Romániáról ne mondjon rosszat senki! Bár voltak kétségeim, ezentúl teljes mellszélességgel kiállok az ország mellett, amelynek döntnökei értem is oly sokat tesznek: amellett, hogy seperc alatt összedobtak egy koalíciós kormányt, nem feledkeztek meg a nemek közti egyenlőtlenségek kiküszöböléséről sem. Immár vitathatatlan: Romániában a nő értékes.

A nagy nemzeti ünnep megkoronázásaképp mi sem lett volna szebb gesztus annál, mint hogy az ország történetében először női alak kerüljön egy bankjegyre. Büszkék vagyunk a nemzeti múltra, az országra, Ecaterina Teodoroiura, de leginkább önmagunkra, hogy ilyen páratlanul remek ötlet jutott eszünkbe. Tessék csak, tessék! Női emancipáció húsz lej értékben! Nő a pénzvilágban! Nem állásban, az mégiscsak sok lenne. Csak úgy szimbolikusan. Mert mi nem teszünk különbséget a nemek között.

Nő fog szerepelni a mindennapjainkban! Jó, eddig is felbukkantak nőrokonok, munkatársak satöbbi… De ez a nő végre fontos lesz! Ő lesz a nő, akit ha fizetésnapon meglátunk, nagyot dobban a szívünk, és amikor el kell engednünk, elszorul a torkunk. Bele se gondoljunk, mi történne, ha ezt a nőt valaki erőszakkal elvenné tőlünk. Talán bele is halnánk…

Végre-valahára örülhetünk a nőknek! Ezentúl szívesebben látjuk a nőt a pénztárcánkban, mint a konyhában vagy a hálószobában. Ott sem rossz, de pénzre nyomtatva… Mennyivel jobban hangzik a konyha helyett így: egy nőnek pénztárcában a helye. Természetesen az én pénztárcámban. Na meg a közéletben. No, itt nem a politikára gondolok, így is bőven sok, hogy a(z olyan amilyen, de legalább már létező) koalíciós kormányunkban egy nő fontos pozíciót kapott. De azért kapott, nemde? Éljen az egyenjogúság!

A romániai nők nevében kijelenthetem: meg vagyunk elégedve. Ha nem is a személyünk, de a nő mint fogalom és eszme helyet kaphat a fontos ügyekben, nemcsak szitokszóként. Rá nem tudunk úgy hivatkozni, mint adott esetben a vitapartnerünk édesanyjára, ami érdekes fordulat lesz a tanácskozások történetében.

Immár van az ország történelmében egy nő, aki elérte, hogy legalább (hosszú idővel) halála után megbecsülésnek örvendjen, és elismerjék a munkásságát. Van egy nő, aki példa lehet ebben a példátlanul keszekusza világban. Igaz, felérni hozzá sosem tudunk majd, de azért lehetnek álmaink. Vigaszra lelhetünk a gondolatban, hogy ha életünkben nem ismernek el minket jó embernek és szakembernek, még mindig van remény, hogy száznégy évvel a halálunk után valaki jelképesen, gondolatban megveregeti a vállunkat (egy csontvázét azért elég morbid lenne), s azt mondja: ahhoz képest, hogy nő vagy, ezt egész szépen összehoztad!

Ez az év ismét a teljes átalakulás éve lesz: életmódot váltok, sportolok, leszokom a dohányzásról, rendszerezettebb leszek, keményen dolgozom, megtakarítok, utazom, többet figyelek a kapcsolataimra. Végre tiszta lappal kezdek, ez lesz az én évem! Hányadjára is?

Új év, új én – mondogatjuk magunknak szilveszter éjjel, kezünkben a pohár pezsgővel, egy koccintásra az új, szebb és jobb életünktől. Abban a percben miénk a világ, mindenre képesek vagyunk, legalábbis így érezzük. Fogadalmat teszünk, hogy idén majd más lesz.

Persze nem úgy, mint tavaly, akkor amúgy is keresztbe tett a járvány, nem hibáztathatjuk magunkat, amiért nem volt motivációnk a változásra. A tavalyelőttről ne is beszéljünk, akkor úgy általában volt rossz az év, sem idő, sem energia nem jutott a fogadalmakra, főleg nem a teljesítésükre. Azelőtt meg már nem is tudjuk, mi volt, de biztos megvolt az okunk, hogy miért ne próbáljunk meg tenni a javulásért. Félreértés ne essék, ezek véletlenül sem kifogások, egyszerűen csak így alakult.

Bezzeg az idén! Most végre felkészülünk, ahogy illik, és kezünkbe veszük az irányítást. Szóval ott állunk szilveszter éjjel, és számot vetünk az életünkkel, az elmúlt esztendővel. Mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok? Ezen morfondírozunk kicsit, végül pedig, ki tudja hányadjára, meghozzuk a nagy döntést.

És várunk. Várjuk a csodát, csak azt nem tudjuk, mikor következik be. Számoljuk a kalóriákat, az el nem szívott cigarettákat, a megspórolt pénzünket, miközben próbáljuk kitalálni, miért is csináljuk ezt az egészet. Végül is egyszer élünk, miért ne ehetnénk, áldozhatnánk a szenvedélyünknek (hogy káros-e vagy sem, már nem számít) és költekezhetnénk, amíg van rá lehetőségünk? Ekkor pedig meghozzuk az idei második legnagyobb döntésünket, és elengedjük ezt a fogadalom dolgot. Eleinte az időt hibáztatjuk, amiből sosincs elég, később a magánéleti problémáink akadályoznak, azt viszont soha nem vallanánk be magunknak, hogy mi rontottuk el. És természetesen ezek még mindig nem kifogások.

Mindent összevetve, az újévi fogadalmakkal csupán az a gond, hogy előbb vagy utóbb több okot találunk a megszegésükre, mint a betartásukra. A januári lendületünk éppen csak kitart februárig, márciusra erejét veszti, áprilisra feledésbe merül, hacsak nem vagyunk igazán eltökéltek, mert akkor talán még májusban is fel tudjuk idézni a néhány hónappal azelőtti, magunknak tett ígéreteinket. Szerencsénkre vannak azonban olyanok, akik páratlan elszántsággal képesek véghez vinni az év elején kitűzött céljaikat, ők a jó példák, hogy nekünk is sikerülhet. Végül is mindent lehet, csak akarni kell, nem igaz?

Halljátok ti is a teleshopos reklámot a fejetekben, ugye? Kedd óta nekem is csak ez megy a fülemben, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy darabig folytatni fogja a duruzsolást.

Fogjuk az ajtón kopogtató szesszióra. Nem, nem a román pópákra, akik házat szentelnének, hanem a szesszióra, tudod, stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, alkoholt mondtam? De buta vagyok! A számra is csaptam! Hát mi ügyes, okos, felelősségteljes diákok vagyunk, nem szoktunk inni. Kezdem újra. Szessziódefiníció: stressz, kávé, alkohol, vizsga… Ó, a csudába, már megint elrontottam. Na, mindegy.

Szóval akkor a szesszióra fogtuk. A szesszióra fogjuk azt is, hogy nem tudjuk folytatni a kedvenc sorozatainkat, nem fekszünk le időben és nem mozdulunk ki a házból, lakásból, kolozsvári tipikus garzonból (ne nevess!), tehát igen, ezt is foghatjuk nyugodtan a szesszióra. Hiszen csakis az lehet a hibás ezért a sok szerencsétlenkedésért.

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfő délután, a hosszú, könnyes családi búcsúzkodás után simán, lazán, mintha mi sem lenne természetesebb, lassítás nélkül elmegy mellettem a busz. Damn. Jó, semmi baj, este 8-kor jön a következő.

Jött is, meg is állt, jó is volt az út. A buszos utazásokat azért utálom, mert a hatalmas bőrönddel, mindenféle házi jóval meg kell másszam a Fany és a vonatállomás közötti nagy hidat. Ha van valami, amit utálok Kolozsvárban – a hatalmas forgalom és a hatalmas lakbérárak után persze –, az ez a híd.

Másnap reggel ért a következő bumm. Könyves bloggerként számtalan dolgot láttam már, írók, kiadók cicaharcainak voltam szem- és fültanúja, most ennek a keveréke robbant be a magyar könyvmolyközösség életében. Egymásra mutogatások, fenyegetések… nagyon izgi, nagyon vagány, csak nem értem, miért rajtam (is) csattant. Mindenesetre hamar elmúlt bennem a sokk, jött aztán a következő: a lakótársam párja úgy jött ki a szobából, hogy leöntötte a méregdrága, ájtís laptopot kávéval. Hűséges kávéfan vagyok, de abban a pillanatban még én is a laptopot sajnáltam. Szerencsére nem történt komoly baj. Megfogadtuk, hogy ma nem csinálunk semmi mást, nem nyúlunk semmihez. Így is történt.

Volna. Mert úgy gondoltam, elsétálok a másfél kilométerrel arrébb lévő nagy üzletig. Csak az nem volt beleszámítva, hogy közvetlenül előtte javítják az utat, egy km-es körzetben sehol egy átjáró, így csak autóval lehet normálisan eljutni a kedvenc boltomba.

Azt mondtam, ennél rosszabb már nem lehet. Ez a gondolat kitartott egészen szerdáig. Ugyanis a reggeli kávét kortyolgatva, a tudományos újságírás órát közösen hallgatva a lakótársam a laptopra borította a kávét. Nevettünk. Kínunkban, persze. Gyors törlés, három ima, két miatyánk, szerencsére nincs baj.

Aha. Beraktunk utána egy mosást is. Mér’ nem indul, induljál már, jó, akkor ülj itt fél órát és gondolkozz el a tetteid következményein. Fogjuk a szesszióra azt is, hogy kezdünk megbolondulni és magunkkal, jobban mondva a mosógéppel beszélgettünk. Ugye nem csak mi szoktunk?

Szoktuk vagy sem, a lényeg, hogy elindult. Az öblítésnél hallottuk, hogy valami eszeveszettül csorog. És nem akar elállni. Nem is állt el. Merthogy az ajtó és a gép közé beszorult egy melltartópánt, ami csak az őrült csavarásnál szabadult ki a szorításból. Addig persze elázott a mosógép előtt, alatt, mellett, mindenhol.

Csengett a fülünkben a kis csengő.

Szólt, hogy kezd besokallni a sok baklövéstől, a sok rossz mozdulattól.

Most, ma, hogy már jómagam is megkóstoltattam kávéval a kis laptopomat, azt kell mondanom, a csengő már hangosan zenél. Van még három nap a hétből, s nem merek elaludni. A laptopokat már eláztattuk, a folyosót eláztattuk, nem vállalunk felelősséget azért, ha holnap árvíz sújtja a Monostort. Itt igazán bármi megtörténhet.

Különleges este a mai. A szokásosnál is jobban igyekszem haza, időben el kell készülnöm, nem akarok késni. Arcomról letörlöm a hétköznapok gyötrelmeit, vonásaim elsimulnak, megszépülök. Rövid időn belül a tükörből már a vörös bársonyruhába öltözött önmagam köszön vissza. Mosolyog, mert tudja, hogy tetszeni fog neked. Elindulok a helyre, ahol a nap lemegy, kettőnk szíve pedig összeér.

Senki más nincs körülöttem, csak én vagyok meg te, valahol az út végén. Vezetés közben felidézem az utolsó találkozásunk pillanatait, és elégedetten állapítom meg, hogy mától már nem számít utolsónak. Rég láttalak. Úgy képzelem, hogy te is éppen annyira izgulsz, mint én, ez végül megnyugtat kicsit. Hosszú az út, azon gondolkodom, milyen lesz a viszontlátás. Lehet, hogy tárt karokkal üdvözölsz majd. Az is lehet, hogy egy ideig szótlanul fogunk egymás szemébe nézni, engedjük magunkat elveszni a pillanatban. Megcsókolsz, megcsókolhatlak? Már nincs időm találgatni, megérkeztem.

Meglátlak, eloszlik minden kétely, feleslegesen izgultam. Hiszen csak mi vagyunk, te és én. Tökéletesebb vagy, mint amilyenre emlékeztem. Átölelsz, ne is engedj el soha, már hozzád tartozom. Hosszú órákig beszélgetünk, a külvilág megszűnik. Lehet, hogy soha nem is létezett. Megérintelek, most jövök csak rá, mennyire hiányoztál. Itt vagyok veled, most már ez az otthonom, hazaérkeztem.

Kinyitom a szemem, látom még a mosolyod, mosolygok én is, de lassan eltűnsz. Hosszú, gyötrelmes percek telnek el, felébredek, elbúcsúzni sem tudok. Az álom és a valóság kegyetlen harcot vív, egyre csak távolodunk egymástól. Kapaszkodom az utolsó emlékfoszlányba, szeretnék visszamenni, de nem találom az utat. Már tudom, hogy egy időre ez volt az utolsó randevúnk.

Találkozunk majd legközelebb a világban, amelyben te és én egyek lehetünk. Te csak várj rám ott, a szokásos helyen, én pedig megígérem: jönni fogok. 

Újságírótanoncokként az első aranyszabály, amelyet megtanultunk, az az, hogy a téma az utcán hever. Nos, ez a téma nem hevert sehol, hanem teljes erőbedobással nekünk futott. És hiába pereg le rólunk, újból visszatér, ugyanolyan elánnal. Azért van bátorságom ilyen merészen általánosítani, mert harminckét ismerősöm jelezte egy szavazás keretében, hogy egy csónakban evezünk, ezenkívül az internet népe máris mémeket generált a problémát illetően.

Az eddig meg nem nevezett, újból és újból nekünk futó téma olyan nyeremény szerencsés megszerzése, amelyet meg sem pályáztunk. Nevezetesen egy márkás hajszárítóval (a gyártó neve nem fontos szempont ez esetben) gazdagodtunk. Elviekben. Utánanéztem, mennyiért vesztegetik az illető terméket, és elcsodálkoztam azon, hogy négy számjegy köszönt vissza rám a keresési találatok között. Persze mi, akik nyertünk, teljesen ingyen jutunk hozzá. 

Ez az átverés kiemelkedik a többi, általam hírből ismert vagy tapasztalt hamis nyereményjáték közül, mert ez törekedett legkevésbé a hitelességre. Több álprofilról érkezett az értesítés, majd rejtélyes módon mind eltűntek, kivéve a legutóbbit. A felhasználónév folyton változik, az Instagram-oldalon ugyanaz a kép jelenik meg százszor (nem költői túlzás, ugyanis az általam legutóbb látogatott profilon tényleg száz bejegyzés van, mind ugyanaz a kép), a felhasználónak pedig nincs profilképe, bemutatkozó szövege és sorolhatnám. A leírásban a meghirdető másik profilra irányít, ahol egy linkre kattintva miénk lehet a drága hajszárító. Már fárasztóan tipikus a séma, annyi különbséggel, hogy az eddigiekhez képest teljesen átlátszó a trükk.

Kissé letaglóz, hogy a tudatosabb médiahasználat és szigorú büntetések mellett még mindig jelenség és beszédtéma az ilyen jellegű internetes átverés, viszont, ha már témánál vagyunk, ejtsünk szót arról, hogy mi a teendő abban az esetben, ha felmerül bennünk: lehet, ez nem is átverés. Kutakodjunk kicsit, ki hirdette meg a nyereményünket. Több példa volt már arra, hogy valamelyik üzletlánc nevében egy álprofil felhasználója értékes ajándékot ígért, amely hirdetés természetesen nem szerepelt az adott cég hivatalos weboldalán, közösségimédia-felületén. Ha nem az eredeti, igazi cég hirdeti meg a nyereményt, nagy eséllyel be akarnak csapni minket. A legokosabb, amit tehetünk, hogy érdeklődünk. Amennyiben van lehetőségünk rá, ne attól a személytől, felhasználótól, aki közzétette a hírt, hanem az átverés által kellemetlen helyzetbe kényszerített cégtől. Ha tudomást szerez a koholmányok által hazugságban hagyott vállalat, üzlet, szolgáltató a nyereményjátékról, tájékoztatni tudja követőit, ügyfeleit az átverés veszélyéről. Ami a legfontosabb, hogy ne ugorjunk fejest az ilyen nyereményjátékok eredményhirdetéseibe a megkérdőjelezhetetlenségükbe vetett szilárd hittel. Főleg ne a bankkártyánkkal.