Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.

A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.

Meghökkenve olvastam (egykori) osztályfőnököm sorait: oltás az iskolában. A pánik pillanatok alatt végigfutott a testemen, agyamban pedig lepergett az összes párbeszéd, amelynek részese voltam az elmúlt időszakban. Repkedtek a pró és kontra érvek a fejemben. Rettegtem. Végül kikapcsoltam az érzéseimet, és csakis a józan eszemre hallgattam.

Az oltás napján valóságos halálfélelemmel léptem át az épület küszöbét. Abban a pillanatban arra is kész voltam, hogy a duplaszárnyú ablakot szélesre tárva megtanítsam magam repülni. Végül ezt a lehetőséget is elvették tőlem, mennem kellett.

A rendelőbe lépve meglepő bánásmód fogadott, mindenki kedves volt. A rutinvizsgálatok során is nagy figyelemmel és gyengédséggel kezeltek, mindent készségesen elmagyaráztak. Miután a papírmunkával is végeztünk, hatalmas imádkozások közepette (lévén felekezeti iskola, legalább nem lógtam ki a sorból…) leültem a székre. Aztán mire észbe kaptam, már az ajtón kívül üldögéltem hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy ezen is túl vagyok. Abban a pillanatban bátornak éreztem magam, valóságos felnőttnek, aki a helyes döntést hozta a közjó érdekében.

Az ismétlő oltásra már régi ismerősként sétáltam be az ajtón, a félelem vagy az izgalom legapróbb jele nélkül érkeztem. Egy oltás után úgy éreztem, velem van a világ rutinja, az asszisztensnek már azt sem kellett hangoztatnia, hogy tegyem csípőre a kezem.

Megtettem hát, megléptem, amire sok korombeli nem vállalkozott. Megbántam-e? Egyáltalán nem, azóta a netem is már hipergyors. Na jó, az pont nem. De boldog vagyok, hogy tettem valami jót a közösségért, még ha sokaknak nem is tűnik úgy. Hiszen a hatalmas hegy is sok millió apró kavicsból áll…

Merj kilépni az árnyékból. Merj úgy dönteni, hogy akár ellentmondasz a világnak. Hallgass a szívedre és az elmédre, zárd ki a média káros hangjait…

Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is online zajlott a vizsga. Tudom, most nagyon megleptem ezzel a mondattal mindenkit, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert később még visszautalok rá. Mielőtt megkaptuk a feladatokat, megegyeztünk az időkorlátban, ami első hallásra elégségesnek tűnt. Nos, ez egészen addig a pontig volt igaz, amíg kinyitottam a tanártól kapott fájlt, amiben a feladatok voltak, és megláttam azt a temérdek szöveget, amit tartalmazott.

Minden perc számít, gondoltam magamban, így hát nekiláttam a munkának. Az oldalak száma hol gyarapodott, hol csökkent. Ennek rémesen egyszerű oka volt: egyik pillanatban még azt gondoltam, jól megoldottam a feladatot, majd a másikban sikerült teljesen elbizonytalanodnom és töröltem az egészet. Addig játszottam ezt az ide-oda játékot, amíg elkezdtem kifutni az időből. És itt szabadultak el a dolgok, és alakult ki körülöttem a káosz. Totálisan elvesztem a betűk és sorok között. Elolvastam ugyan, hogy mit kér a feladat, de megérteni már nem sikerült, mert az agyamban lévő kuszaság nem engedte. A fejemben vészesen szirénázott a tűzpiros pánikgomb. És szerintem nemcsak a fejemben jelzett eszeveszetten, de az arcomon is jól láthatóan érzékelhető volt a pánik. Öt perc volt hátra az időből, nekem pedig két feladatom várt megoldásra. Ez volt az a pont, ahol láttam magamat kívülről, ahogyan szétesem. Szívem szerint ott helyben, bekapcsolt kamera előtt bőgtem volna el magam és hagytam volna az egészet a fenébe. Viszont nem ment. Nem tudtam csak úgy otthagyni. Valahonnan nagyon mélyről előszedtem a tartalék energiáimat és úgy dolgoztam abban az öt hátramaradt percben, hogy csak a billentyűzeten lévő betűk koppanó hangját lehetett hallani és az oldalszámok növekedését látni.

Leadtam a dolgozatom. Semmire nem emlékeztem az utolsó percekből. Törlődött minden. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat adtam, vagy egyáltalán hogy oldottam meg a feladatokat. A tanárom hangjára emlékszem, aki csak annyit mondott a vizsga végén: „láttam, hogy teljes kétségbeesés és káosz uralkodik a képernyő túloldalán, már azt hittem elveszett a doksi, amibe írtál, de nem mertem megkérdezni, nehogy megzavarjalak”. Aggódó megjegyzésére csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy „a doksi nem veszett el, én viszont valahol félidőnél annál inkább”. Ettől a pillanattól fogva számomra bizonyossággá vált, hogy az idővel csak a baj van.

Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el. Olyat, amelynek sem felütése, sem zárása nem tartalmazza a remény lángját. Egy elsőéves groteszk tapasztalatát.

Ehhez a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanuló elsőéves egyetemista első féléves órarendjének ismertetésével kell kezdenem. A műfajismeret, helyesírás és számítógépes ismeretek mind olyan tárgyak, amelyek tudását elvárják a 21. századi fiatal újságírótól. Ám három másik tárgyat, a politikatudományokat, a kutatásmódszertant és a kommunikációelméletet felettébb fölöslegesnek véltük. Sokat mérgelődtünk a nélkülözhetőnek vélt tantárgyak esetében a temérdek olvasnivalón, tananyagon, de átvészeltük, azóta pedig kezdtük felfogni, hogy mégsem voltak olyannyira haszontalanok számunkra azok az órák.

Legtöbb társammal együtt a politikatudományok vizsgát a legutolsó dátumra, az első féléves szessziót záró vasárnapra hagytuk. Tanárunk, dr. Lőrincz József, a félév során temérdek információval ellátott bennünket, ami bőségesen elegendőnek bizonyult a szép vizsgaeredmények eléréséhez. A jegyeket néhány nappal később közölte is. Ekkor beszéltünk vele utoljára.

Kevesebb mint két hónappal később megrendülve értesültünk Lőrincz tanár úr hirtelen haláláról. Eleinte nem hittünk a hírnek, reménykedtünk, hogy tévedés, valaki másról lehet szó, de sajnos nem így volt. A lelkes tanárt, aki néhány héttel azelőtt még oly beleéléssel, oly lendülettel tartotta az előadásokat, magához hívta az Úr.

Magam is sepsiszentgyörgyi lévén elmentem a temetésre. A nyitott koporsó mellett állva néhány percig visszaemlékeztem óráira, és elmélkedtem egy keveset az első féléven. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig még egyetlen egyetemi tanárommal sem volt lehetőségem előben találkozni, hiszen alig voltam Kolozsvárott az online oktatás miatt. Lőrincz tanár úr volt az első egyetemi tanárom, akit nem a képernyő mögött láthattam.

Ez a groteszk gondolat a temetés után sok napon át kísértett, és azóta is rengetegszer eszembe jut. A világjárvány alatt mindannyiunknak meg kellett vívnunk a saját harcunkat, bennem viszont ez a „találkozás” hagyta a legmélyebb sebet. Rádöbbentem, hogy az online oktatás megfosztott minket olyan találkozásoktól, kapcsolatoktól és tapasztalatoktól, amelyeket már sohasem fogunk tudni bepótolni. Azóta bárkinek beszéltem el a történetet, megrendülve, sajnálkozva fogadta, és talán még inkább világossá vált számára, hogy már többé soha nem lesz olyan a világ, mint másfél évvel ezelőtt volt. 

Írország, Dublin: első impressziók, 2019. július 11. 

10:22

Sirályok hangja visszhangzik a fejem fölött, miközben húzom magam után a nagy rózsaszín bőröndöt. Vörös hajú emberek sziluettjei suhannak mellettem, csak az aszfaltot nézem, ami vizes, egyébként érzem is az eső utáni aszfalt jellegzetes illatát, ami keveredik a frissen nyírt külvárosi gyep illatával. A telefonom lemerült a négyórás repülőút alatt, azt hiszem, eltévedtem. Ismételgetem magamban: „Could you tell me, please, where is the Calderwood Road?” Amilyen kiejtésem van, egyetlen ír sem fogja érteni, hogy mit szeretnék, mégis reménykedem.

10:43

Már vagy húsz perce bolyongok a sormintaszerű házak között, sehol senki, az utca üres, a házak ajtói színesek, a beton már száraz, a gyep még mindig frissen nyírt. Mosoly húzódik az eddig kétségbeesett arcomon, és büszkén vallom be magamnak felfedezésem: ez az utca pont olyan, mint a Harry Potter-filmekben. Mindegyik utca olyan, mintha egyenesen egy Warner Bros által létrehozott mesevilágban lennék. 

10:50

Végre találok egy buszmegállót, de valami nincs rendben. Az út rossz oldalán állok. Vagy csak a többi ember áll rossz oldalon? Ekkor veszem észre, hogy mégiscsak én állok a rossz oldalon, a közlekedés pedig baloldali. 

11:09

Fülledt meleg van és a busz még mindig sehol. Magas, szeplős fiú áll mellettem bő nadrágban és türkizkék esőkabátban. Egyből kiszúrja, hogy a sok vörös hajú, bő nadrágos, csukott cipős, esőkabátos ember között én vagyok a kakukktojás barna hajjal, rövidnadrágban és szandálban, mint aki bele sem gondolt, hogy Dublin időjárásáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Cigarettával kínál, elfogadom. Így várunk a buszra, ami a város szíve felé visz majd. 

11:30

A megállóban csend honol, amikor begördül a kék és sárga színeket viselő emeletes városi busz. Az emberek buzgón igyekeznek fel a buszra, kezükben szorongatva a kis zöld színű buszbérletet, majd végül helyet foglalva a busz azon részén, ahol éppen van egy kis szabad hely. A jármű alsó része annyira tele van, ha most apró kis bogár lennék, nem szívesen mászkálnék a busz padlóján a rengeteg láb között. Ahogy ezt elképzelem, kacagok magamon és a remek fantáziámon, majd a busz keskeny lépcsője felé iramodom, helyet keresni magamnak az emeleten. Meglepetésemre egy árva lélek sem tartózkodik az emeleti részen. Itt foglalok helyet egy szimpatikusnak tűnő kék ülésen és megállapítom magamban: még szerencse, hogy a lenti rész tele van, hiszen máskülönben nem kényszerültem volna rá erre a megoldásra. 

11:41

Szerintem jól is tettem, hogy a nagy csomagom felcipeltem ide, hiszen olyan kilátás tárult Dublin utcáira, ami az itt élő ember számára hétköznapi jelenség, azonban nekem maga a varázslat. Már nem is érzem magam annyira hétköznapinak, úgy ülök itt a busz tetején, mintha enyém lenne egész Írország és mintha csakis én lennék az, aki megfejtheti a különböző színű ajtók rejtélyét: van itt zöld, piros, citromsárga, kék és még magenta színű is. Vajon miért pont ezek a színek? Vajon mit jelent ez? Vajon mindennapi emberek élnek benne és tudják, hogy ez mennyire király dolog? Vajon ez csupán a 21. század kortárs művészetének egyik megmozdulása, vagy régebbre visszanyúlik a város múltjához? Meglepődnének-e a város lakói, ha tudnák, mennyire tetszenek a rendre váltakozó színes ajtók egy idegennek?

Az órámra pillantok.

12:03

Egy esőcsepp koppan a fejem búbján. Jaj, ne! Bízom benne, hogy ez csak a levegőben szétterjedt páratartalomnak köszönhető és annak, hogy kicsit túl sokat voltam a napon. Remélem, nem kezd el esni. Sajnos azt megtanultam a másfél óra ittlétem alatt, hogy bármennyire is süthet a nap, vagy kevés felhő lehet az égen, csupán percek kérdése, hogy elkapja a járókelőket egy-egy futó zápor a nap bármelyik szakában. 

12:06

Remek. Csupán percek kérdése, és úgy eleredt az eső, hogy már annyira nem is tűntek izgalmasnak sem a színes ajtók, sem a sok vörös hajú ember. Ami azt illeti, kicsit haragszom is rájuk, a vörös hajúakra. Nem mintha nem tűnnének így is jóval izgalmasabb és különlegesebb embereknek nálunk, egyszerű, jellegtelen, barna hajú embereknél, de rendesen kiábrándít a tény, hogy nem figyelmeztettek az emeleten való helyfoglalással kapcsolatban. Pedig süt rólam, hogy közöm nincs ahhoz, hogy mi történik valójában körülöttem. 

Totálisan eláztam, nagyobb baj ennél, hogy a csomagjaim is. Majd eszembe jut, hogy lassan ideje lenne leszállni a buszról. De mégis, hogy állapítsam meg, hogy hol vagyok? Mert az egy dolog, hogy lemerült a telefonom, de hogy már totálkárra ázott az esőben, az is biztos. És most jött el az a pillanat, hogy az életem egy perc töredéke alatt forgott le a szemem előtt: megpillantottam a nagy zöld táblát, amin ott virított a Calderwood Road felirat.

12:11 

A busz lassít, az ajtók nyílnak, senki nem mozdul. Éppen próbálom az emeletről leemelni a nagy bőröndöt, de nem megy. A fejemben csak egy gondolat pörög: ha az ajtók becsukódnak, elvesztél. Erőt veszek magamon és végiggyúródom a színes esőkabátok sűrűjén, amikor az ajtó szép lassan bezárul előttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, érzem a végső elkeseredést szétáramlani az egész testemben. Majd észreveszem, hogy egy fehér szakállas bácsi bámul, majd elmosolyodik, és megnyom egy gombot közvetlen az ajtó mellett. 

12:19

Azt hiszem mindenki tudja, mi lett a vége. Mint a népmesékben, az elveszett lány megtalálja a varázslatos erdőből kivezető utat, ahol már jó ideje bolyongott. Legyőzte a gonosz boszorkányt és segítségre lelt egy öreg bácsika személyében. De jobban tetszett, mint egy népmese, mert sokkal inkább volt élvezhető számomra a sok próba, amit a véletlenek összehoztak, nem beszélve a látványról, amit Dublin kopott utcái nyújtottak és az időjárásról, amit azt hiszem, végül mégis eléggé megkedveltem.