Mindnyájan kontrollálni szeretnénk vágyainkat, feldolgozni sérelmeinket, traumáinkat, legyőzni sorsrontó erőinket, még mielőtt azok diadalmaskodnának felettünk. Bár jellemgyengeségeinktől nem tudunk teljesen megszabadulni, Szabadulógyakorlat című kötetével Szabó T. Anna bebizonyítja, hogy különböző helyzetekben milyen módon vehetjük fel a harcot démonjainkkal, s mennyi lemondással, áldozattal és szorongással járhat ez a küzdelem, de ha minden bukás után ismét talpraállunk, akkor sikerül rútságainkból is valami szépet formálni, és a gyengeség erővé válhat. Néha teljesen el kell merülnünk a sötétségeinkben, mélyre kell ásnunk saját lényünkben, felszakítani az elrejtett sebeket, hogy meggyógyulhassunk.

Ne szégyelljem érzéseimet, hibáimat attól függetlenül, hogy mi vagy ki befolyásolta azokat. Sóvárgásaimat nem elvetni, elfojtani kell, vagy hagyni, hogy átvegyék tetteim felett az uralmat, hanem meg kell őket „szelídíteni”, a javamra fordítani ahhoz, hogy elinduljak a szabadság felé. A Zsoltárszimfóniában teljesen magával ragadott a főszereplő egyik mondata, akiben magamra ismertem: „Minden vágyamat a művészetbe irányítottam.” Ezt mondja nekem a Szabadulógyakorlat.

Szó van benne a tudatalattiról, hogy az milyen nagy mértékben képes irányítani az embert, és hogy a gyerekkorban megtapasztalt szigorú szülői korlátozások hatására mennyire magányossá, de határozottá és eltökéltté válhatunk. Egy másik központi téma a generációkon át öröklődött helytelen viselkedésminták okozta nehézségek, amelyekről olvasva elhatároztam, hogy bármilyen jellemhibáról is legyen szó, én megszakítom majd a láncot.

A párkapcsolat és a házasság is kiemelt szerephez jut a történetekben, a mindennapi viták, az elhidegülés, a hűtlenség. Bár még messze állok a házasságtól, de már most tudom, hogy Szabó T. Anna novellái segítenek egyre tudatosabban szervezni az életem, hogy ne féljek kimutatni az érzelmeim és ne essek majd abba a hibába, hogy hagyjam kihűlni a szenvedély szikráját ahelyett, hogy mindennap cselekedjek a szerelem intenzív megélésére és figyeljek a másik igényeire.

A miszticizmus, a titokzatosság is helyet kap a történetekben, temetőbe, halottasházhoz, elhagyatott, nem hétköznapi múltú épülethez repít minket az írónő. Az ilyen novellák mindig kérdéseket, kíváncsiságot ébresztenek bennem, mivel a túlvilági erők kerülnek a középpontba, az emberi babonaság vagy a meghökkentő fanatizmus, a spiritizmus, viszont ezek a novellák az emberi hiszékenységet, megrögzöttséget, akár hitetlenséget is bemutatják.

A gondviselés elemi ösztönével is találkozhatunk, ahogy a szerelemben felfokozott vágyakkal, azok „idomításával”, de a beteljesületlen szerelem élménye is helyet kap. Rezignáció, fájó szenvedély, erotika, magány, félelem, de a felismerés és a terhektől való megszabadulás érzése is meghatározza a novellák hangulatát. A Szabadulógyakorlat szembesíti az olvasókat azzal, hogy az embernek mennyire szüksége van a szeretett személy közelségére, akinek hiánya nagymértékben gyötri meg a lelket, valamint hogy szeretni csak „életre-halálra” érdemes, ahogy a könyvborítón dilemmaként olvashatjuk.

Mély nyomott hagyott bennem ez a kötet, s biztos vagyok abban, hogy ezek a történetek a kilátástalanabb élethelyzetekben is utat mutathatnak, hiszen ha vágyainkat, indulatainkat, gyűlölködésünket meg tudjuk zabolázni, és nem a problémák azonnali elhessegetéséhez, a frusztráció elfojtásához folyamodunk, akkor sikerül mélyebb szinten megtapasztalni a szabadságot, boldogságot is. Gyógyíthatatlan álmodozóként sokszor az érzelmeim, vágyaim vezetnek, s nem sikerül nekik megannyiszor gátat szabni, ezért a Szabadulószobát úgy olvastam, mint használati utasítást a teljesebb élethez.

Kék. Milyen szép. Mint az első családi autónk, amiben szűkösen, de elfértünk mind a négyen. A kétütemű Trabantunkról bár kevés emlékem van, de annál boldogabbak. Körülbelül hatéves lehettem, amikor a nagy családommal, csomagokkal és rengeteg jókedvvel, egy szabad hétvégén elmenekültünk kicsit a világ elől. Én és a szüleim a kék Trabanttal, édesanyám testvérei és az unokatestvéreim pedig egy fehér Daciával.

Az erdei házunk félórányira volt a szülőfalumtól. Még nagyapám építette a rendszerváltás előtt. Mi csak úgy hívtuk, hogy kicsiház, mert olyan apró volt, hogy sosem fértünk el benne kényelmesen, de ez senkit sem zavart. Ha ott voltunk, csak az számított, hogy együtt legyen a család, a kicsiház udvara pedig elég tágas volt mindenkinek. Alvóhelyek mindig kerültek valahogy. Ki-ki sátorban vagy éppen autóban pihent.

Az erdei utak nagy kihívást jelentettek a Trabantunknak, de megbirkóztunk vele. Az erdő közepén a kék Trabant megállt a fehér Dacia mellett, együtt szálltunk ki, a legnagyobb mosollyal az arcunkon. Ilyenkor, érkezés után mindig az volt a program, hogy kipakoltuk a zakuszkát, a sütni való kolbászt és szalonnát, majd az unokatestvéreimmel és minimum egy szülő kíséretében elindultunk a nem messzi forráshoz, mivel a kicsiházunknál sem víz, sem villanyáram nem volt.

Most is nézegetem a felvételeket, hogy milyen más volt akkor minden. Nem nyomkodtuk a telefonunkat, mert nem is volt. Térdig mászkáltunk a sárban, lefröcsköltük egymást, és őszintén nevettünk. Együtt mentünk tábortűznek való fáért édesanyám nagyobbik lánytestvérével, aki mindig olyan nagy tüzet rakott, hogy egész éjszaka égett.

Szerettem ezeket a hétvégéket, szeretem ezt az emléket. Nem számított semmi, nem zavart senki, csak ott voltunk egymásnak, megéltük a pillanatot. A 2007-es felvételeket nézve szám sarkába halvány mosoly költözik. Nagymamám még egészséges, tud járni. Édesanyám engem próbál meggyőzni, hogy egyek egy kis húst is. Édesapám sörözik az asztal mellett. A fiúk játszanak nyakig a sárban. Mindkét nagynéném sütteti magát a napon. A kék Trabant a ház mellett, éppen kiszáll belőle a bátyám.

Kicsit el is szomorodom, mert tudom, hogy ezeket a pillanatsorozatokat már nem fogjuk újraélni. Most nincs sem Trabant, sem Dacia, sem kicsiház. Lebontották évekkel ezelőtt, helyén most tehenek legelésznek. De azért remélem, hogy az én gyerekeimnek is lesz egy kicsiházuk, ahol ugyanolyan boldogok lehetnek, mint én.

Elhaladsz mellettem. Azonnal észreveszlek. Egy ráérősen sétáló tömegben te vagy az egyetlen, aki siet. Feltűnő vagy. Kreol bőröd s rózsaszínű hajfonatod azt kiáltja: engem nézz! Téged mégsem érdekelnek a szemek. Lendületből fordulsz hátra, a forgalmat vizslatod. Egy arasz választ el a járda szélétől, de nem bánod. Így el tudsz kerülni mindenkit, aki az utadba állhatna. Okos vagy. Lépteid ütemét megbontja néhány rosszul megtett mozdulat. Hova igyekezhetsz ennyire? Táska nincs nálad. Haza nem futnál. Egy négybe tűrt papírt szorongatsz, s rakosgatod egyik zsebből a másikba. Miért zavar ennyire, hogy nem egyenesek a sarkai?

Türelmetlenül igazítod meg egymás után többször a maszkod, a karkötőd, a melltartód pántját. Ahogy eléred a buszmegállót, felhívsz valakit, aki nem válaszol. Nem az övé az irat, és nem is neki kell leadnod. Viszont ő tudja, hogy határidőn belül vagy-e s téged most csak ez érdekel, semmi más. Ezzel esélyt adsz arra, hogy jobban felmérjelek. Azt sem veszed észre, ahogy mögéd állok. Mereven mustrálsz egy pontot a levegőben, és beletemetkezel a gondolataidba. Vajon mi köt le ennyire? A mai programod tervezed? Nosztalgiázol? Vagy csak megpihentél egy percre?

Korodból s viselkedésedből ítélve egyetemista lehetsz. Ma határozottan sportosan, ugyanakkor gyorsan öltöztél. A ruhadarabjaid nem találnak egymáshoz, se az őszi hideghez. Olyan személynek tűnsz, aki alapjáraton erre ügyelne. Fehér cipőd tiszta, ám fonatod végét kunkorodó cérnák díszítik. Szemed alatt karikák. Miért törődsz jobban a lábbeliddel, mint magaddal?

Szappanbuborékunkat kipukkasztja egy érkező busz. Te felszállsz, s utánad gondolkodás nélkül én is lépek. Veled szemben foglalok helyet. A mögötted ülő csajokkal már szemeztem, ellenben te még rám se néztél. Meg kell jegyeznem, hogy hozzájuk képest üdítő látványt nyújt a természetességed. A mai világban mindenki másnak akarja kiadni magát azért, hogy elfogadják. Téged nem kebelez be sem díszlet, sem csillogás. Talán ezért vagy olyan érdekes. Eszembe juttatod, mire vágyunk mind. Arra, hogy felfigyeljenek ránk álarcok nélkül s annak lássanak, amik vagyunk. Ahogy leszállsz s eltűnsz az autók és emberek egyvelegében, nem is fogod tudni, hogy itt voltam. De én láttalak.

A feminizmus a nemek közti egyenjogúság létrehozásáért kialakult mozgalom, amely mára már a világ minden szegletében megtalálható. Jelenleg az egyik legtöbb támogatót számláló eszme. Van-e szüksége a modern kor civilizációjának a feminizmusra?

Az emberjogi mozgalmak fő ismérve, hogy olyan társadalmi csoportokat fognak össze, amelyeket valamilyen hátrányos megkülönböztetés ér. A feminizmus elsősorban a nők jogaiért küzdő szerveződés, amely az élet számos területén hozott gyümölcsöző eredményeket. Vajon szükségünk van ma még egy ilyen mozgalomra, politikai eszmerendszerre, amelyet bármilyen más jogi csoportosulással helyettesíteni lehetne? Felületes ránézésre azt mondhatnánk: nincs.

A 21. századi nő már nem beszélhet diszkriminációról abban az értelemben, hogy teljes mértékben ugyanazon jogokat élvezi, mint a férfiak. Bármely nő lehet politikus, mérnök, asztronauta, ezenfelül rendelkezik minden olyan jogi, oktatási, politikai, gazdasági eszközzel, amivel egy férfi is. Sőt világunk legnagyobb elméinek jelentős hányada nő. Ha ennyi mindent köszönhet a női társadalom a nők mozgalmának, vagyis a feminizmus betöltötte rendeltetését, akkor miért nem szűnik meg széles körben, mint például a #metoo mozgalom? A feminizmus vívmányait, eredményeit tárgyalva nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi társadalmunk a 21. századi nyugati társadalom része (többé-kevésbé), hiszen itt jól-rosszul, de érvényesülnek a fent említett jogok, ám a romániai nők helyzete mégsem összehasonlítható egy szudáni vagy indiai nő helyzetével. Szép országunkban sem oly rózsás a helyzet, de korántsem annyira elszomorító, mint a harmadik világban. Bár több kritika is éri a feminizmust, például az ideológia radikalizálódása kapcsán, nem tekinthetünk el a mozgalom fő céljától és attól, amire aktivistái próbálják felhívni a figyelmet. És ebben a tekintetben akad még tennivaló a világban.

A feminizmus fontos és szükséges is. A valóság és a gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen és ehhez hasonló társadalmi szerveződések minden hibájukkal együtt többet tesznek az emberi civilizációért, mint bármi vagy bárki más. Egyik (általam is nagyon kedvelt) érv a feminizmus ellen, hogy teljes mértékben helyettesíteni lehetne egyszerű emberjogi mozgalmakkal. Akkor miért nem tesszük ezt? Mert a különböző társadalmi problémákkal különböző, célzott társadalmi szerveződések foglalkoznak. A kérdés tehát nem is az, hogy van-e szükség ma még feminista megmozdulásra, hanem az, hogy mikor éri el a férfitársadalom azt az intelligenciaszintet, amikor már nem lesz rá igény.

Hadházi László humorista óta tudjuk, hogy van egy dolog, ami a fénynél is gyorsabban terjed: az emberi hülyeség. A sokadik koronavírus-válság pedig csak megerősíti ezt a gondolatot, különösképpen kis hazánkban.

Az oly sokat hangoztatott negyedik hullám soha nem látott méreteket öltött Romániában, tízezrek kapják el a fertőzést és százával halnak meg az emberek a járvány következtében naponta; tulajdonképpen kaptunk magunknak egy saját kis Lombardiát. A hajmeresztő adatok, a társadalmi és egészségügyi katasztrófa a felelősségvállalás és következetesség helyett még több összeesküvés-elméletet és sötétséget generált. Amikor létfontosságú és szó szerint életmentő lenne, hogy az emberek összetartsanak, és egy mindenkiért, mindenki egyért alapon jót, jól cselekedjenek, a butaság mintegy meglepetésszerűen felüti a fejét, beül a volán mögé, és még sötétebb mélységekbe vezeti a román társadalmat.

Elképesztő és borzasztóan elkeserítő, hogy egyesek szent meggyőződéssel állítják és próbálják bizonyítani, hogy a vakcinában mikrocsip, a védőmaszkban fonálféreg, a járványkezelésben meg terrorizmus és emberirtás van. A Facebook-huszárok és önjelölt virológusok pedig – akik ezeket a teóriákat garmadájával tolják az arcunkba – nem veszik észre, nem érzik a súlyát annak a kárnak, amit ezekkel a mindenféle hiteltelen portá­lokról összeollózott hazugságokkal okoznak.

Özvegy Mezeiné Jánosi Jolán nyugalmazott szakács, közösségimédia-docens és járványszakértő, Kőröspatakon a szomszédasszony sógorától hallotta, hogy aki felvette az oltást, két év múlva meg fog halni rákban, TBC-ben és agyvérzésben egyidejűleg. Namármost özvegy Mezeiné Jánosi Jolán küldetésének érzi, hogy ezt az információt a Facebook-ismerőseivel megossza, természetesen párját ritkító helyesírással és koherenciával. Az ilyen és ehhez hasonló, másod-harmad kézből szerzett, félelmen és konspiráción alapuló hazugságok és félrevezető állítások vezettek ahhoz, hogy Európában csak utolsó előtti helyre sikerült nagy nehezen feltornáznunk magunkat az átoltottság tekintetében. 

Vak optimizmussal még mindig remélem, hogy egyszer, valamikor a jövőben a fénynél majd az összetartás és a társadalmi felelősségvállalás lesz gyorsabb, nem az emberi hülyeség. Sajnos azonban, ahogy az iskolában annyiszor hallottam: csúf a sötétség.