Elmélkedős

A kormány, amely farkast kiáltott

by Gondos Borbála | 2021. 10. 26. | A kormány, amely farkast kiáltott bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Románia. Nagy ország volt, tele sokféle emberrel, néppel és mérhetetlen kételkedéssel. Múltja és jelene fabula, tanmese. Bár az a sokféle ember nem szerette helyzetét, a terület és a politikai hatalom mégis összekötötte őket. Abban az egyben egyetértettek: a kormány túl sokszor kiáltott már farkast. Ezt mondanánk, ha mese volna a valóság, de mivel a realitás talaján élünk, lássuk, mit is jelentenek a fentebb leírtak.

A román állampolgár szkeptikussá vált a politikai hatalommal szemben. Látja, hogy bezzeg Nyugaton a kerítés is kolbászból van! Magasak a fizetések, jó az egészségügyi ellátás, telik kirándulásokra. A szomszéd fia csak három hónapot dolgozott a németeknél, és lám, milyen kocsival jött haza!

Nálunk miért nem lehet így? Az otthon kopár, a minimálbér alacsony, az orvosok megvesztegethetők, és a kormány lépten-nyomon hazudik, sikkaszt, tömi a zsebét (főleg uniós pénzzel). A romániai ember ezt látja és vallja, hallja a megannyi hitegetést a jólétről, gyorsan elfelejtett ígéreteket, soha valóra nem váló bejelentéseket, ezt a sok farkaskiáltást. Kicsit sem derűs helyzetünket nyakon öntötte a koronavírus-járvány jó adag megoldásra váró problémával. Kiabál most a kormány, buzdít: hordjunk maszkot, hogy védjük magunkat! Oltakozzunk, hogy védjük magunkat és embertársainkat a világjárvány pusztításától! Hiába. Jóval kevesebb mint a lakosság fele rendelkezik oltási igazolvánnyal. Bármilyen hír jelenik meg arról, hogy növekedik a fertőzöttek száma, a negyedik hullám egyre kíméletlenebbül bánik el a lakossággal, a kórházakat megtöltő koronavírusos betegek jelentős hányada oltatlan, akad egy hang, amelyik megjegyzi: hazugság az egész. Hazudik a kormány, az orvosok, a sajtó. Hazudik a WHO, a Nyugat, külföld. Sokaknak meggyőződésük, hogy a járványügyi adatok manipuláltak, a parlamenti nagyok és a kávéval, borítékokkal látogatott orvosok önös érdekből buzdítják a tömeget elővigyázatosságra. Országunk embereinek meggyőződésük, hogy ha a kormány valamire rá akar venni, az nekünk jó nem lehet. Mindegy, milyen szépen is legyen csomagolva.

Itt, ebben a járvány sújtotta helyzetben ki a hibás? A kormány most nem hazudik, ezt nem lehet a számlájára írni. A többség mégis tartózkodik, aggályai vannak, és tapasztalataira hagyatkozva mindenben kételkedik, amit politikusok, orvosok szájából hall. Mindent naivan el kell hinni? Inkább fordítsuk el a fejünket, ha a hatalom tanácsol, figyelmeztet? Vagy minden alkalommal futnunk kell, amikor farkast kiáltanak?

 

Friss szingli a terepen

by Lukács Krisztina | | Friss szingli a terepen bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Kettőt jobbra. Kettőt balra. Így indult a szombat este. A térképet nézegetve igyekeztem megtalálni az épületet, ahová egy órával korábban meg kellett volna érkeznem. A késés nem erény, de örüljön az a férfi, aki miatt az ember lánya kimászik a legkényelmesebb takaró alól ilyen 6 fokos melegekben. Hozzáteszem, kivételesen nem úgy kúsztam, mint egy zombi, hanem talpaltam, mint egy huszonéves hölgy, aki Sziszüphosz egyenes ági leszármazottja. A macskaköves domb tetején található az én célom, a kiszemelt étterem. S vállamon az igazit keresem feliratú kőszikla. Ezen hasonlat aktualitását kacagtam, miközben menthetetlenül közelítettem a randipartnerem felé. 

Akinek nincs tapasztalata társkereső applikáción keresztül szervezett találkákkal (pl.Tinder) annak megsúgom, hogy szándékainkat már első perctől nyíltan közölni kell. Az érdekellentét feszültséget szül s mi drámai szerelmet akarunk, nem drámát. Ennélfogva kész forgatókönyvet állítottam hősünk elé. A kisasszony enni, inni és aludni akar. Utóbbit, ha lehet, akkor inkább egyedül. A lovag válasza nem kacaj, flört vagy fintor. Csak annyit mond, hogy lehetünk ketten egyedül.

Ebben a szellemiségben csúsztunk szombatból vásárnapba, egyik pohár témából a másikba. Eljátszottuk, hogy az ő szíve szabad s én rábukkantam arra, akit keresek. Hajnali háromkor néztünk szembe a valósággal, amikor az élettelen utcák labirintusában negyedszerre sétáltuk le a távolságot az ő lakása és az enyém között. Mi nem működnénk. Elbúcsúztunk, ahogy a volt szerelmesek szoktak, feszülten, hangtalanul, óvatosan. A lépcsőkön felfelé már csak az járt a fejemben, hogy hatkor munkába kell mennem.

Gondolatok a 429-es vagonban

by Fórika Dóra | 2021. 10. 13. | Gondolatok a 429-es vagonban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.

Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.

Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.

Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?

Évkezdő reflexió fügefán

by Tamás Zsófia | | Évkezdő reflexió fügefán bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” 

(Sylvia Plath)

Az előző egy év akarva-akaratlan a jövőkép kérdése köré orientálódott. Folyamatosan felötlött bennem a hogyan és a merre tovább. Mi az, ami érdekel, ami nem válik monotonná az idő múlásával, mégis biztosítja majd a kenyérrevalót. Mi az az egy dolog, aminek szentelni akarom az egész hátralévő életemet, ami mellett kitartok jóban-rosszban, szegénységben-betegségben és így tovább. A választottam. Bár napjainkban, tizenkilenc évesen ilyen döntést meghozni nem kis feladat, mégis mindenki azt éreztette velem, hogy ezt azért már rég illett volna kitalálni. Aztán persze néhány személyiségteszt és jó sok karrier-tanácsadás után végre megszületett a döntés. Pontosabban EGY döntés, amely olyan kérdéseket vont maga után, mint a „De mi van, ha…?” és „Biztos-e, hogy…?”, különböző változatú befejezésekkel. Hiszen nemcsak a sajátomat, hanem a választott szakmám jövőképét is figyelembe kellett vennem minden más mellett, és ki ne hallotta volna már, hogy az újságírásnak nincs jövője ebben a modern világban… Én legalábbis sajnos sokkal többször, mint szerettem volna.

Ez a fajta lekötöttség új volt az életemben, hiszen eddig nem kényszerültem ilyen számottevő döntés meghozatalára, és rám is ijesztett, mivel úgy éreztem, ezzel elvágtam magamtól minden más lehetőséget. Mintha – tovább görgetve a házasságkötéses hasonlatot – igába hajtottam volna a fejem… A választottammal persze teljesen meg voltam elégedve, azonban a kimaradás érzése nem hagyott nyugodni.

Aztán jöhetett a változások ideje, amikor mindent, amit megszoktam és megszerettem, hátrahagytam, hogy teljesen új dolgokat szokjak és szeressek meg. Az első héten megismertem a szaktársaimat és hatalmas biztonságérzetet nyújtott a tudat, hogy nem csak én vagyok néha kicsit bizonytalan és néha kicsit a kelleténél jobban elveszett. Végighallgatva hasonló véleményeket és aggályokat, közben nagyszerű embereket megismerve, rájöttem, hogy minden rendben lesz és jó helyen vagyok. Valamikor ez idő tájt jutott el hozzám a felismerés is, miszerint tulajdonképpen hiába gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha. Hiába disszociálom magam a jelentől, azon töprengve, mit mulasztok éppen el, mert akkor éppen a jelen lesz az, amit elmulasztok. A jelen, amely (online oktatás ide vagy oda) annyi lehetőséget és kibontakozási alkalmat nyújt, amennyire éppen szükségem van, és amelyben végre olyan dolgokat tanulhatok, amik érdekelnek.

Úgy döntöttem tehát, nem várom meg, amíg a fügék a lábam előtt kötnek ki, hanem letépem a legszebbet és jóízűen fogom megenni. Ha pedig utána még megéheznék, visszamegyek, és még egyszer eljátszom ugyanezt, hiszen amíg van füge a fán és karom, amivel érte nyúljak, nincs jogom az éhségre panaszkodni.

Gondolatok egy kolozsvári félévről

by Ilyés Andrea | 2021. 07. 05. | Gondolatok egy kolozsvári félévről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.