőszoba után a kávéfőzőhöz sietek, nagyon gyorsan megreggelizek: vajas pirítós tükörtojással. Percekig bámulom a ruhásszekrényt, majd kiválasztom a kedvenc felsőmet egy farmerrel. Tél idején sapka, sál, ha megtalálom a kesztyűm, akkor azt is felveszem, ha nem, akkor vörösre fagyasztom az ujjaim, hogy tartósítsam magam. Buszozok az egyetemre, mert szerintem sokkal gyorsabb, de mindig rá kell jönnöm, hogy reggel 8-kor gyalog, hátrafelé menet is hamarabb odaérnék. Elkésem, nem sokat, csak pár percet, de így is szégyellősen ülök be a padba.

Délután csoporttársaimmal – akik már a barátaim – elmegyünk ebédelni, majd hazafelé beszélgetek a szüleimmel telefonon. Otthon megírok néhány házit, ha épp van hozzá kedvem, vagy megnézem a kedvenc sorozatom új részét. Estefelé a gyerekkori barátnőm üzenetet ír, valamilyen számomra furcsa zenekar koncertjére akar elrángatni. Nem kell eladnom a fél vesém ahhoz, hogy jegyet tudjak venni rá – mert ingyen van –, így beadom a derekam. Új arcokat ismerek meg, nagy beszélgetéseket folytatunk, lecsusszan néhány pohár sör is, persze csak óvatosan, mert másnap reggel kötelező a szemináriumi részvétel. Minden rendben van. Éljük az egyetemista életünk, élvezzük, hogy fiatalok vagyunk. 

Ez lenne az ideális, ugye? Túl szép volt, hogy igaz legyen, túlságosan jól éltünk ahhoz, hogy ez így maradjon. A szüleinknek kommunizmus és „Ceau-világ”, nekünk korona jutott. Már nem tudok háborogni miatta, elfogadtam, hogy most ez ilyen időszak. Rossz, persze, néha eltörik a mécses, hogy mennyivel jobb lehetne, de kicsi ember vagyok ahhoz, hogy valamit is változtassak ezen. Türelmesen kivárom, amíg vége nem lesz, mást nem tehetek.

Egy barátomtól hallottam mindig, hogy „Lesz ez még így se, s úgy is jó kell legyen”. S hát nem igaza volt? Amíg van tető a fejünk felett, egészségünk, tiszta ruhánk, meleg van, folyik a víz a csapból, jut minden napra egy szelet kenyér, tanulhatunk online, láthatjuk egymást kis kockákban a képernyőn keresztül, és van akivel megosztani az örömöd és bánatod, addig jó kell legyen.

Sztereotípiák. Mindannyiunk életében jelen vannak, mégis keveset foglalkozunk velük. Ha közelebbről megvizsgáljuk a kifejezést, rájöhetünk, hogy fontosabb szerepe van a mai társadalomban, mint azt elsőre hinnénk. Sokan úgy gondolják, a sztereotípia egyet jelent az előítélet fogalmával, a másik megközelítés szerint viszont utóbbi esetében egyfajta érzelmi töltetről is beszélhetünk. Ez általában a korábban személyesen átélt negatív tapasztalatok alapján alakul ki bennünk. Például, ha valaki életünk során csalódást okozott nekünk, a hozzá hasonló emberekkel szemben már valószínűleg távolságtartóbbak és óvatosabbak leszünk, mert ugyanazokat a tulajdonságokat fogjuk hozzájuk is társítani. A sztereotipizálás esetében viszont már nem szükséges közelebbről ismernünk egy csoportot ahhoz, hogy pozitív vagy negatív tulajdonságokat társítsunk hozzájuk. A skótokat például úgy tartjuk fösvény embereknek, hogy többségünk valószínűleg soha nem találkozott közülük senkivel, a róluk szóló viccek közül viszont elég sokat ismerhetünk, nekünk pedig ennyi elég.

Ha nagyon akarunk, mindig tudunk találni olyan szempontot, ami alapján általánosító értékítéletet fogalmazhatunk meg valakiről. Valamiért mindenkit meg szeretnénk különböztetni a másiktól. Mi lehet ennek az oka? Walter Lippmann szociológus szerint az, hogy az agyunk csak valamilyen szelekciós kritérium szerinti kategorizálással tudja befogadni a külvilágból érkező rengeteg jelenséget. Ő ezt az elméletet akkor fogalmazta meg, amikor még közel sem kaptunk ennyi infót egy nap alatt. Ma már a közösségi médiának köszönhetően rengeteg adatot tudhatunk meg számunkra ismeretlen emberekről is, arra viszont már nem marad időnk, hogy magunkban feldolgozzuk őket, mert a végtelennek tűnő hírfolyamot gyorsan tovább kell görgetnünk. A valóságban néhány heti ismeretségre lenne szükség ahhoz, hogy egy ember tulajdonságait valamelyest megismerjük, de számunkra jóval egyszerűbb megoldás, ha képzeletben elhelyezzük őt az általunk létrehozott kalapok egyikébe. Néhány másodperc vagy legfeljebb egy perc alatt meg is van az említett értékítélet, amelytől lehet, hogy soha nem tud majd megszabadulni. Az ember első olvasásra azt hinné, hogy az ő agya nem így működik, viszont érdemes visszagondolni, hányszor is használtuk már életünkben a „tipikus” szót valakinek a jellemzésére. A kategorizálás folyamata automatikusan indul el az agyunkban, így gyakran meg sem tudjuk magyarázni, hogy konkrétan mi a bajunk az adott személlyel.

A sztereotípiák gyakran társadalmi konfliktusokat okozó vagy nehezítő tényezők lehetnek, az egyetemista létben azonban valószínűleg kevésbé súlyosak a következményei, hiszen ha nem vagyunk kötelesek tartani a kapcsolatot a számunkra nem szimpatikus emberekkel, akkor nem is fogjuk. Én magam gyakran telefonozási szokások alapján kategorizálok. Amíg lehetőségem volt rá, unalmamban az egyetem folyosóin figyeltem meg a számomra szinte teljesen ismeretlen, más szakokra járó emberek viselkedését. Negatív tulajdonságokat általában azokhoz társítottam, akik az utcán sem voltak képesek levenni tekintetüket mindent is tudó készülékükről, a legelfogadóbb pedig azokkal voltam, akik fél órát is kibírtak nélküle. Az online kurzusokon egyébként nem könnyű a kategorizálás sem, mert néha csak nyaktól felfelé vagyunk láthatóak, semleges arckifejezéssel és háttérrel.

Érdemes arra is gondolni, hogy mi magunk is belekerülhetünk ezekbe a bizonyos kalapokba, ahonnan nehéz lesz „kiszabadulnunk”, az első benyomás hatásait ugyanis a későbbiekben nem könnyű felülírni. Na de mit tehetünk ez ellen? Igazság szerint nem sokat. Mindig mindenki azt mondja, hogy figyelni kell az első benyomásra, de ha belegondolunk, az esetek többségében a kinézetünket és a fizikai tulajdonságainkat fedezik fel rajtunk először. Ezeket semmiképpen sem lenne egyszerű megváltoztatni, és biztos vagyok benne, hogy többségünk emiatt nem is akarja. Ha első ránézésre mégsem kerülünk be egy kalapba sem, a későbbi másodpercekben elég egy rossz mozdulat, félreérthető tekintet vagy túlságosan hosszú szemkontaktus és máris egyből negatív tulajdonságokat társítanak hozzánk.

Sok kutató foglalkozott a sztereotípiákkal kapcsolatos kérdésekkel, közülük többen bizonyították, hogy általában van valóságalapjuk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az adott csoporthoz társított ítélet minden tag esetében helytálló lesz, sőt szinte biztosan nem lesz az. Az emberek különbözőek, nem lehet tehát mindegyikükre ugyanazokat a tulajdonságokat vonatkoztatni, még akkor sem, ha viselkedésmódjuk hasonló. Az előítéleteket nem lehet eltüntetni a fejünkből, bárhogy is próbáljuk, érdemes azonban elvonatkoztatni tőlük, és a tényleges megismerési folyamatra koncentrálni, így reálisabb és pontosabb képet kaphatunk a külvilágról.