Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.

A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.

A házban meleg vár, a csempekályhában pattog a tűz, a tetején ebéd melegszik. Káposzta, ami talán kissé oda is kapott már. A gőzét jó mélyre szívom – tudja az ég, de teljesen más, ha a jó régi kemencén készül el. Ilyenkor nincs helye ellenkezésnek, mama biztos benne, hogy éhesek vagyunk, s abban is, hogy ennyire finomat még sosem kóstolt a szánk. A kenyeres zacskóból a diós kalács is az asztalra kerül, ami ismét kisebbre és rosszabbul is sikerült, mint ahogy kellett volna, s talán kicsit oda is égett, mert a sütő már igazán nem a régi.

Mama sürög-forog a néhány négyzetméteren, meg sem mondaná az ember, hogy egész héten fájt a lába. A kezében kóláspalack, rajta felirat: Szilva 2021. Kérdezés nélkül a felnőttek kezébe nyom egy-egy pálinkáspoharat, s ember legyen a talpán, aki megpróbál nem kérni. Beszélgetésbe elegyedünk, s csakhamar feltevődik a szezon legfontosabb kérdése: mégis mikor lesz meg a kukoricaszedés? Hirtelenjében minden egyéb eltörpül a kukoricaszedés mellett, mind tudjuk, már az is késő lenne, ha ma meglenne. Mama tágra nyílt szemekkel várja a választ, mi csendben a földet bámuljuk, mindenki a helyes válaszon töpreng. Meglesz az is – hangzik el végre, mire mama felcsattan: azonnal fel kell hívni Pistát a kombájnért, mert lassan tél van, s nem mellesleg a szomszédnak már rég a kasban áll a kukoricája. Hát ez rettenet.

Egyezkedünk, közben mama tíz perce a fiókban keresgél valamit, amit azért tett oda, hogy tudja, hol találja. Váratlanul két kupont nyom a kezembe, amiket a postás hagyott a nyugdíj mellett, s Bözsi mondta, hogy vásárolni kell velük a Kauflandban. De azért nézzem csak meg az interneten, mert ott mindenről írnak, s ha már itt tartunk, igazán megtaníthatnánk őt is internetezni, a tévében egy ideje úgyis csak a hülyeségeket beszélik. Nagyon úgy néz ki, hogy nem csak ott. Bözsike szintén zöldeket beszél, de mi elnevetjük a dolgot, s mama megjegyzi: ő nem is hitte, hogy csak úgy ingyen osztogatnának pénzt, sose volt része ilyesmiben.

A téma a nyavalyás betegségre terelődik, mama arra kér, hogy ne igazán találkozzunk mindenféle emberrel, ha visszatérünk a városba. Fogalmam sincs, miket gondolhat még rólunk, de az is elhangzik, hogy ne flangáljunk mindenfelé, ha nem muszáj. Ami pedig a legfontosabb, hogy ha a hűlés bármiféle jelét észlelnénk, a hagymateát ne feledjük, az mindig tudja a dolgát.

Még mielőtt újra felmerülne A kérdés, megpróbálunk elindulni, úgyis még az igazi haddelhadd előtt állunk, ami a megyek, csomagoljak nektek mondattal veszi ezúttal is kezdetét. Fél óra elteltével csak egy kis ezzel-azzal, avagy négy darab szatyorral sétálunk kifelé, miközben mama azt magyarázza, hol és hogyan kell tárolnunk a csomagot, illetve mit kéne leghamarabb elfogyasztanunk, mielőtt megromlik. Az is elhangzik, hogy a tegnap vágott csirkéből illene még a hét elején egy jó kis reszelt levest főzni.

Nem kérdés, valóban illene. S illene időben megszedni a kukoricát, megenni az ötödik töltött káposztát – erővel is, ha jólesik –, s illene nem megbetegedni, ha nem muszáj. Igen, mama, rajta vagyunk a dolgon.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Románia. Nagy ország volt, tele sokféle emberrel, néppel és mérhetetlen kételkedéssel. Múltja és jelene fabula, tanmese. Bár az a sokféle ember nem szerette helyzetét, a terület és a politikai hatalom mégis összekötötte őket. Abban az egyben egyetértettek: a kormány túl sokszor kiáltott már farkast. Ezt mondanánk, ha mese volna a valóság, de mivel a realitás talaján élünk, lássuk, mit is jelentenek a fentebb leírtak.

A román állampolgár szkeptikussá vált a politikai hatalommal szemben. Látja, hogy bezzeg Nyugaton a kerítés is kolbászból van! Magasak a fizetések, jó az egészségügyi ellátás, telik kirándulásokra. A szomszéd fia csak három hónapot dolgozott a németeknél, és lám, milyen kocsival jött haza!

Nálunk miért nem lehet így? Az otthon kopár, a minimálbér alacsony, az orvosok megvesztegethetők, és a kormány lépten-nyomon hazudik, sikkaszt, tömi a zsebét (főleg uniós pénzzel). A romániai ember ezt látja és vallja, hallja a megannyi hitegetést a jólétről, gyorsan elfelejtett ígéreteket, soha valóra nem váló bejelentéseket, ezt a sok farkaskiáltást. Kicsit sem derűs helyzetünket nyakon öntötte a koronavírus-járvány jó adag megoldásra váró problémával. Kiabál most a kormány, buzdít: hordjunk maszkot, hogy védjük magunkat! Oltakozzunk, hogy védjük magunkat és embertársainkat a világjárvány pusztításától! Hiába. Jóval kevesebb mint a lakosság fele rendelkezik oltási igazolvánnyal. Bármilyen hír jelenik meg arról, hogy növekedik a fertőzöttek száma, a negyedik hullám egyre kíméletlenebbül bánik el a lakossággal, a kórházakat megtöltő koronavírusos betegek jelentős hányada oltatlan, akad egy hang, amelyik megjegyzi: hazugság az egész. Hazudik a kormány, az orvosok, a sajtó. Hazudik a WHO, a Nyugat, külföld. Sokaknak meggyőződésük, hogy a járványügyi adatok manipuláltak, a parlamenti nagyok és a kávéval, borítékokkal látogatott orvosok önös érdekből buzdítják a tömeget elővigyázatosságra. Országunk embereinek meggyőződésük, hogy ha a kormány valamire rá akar venni, az nekünk jó nem lehet. Mindegy, milyen szépen is legyen csomagolva.

Itt, ebben a járvány sújtotta helyzetben ki a hibás? A kormány most nem hazudik, ezt nem lehet a számlájára írni. A többség mégis tartózkodik, aggályai vannak, és tapasztalataira hagyatkozva mindenben kételkedik, amit politikusok, orvosok szájából hall. Mindent naivan el kell hinni? Inkább fordítsuk el a fejünket, ha a hatalom tanácsol, figyelmeztet? Vagy minden alkalommal futnunk kell, amikor farkast kiáltanak?

Kettőt jobbra. Kettőt balra. Így indult a szombat este. A térképet nézegetve igyekeztem megtalálni az épületet, ahová egy órával korábban meg kellett volna érkeznem. A késés nem erény, de örüljön az a férfi, aki miatt az ember lánya kimászik a legkényelmesebb takaró alól ilyen 6 fokos melegekben. Hozzáteszem, kivételesen nem úgy kúsztam, mint egy zombi, hanem talpaltam, mint egy huszonéves hölgy, aki Sziszüphosz egyenes ági leszármazottja. A macskaköves domb tetején található az én célom, a kiszemelt étterem. S vállamon az igazit keresem feliratú kőszikla. Ezen hasonlat aktualitását kacagtam, miközben menthetetlenül közelítettem a randipartnerem felé. 

Akinek nincs tapasztalata társkereső applikáción keresztül szervezett találkákkal (pl.Tinder) annak megsúgom, hogy szándékainkat már első perctől nyíltan közölni kell. Az érdekellentét feszültséget szül s mi drámai szerelmet akarunk, nem drámát. Ennélfogva kész forgatókönyvet állítottam hősünk elé. A kisasszony enni, inni és aludni akar. Utóbbit, ha lehet, akkor inkább egyedül. A lovag válasza nem kacaj, flört vagy fintor. Csak annyit mond, hogy lehetünk ketten egyedül.

Ebben a szellemiségben csúsztunk szombatból vásárnapba, egyik pohár témából a másikba. Eljátszottuk, hogy az ő szíve szabad s én rábukkantam arra, akit keresek. Hajnali háromkor néztünk szembe a valósággal, amikor az élettelen utcák labirintusában negyedszerre sétáltuk le a távolságot az ő lakása és az enyém között. Mi nem működnénk. Elbúcsúztunk, ahogy a volt szerelmesek szoktak, feszülten, hangtalanul, óvatosan. A lépcsőkön felfelé már csak az járt a fejemben, hogy hatkor munkába kell mennem.

Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.

Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.

Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.

Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” 

(Sylvia Plath)

Az előző egy év akarva-akaratlan a jövőkép kérdése köré orientálódott. Folyamatosan felötlött bennem a hogyan és a merre tovább. Mi az, ami érdekel, ami nem válik monotonná az idő múlásával, mégis biztosítja majd a kenyérrevalót. Mi az az egy dolog, aminek szentelni akarom az egész hátralévő életemet, ami mellett kitartok jóban-rosszban, szegénységben-betegségben és így tovább. A választottam. Bár napjainkban, tizenkilenc évesen ilyen döntést meghozni nem kis feladat, mégis mindenki azt éreztette velem, hogy ezt azért már rég illett volna kitalálni. Aztán persze néhány személyiségteszt és jó sok karrier-tanácsadás után végre megszületett a döntés. Pontosabban EGY döntés, amely olyan kérdéseket vont maga után, mint a „De mi van, ha…?” és „Biztos-e, hogy…?”, különböző változatú befejezésekkel. Hiszen nemcsak a sajátomat, hanem a választott szakmám jövőképét is figyelembe kellett vennem minden más mellett, és ki ne hallotta volna már, hogy az újságírásnak nincs jövője ebben a modern világban… Én legalábbis sajnos sokkal többször, mint szerettem volna.

Ez a fajta lekötöttség új volt az életemben, hiszen eddig nem kényszerültem ilyen számottevő döntés meghozatalára, és rám is ijesztett, mivel úgy éreztem, ezzel elvágtam magamtól minden más lehetőséget. Mintha – tovább görgetve a házasságkötéses hasonlatot – igába hajtottam volna a fejem… A választottammal persze teljesen meg voltam elégedve, azonban a kimaradás érzése nem hagyott nyugodni.

Aztán jöhetett a változások ideje, amikor mindent, amit megszoktam és megszerettem, hátrahagytam, hogy teljesen új dolgokat szokjak és szeressek meg. Az első héten megismertem a szaktársaimat és hatalmas biztonságérzetet nyújtott a tudat, hogy nem csak én vagyok néha kicsit bizonytalan és néha kicsit a kelleténél jobban elveszett. Végighallgatva hasonló véleményeket és aggályokat, közben nagyszerű embereket megismerve, rájöttem, hogy minden rendben lesz és jó helyen vagyok. Valamikor ez idő tájt jutott el hozzám a felismerés is, miszerint tulajdonképpen hiába gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha. Hiába disszociálom magam a jelentől, azon töprengve, mit mulasztok éppen el, mert akkor éppen a jelen lesz az, amit elmulasztok. A jelen, amely (online oktatás ide vagy oda) annyi lehetőséget és kibontakozási alkalmat nyújt, amennyire éppen szükségem van, és amelyben végre olyan dolgokat tanulhatok, amik érdekelnek.

Úgy döntöttem tehát, nem várom meg, amíg a fügék a lábam előtt kötnek ki, hanem letépem a legszebbet és jóízűen fogom megenni. Ha pedig utána még megéheznék, visszamegyek, és még egyszer eljátszom ugyanezt, hiszen amíg van füge a fán és karom, amivel érte nyúljak, nincs jogom az éhségre panaszkodni.