Az elmúlt egy év sokunkban nyomot hagyott valamilyen formában. Garantálom. Mindenki törekszik, hogy minél előbb túllépjen rajta, több-kevesebb sikerrel. Azonban ami eltelt, azt már nem tudjuk visszahozni, és ami elmaradt, azt nem tudjuk ugyanolyan formában pótolni. Olyan események, élmények maradtak ki emberek életéből, amelyek a legmeghatározóbbak lehettek volna, amelyekkel életre szóló emlékeket gyárthattunk volna magunknak. A végzősök megcsorbított utolsó iskolai évéből hiányoztak a nagy hangulatos ünnepségek, amelyek csak egyszer adódnak az életben és amire annyira vártak. Igen, befejeztem, és most learatom a babérokat, a diadal hangján csúszom végig, és az a belső hang, hogy tizenkét év gyerekek, tizenkét év. És egy szempillantás alatt vége. De milyen áron? Így kell ezt befejezni? Ilyen körülmények között? Tartózkodó szülők társaságában? Félelemben? Á, inkább hagyjuk. Megvagyunk mi bankett nélkül is. Az elsősök, ovisok… a mindent eldöntő első nap sok helyen szülők nélkül, megnyitó nélkül zajlott, hétköznapivá téve az iskolakezdést. Milyen érzés lehetett a hétéves gyerek szívében, hogy nem úgy hagyja el a megnyitót, hogy az anyukája integet neki könnyes szemmel. Nem ez az ideális? Mi az ideális most már? Gyerekeink is embertelenedjenek el? Az az utolsó puszi, amivel a szülő útjára engedi gyerekét, nem tökéletes induló a nagyvilág felé? Sajnos ez is kimaradt. Esküvőket, meghatározó családi eseményeket kellett elhalasztani. Az arának, aki ki tudja, milyen rég vár már az ő napjára, hogy szerettei körében kimondhassa azt a mindent eldöntő, boldogító igent, most még várnia kell. Könnyek közt beletörődik, hogy igen, ez mindenki számára „csak” egy esküvő, el lehet halasztani. Mi, elsőéves egyetemistaként jóformán nem is ismerjük az egyetemet, a szaktársainkat. Vártunk tizenkét évet és ennyi? Az a sok papolás, hogy hú, az egyetemista élet, na az milyen lesz! Mennyország! Igen, napi nyolc óra a számítógép előtt egy rakás úgymond idegennel. Tényleg, maga a mennyei manna. Mondjak egy jó hírt? Cserébe rengeteg időt kaptunk. Azt kérdezitek, mire? Időnk volt arra, hogy értékeljük önmagunkat. Hogy kiismerjük a lelkünk mély bugyraiból jövő gondolatainkat. Mert amúgy az élet halad, embereket ismersz meg, napról napra egyre többet és többet, de mikor ismered meg önmagad? Hogy ki is vagy valójában? Megtanulhattuk, hogy használjunk ki minden percet, amit a barátainkkal, szeretteinkkel tölthetünk; hogy éljünk a lehetőségekkel, és élvezzük, ha szabadok lehetünk, mert semmi sem állandó.

Süt a nap. Enyhén fúj a szél. Az idő kellemesebb nem is nagyon lehetne. Ezek azok a hónapok, amikor az embert nyugalommal tölti el a városi séta és a külvilág számára céltalannak tűnő üldögélés. Se túl meleg, se túl hideg nincs ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Szemmel láthatóan mindenki más is megpróbál elvonatkoztatni a jelenlegi helyzettől, a maszkok viszont nem engedik elfelejteni a valóságot. A Főtér közepére érve, egy Matyival szemben lévő padra telepedek le a fáradságos és sikertelen nap után. Már megszámolni sem tudom, hány antikváriumot jártam végig szakirodalmat keresve az államvizsgámhoz, de sehol nem tudtak segíteni.

Ideje tehát elfelejtkezni saját problémáimról és rövid ideig mások életét tanulmányozni. Erre szerencsére van lehetőségem, a Főtéren ugyanis sokan vannak rajtam kívül. A szobor mellett egy férfi játszik a kutyájával, tőlük néhány méterre totyogni is alig tudó gyerek kíváncsian figyeli őket. Bizonytalan léptekkel indul el a nála kétszer nagyobb állat felé, akitől viszont nem kell tartania, szelídnek tűnik. Anyja közben úgy dönt, hogy kikapcsolja magát a világból, és mélyen belemerül a virtuális térbe. Az ember ilyenkor jóhiszeműen feltételezné, hogy szeme sarkából azért figyel a gyerekre, de fejét olyan mélyen lehajtja, hogy nem sokat láthat a kutyás jelenetből. A barátságos állat néhány szaglás után arcon nyalja a totyogó emberpalántát, gazdája pedig mosolyogva szemléli a történéseket.

Hirtelen furcsa zaj hallatszik. Fejem fölött drónok repülnek el, amelyek valószínűleg a Főtér egyik sarkában álló szemüveges férfi tulajdonai. A gyerek és a kutya is csodálkozva tekint fel rájuk, az anya viszont még mindig nem tért vissza a valóságba. Példáját követve néhány percre én is belefeledkezem okoskészülékem világába. Amikor felemelem a fejem, a korábbi főszereplők közül már senki nincs a közelben. A csendet végül két alaposan kipattintott, buldózer alkatú férfi hangos beszélgetése töri meg. Kinézetük alapján bárki elhinné róluk, hogy a padot is szét tudnák zúzni a puszta nézésükkel. Amikor a Főtér közepére érnek, látványosan lelassítják lépteiket, és a távolba néznek. Valószínűleg keresnek valakit. Az egyikük hirtelen megtorpan.

– Hey, Ioniţă! – ordítja az izomkolosszus az ellenkező irányból közeledő bajszos férfinek akkora hangon, hogy a világ leghangosabb állatának tartott bőgőmajom sem tudná túlkiabálni. A Ioniţának hitt alak az ordítás hatására megtorpan, és zavartan körülnéz. Senki nincs a közelben, így megbizonyosodik róla, hogy neki szólt a megszólítás, reagálni viszont nem akar rá. A kigyúrt fickók arcáról szempillantás alatt eltűnik a széles mosoly, amikor rájönnek, hogy rossz embert szólítottak le. Természetesen nem kérnek tőle bocsánatot, csak szótlanul elhaladnak mellette. A bajszos még mindig ugyanabban a helyben áll, ahol a kiabálás pillanatában, néhány másodperc múlva viszont ő is továbbmegy.

Az óriások beszélgetése még a zebra túloldalán is jól hallatszik, szinte mindenki hátrafordul, aki mellett elhaladnak. Egy idő után eltűnnek a szemem elől és a katedrális felé haladva keresik tovább Ioniţát. Néhány perc múlva az időjáráshoz képest túlöltözött, bajszos fickó rohan át a főtéren, akinek hamar be kell látnia, hogy barátai már elhagyták a helyszínt. Villámgyorsasággal veszi kézbe a telefonját. A túloldalon még fel sem vehették, de ő már a kicsengésnél elkezdi szidni ismerőseit. Nyelve gyorsabban pörög, mint bármelyik olasznak, akit valaha hallottam beszélni, úgyhogy mondataiból keveset tudok kivenni. Tényleg jóban lehet a két kolosszussal, ha ilyen lekezelő hangnemet enged meg magának velük szemben.

A Főtér ismét elcsendesedik. Nem sokáig. A távolból tízes éveik elején járó gyerekek közelednek. Ahogy hallótávolságon belül érnek, elcsípek néhány mondatot a beszélgetésükből, ezek viszont nem elég szalonképesek ahhoz, hogy ide leírhassam. Úgy bámulják a galambokat, mintha soha nem láttak volna korábban hozzájuk hasonló teremtményeket, szimpátia helyett viszont mégis ellenszenvet váltanak ki belőlük. Az egyik fiú ragadozóként akarja rávetni magát a békésen csipegető állatok egyikére, vadászösztöne viszont cserben hagyja. Néhány trágár szó kíséretében egy felugrással is megpróbálkozik. Hiába. A padok mellett elhaladó két idős nő szúrós pillantásokat vet az állatkínzást megkísérlőkre, akik nem is veszik számba a külvilágot.

„Ne izéld már, mindjárt rárepül a hajamra” – visítja ijedten az egyik lány. Nehéz kibírnom, hogy ne hangos nevetéssel reagáljak megnyilvánulásaikra, de nagy nehezen erőt veszek magamon. Maszkom alatti enyhén gúnyos mosolyom úgyse láthatja senki. A gyerekek percekig tartó eszmecseréjét végighallgatni nem túl könnyű feladat, magyarul beszélnek, de nem túl érdekes témákról. Gondolkodás nélkül mindenre és mindenkire megjegyzést tesznek, akit látnak. Megfigyelőképességük már-már megközelíti Sherlock Holmesét és Hercule Poirot-ét, a következtetéseket viszont elég egyedi módon vonják le.

Valójában nem az idegesítő bennük, hogy keveset tudnak a világról, hanem hogy tizenegy-tizenkét évesen felsőbbrendűnek érzik magukat valamennyi járókelőnél. Na mindegy, szerencsére mindent rá lehet fogni fiatal korukra, tapasztalatlanságukra és még rengeteg más tényezőre. Eddig csak a lustaság tartott vissza attól, hogy felálljak mellőlük, most viszont erőt veszek magamon. Visszanézve látom, hogy feleslegesen hagytam el a szeretett padot, mert néhány pillanattal később ők is elmennek. Visszafordulni már nem fogok, inkább elindulok a túlzsúfolt megálló irányába.

Már most tudom, hogy csak a negyedik-ötödik buszra fogok felszállni, szóval hosszas várakozás elé nézek. Az emberek folyamatosan szállnak fel az érkező járművekre, a megállóban mégis egyre több van belőlük. Tíz perccel később megelégelem a várakozást és nagy nehezen felpréselem magam a 25-ösre. A leragasztott székek szokás szerint kísértést jelentenek, de valahogy erőt veszek magamon és inkább szorosan odatapadok az ablakhoz, hogy ne is gondoljak a leülésre. Egy pillanatra lehúzom orromról a maszkot, így mélyet szippanthatok a résen beáradó friss levegőből. Ez az oxigénmennyiség elég kell hogy legyen hét megállóra. Utamat az ablakhoz tapadva folytatom a végállomásig. Ott aztán az ajtó felé fordulok. Rajtam kívül már rég mindenki leszállt, bőven lett volna ülőhely…

Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb a mai világban élni, mennyivel gyorsabban haladnak a dolgok, sokkal egyszerűbb minden. Ez igaz is, rengeteg téren leegyszerűsödtek a dolgok és könnyebb lett megoldani különböző problémákat, ennek viszont ára van.

Lelkileg ugyanis az emberek nincsenek ennyire felgyorsulva, nincsenek teljesen felkészülve erre a percenként változó rendszerre. Az emberiség történetében új korszak kezdődött, amióta ilyen mértékben felgyorsult a világ, és idő kell, hogy ehhez hozzászokjunk. Másodpercenként különböző ingerek, hírek érnek minket, és sokszor azonnal reagálnunk kell. Rengeteg az elvárás, mindnek a lehető legtökéletesebb formában meg akarunk felelni. Sokkal többfelé irányul a figyelmünk, mint régen. Ez a felgyorsult világ rettentően kifáraszthat bennünket fizikailag, mentálisan és lelkileg is.

E három kimerültség közül talán a lelki fáradtságot a legnehezebb kipihenni. Szerintem az is a legritkább, de bőven elég az, amennyi van belőle. A lelki kimerültségnek is, mint minden más rendellenességnek, vannak jelei. Ha ezeket észleljük magunkon, jó megállni egy picit és lassítani, amíg a lelkünk is felveszi velünk ismét a tempót. Ha nappal fáradtnak, álmosnak érezzünk magunkat, éjszaka pedig képtelenek vagyunk aludni; ha kimondhatatlanul érzékenyek lettünk az elmúlt napokban és bármi sírásra késztet (hangsúlyozom: BÁRMI); indokolatlanul rosszul érezzük magunkat, fejfájás, gyomorgörcs gyötör, valamint, ha mi magunk sem tudjuk, hogy hogy vagyunk, hogyan is érezzük magunkat, akkor nem árt picit megállni és szánni egy kis időt saját életünkre is. Néha ugyanis a léleknek is szüksége van pihenőre, nem bírja 0–24-ben. Ilyenkor érdemes minél többet sétálni, esetleg meditálni, sokkal többet pihenni, mint általában szoktunk; olyan dolgokat tenni, amelyek örömmel töltenek el és amennyire lehet, olyan emberekkel körbevenni magunkat, akik pozitívan hatnak az életünkre. A változás nem fog egy-két nap alatt megtörténni, mert valószínűleg nem is pár nap alatt jutottunk ilyen helyzetbe. A lényeg, hogy hagyjunk időt magunknak a gyógyulásra.

Vannak témák, amelyekből nem szabad viccet csinálni, mert az lehet bántó és etikátlan. De mi van akkor, ha éppen az nevet, aki elszenvedi? Az erős emberek egyik túlélési eszköze és fegyvere az önirónia, amelyet édesanyám, Biszak Zsuzsa is gyakorolt az őssejtbeültetése idején, miután az ember szervezetének a nulláról kell újrakezdenie működését, viszont az életet onnan kell folytatni, ahol abbahagyta. Azt a keserű valóságot akarom egy beszélgetésünk nyomán leírni, amely túl sok személyt érint különböző betegségek miatt, sokszor úgy, hogy a szenvedés után nem következik gyógyulás.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen az a fájdalom, amit az ember kemoterápiás kezeléskor átél, azt a választ kaptam, hogy leírhatatlan. Minden fáj. Hiába kértem pontosabb meghatározást, úgy látszik, azt lehetetlen átadni. Leírhatatlan. „Olyan, mint a filmeken, hogy látod, ordít a másik, mert egyebet nem tud tenni, csak szenved és szenved.” (Jegyezzük meg, nem olyan filmekről beszélünk, mint a Csillagainkban a hiba. Személyes véleményünk alapján abban a filmben a betegábrázolás mérföldekre esik a hitelestől.)

Hogy mit érzett édesanyám? Félt. Félt, amikor először lépett be olyan kórterembe, ahol már kopasz, csontsovány, sápadt betegek próbáltak túlélni. Félt a történeteik hallatán, attól, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Félt, hogy mi vár rá. Akkor is, amikor hullani kezdett a haja a kezeléstől, ő pedig fésülködés közben tincsekben kihullott hajszálakat tartott a kezében a tükör előtt. Megengedte, hogy én vágjam a haját, de bár ne tette volna! Kiderült, hogy ügyetlen fodrász vagyok. Ellenkező esetben talán nem is lennék egyetemista… (ugyan már!)

Hogyha hasonlítani kellene a kórházban uralkodó állapotot, „díszletet” bármihez, akkor az a láger lenne – mondja édesanyám nevetve. Gyenge, kopasz emberek, csíkos pizsamában. Másrészt viszont olyan, mint a mennyország. Nem azért, mert kellemes, vagy megnyugszik a lélek, közel sem. Csak azért, mert mindenki egyenlő. A marosvásárhelyi hematológián nem volt gazdag vagy szegény, román vagy magyar. Biszak Zsuzsa, anno romántanárnő, több román dialektusban tudott beszélni a kezelés után, mint addig gondolta volna. Kár, hogy többet kellett erre a tudásra áldozni, mint egy átlagos nyelvtanfolyamra. És barátokat is szívesebben szerezne az ember a munkahelyén, a főnökön kacagva, és nem a saját helyzetén. Viszont, ha nem lett volna a közös téma, a hasonló szenvedés, nem értették volna meg egymást annyira az ott tartózkodó betegek. A hangulat jó volt, amennyire a helyzet engedte, segítség a betegek között is akadt. Mindenki hordozta magával a saját karácsonyfáját – ahogy a perfúziós állványt nevezték –, és előfordult, hogy egy őssejtbeültetésen már átesett leukémiás nő kísérte ki újonnan megismert sclerosis multiplex betegségben szenvedő barátnőjét a mosdóba, hogy az egyensúlyvesztés miatt nehogy elessen.

Az őssejt „leszedése” és beültetése külön lapra tartozik. Néha a beteget előzetesen nem értesítik róla, mi következik a továbbiakban, csak viszik. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de belegondolva nem az, ez az eljárás csökkenti a pánik lehetőségét. Így történt, hogy édesanyám nem is tudott az első adag kemóról, amikor az a szervezetébe került. Mint utólag értesült róla, az a nagy gép, ami „átmosta a vérét”, igazából az őssejtet emelte ki a szervezetéből, hogy a beültetésig –300 fokon raktározzák, és így indult a beültetés folyamata is. Meglepetéssel fogadta a nagy érdeklődést, amellyel az orvosok viseltettek iránta: főorvosok, orvosok, ápolók rohangáltak körülötte, amíg külön szobába vitték, majd vállig érő gumikesztyűkkel nekiláttak a „tisztítási folyamatnak”, két erős kemoterápiás szer beadagolásának, ami pusztító károkat okoz a szervezetben, ezért a kezelés alatt jeget kell enni. Három tállal evett, mind elfogyott, ezért fagylaltra szorul. Az ember ez után olyan, mint a rongy, egy darab élettelen hús, amíg megerősödik – a főorvos szavai ezt alátámasztják. És csak a hematológia külön klinikáján párolt csirkecombot ehet. Délben, este. Délben, este. Délben és este.

Sokan élik ezt túl. Sokan nevetnek közben önmagukon. Hogyha ilyen helyzetben is képesek az emberek erősnek maradni, talán nekünk is sikerül.

Biszak Zsuzsa azóta nem gyógyult meg, de nevetni nem felejtett el. Viszont csirkecombot sem eszik soha többet.

Életünket nagyban befolyásolja a munka iránti igény, valamint a munka elvégzése és jutalma. Beleszületünk egy társadalomba, ahol csak úgy tudjuk megtalálni a helyünket, ha dolgozunk, eredményeink pedig akkor lesznek, ha kemény kitartással végezzük adott feladatainkat.

Már kisiskolás korunktól ránk bíznak néhány elvégzendő feladatot, hogy felelősséget tanuljunk és megértsük, minden tettünk következményeket von maga után, mi pedig vállaljuk azokat. A munka tehát a felelősségvállalásra, a következményekre is felhívja figyelmünket.

Nem könnyű elviselni a munkát, mert erőfeszítést, sok energiát, időt igényel, látszólag nem hozza meg hamar a gyümölcsét. Az ember nehezen győzi le a lustaságát, ha csak gépiességet, megrögzött ismétlést, egyhangúságot lát benne. Pedig nemcsak a megélhetést, a vitális értékek meglétét biztosítja, hanem elősegíti a fejlődést, megtölti jelentős, minőségi idővel életünket, segít megérteni önmagunkat, ezáltal pedig a társadalmunkat is szolgáljuk. A világunk oly összetett és még mindig alakulásban van, hogy mindenkinek megszülethet benne a saját elképzelése az álommunkájáról, amit tanulással vagy kétkezi munkával, áldozattal, lemondással, kitartással elérhet.

Minden találmány, alkotás mögött munka áll, az eredmény sok esetben az egész világot érintheti, nagyot lendít az emberiségen, esetleg alapokat tesz le, amikre a későbbiekben majd támaszkodni, építeni lehet. Mély tiszteletet érzek mindazok iránt, akik úgy végzik a dolgukat, hogy másokért tesznek legfőképp, s nem csak önnön vágyaik megvalósulásáért, mert a munka ilyenkor válik leginkább hivatássá, egyben saját életünk alappillérévé.

Pályaválasztás előtt is érdemes feltennünk magunknak a bűvös kérdést, hogy mi az, amit szívesen, szenvedélyből és elhivatottságérzésből végeznénk, s ezzel a munkával mit adhatunk hozzá a társadalom előrejutásáért, fejlődéséért. Elengedhetetlen, hogy ragaszkodjunk a választott munkánkhoz, mert míg eljutunk oda, hogy azzal foglalkozhassunk, addig a szemünk előtt lebeg álmunk beteljesülése, s ez megtart minket a felkészülés útján tapasztalható nehézségek, kudarcok közepette. A szeretetből választott mesterségért való küzdelem képes csak erre, nem a pénz, a luxus, a fényűzés, ami miatt oly sokan választanak jól fizető, de képességeiket felülmúló vagy készségeiket, személyes preferenciáikat figyelmen kívül hagyó munkahelyet.

A munka képes lelkesíteni is az embert. Olyan utakat tár elénk, amelyek nem nyílnának meg előttünk, ha tétlenül tengődnénk. Lehetőségek, tudás, tapasztalat, gondolkodás fejlődik ki bennünk a munka miatt, ezek által megérünk az életre. Sok konfliktust, stresszt, idegességet, zavarodottságot le lehet vezetni úgy, hogy adott feladatunkat alaposan elvégezzük, csak vigyáznunk kell, hogy ne temetkezzünk teljesen bele, a munkánk ne legyen kibúvó a problémák megoldásának labirintusából.

Candide is bejárta a fél világot, rengeteg felejthetetlen élményt megtapasztalt, élete mégis kongott az ürességtől. A semmittevés miatt sokszor mi is vágyunk a kiteljesedés, a boldogság után, de elfeledjük, mi által tudjuk ezt igazán megteremteni. A munka hiányában nem olyan felfrissítő, megérdemelt a pihenés, a kikapcsolódás.

Amikor Candide meglátta a szomszéd munkájának termését, rádöbbent arra, hogy ez az, ami végre megtöltheti értékekkel az életét, amiért érdemes felkelni, ami célt ad mindennek. A munka óv a céltalanságtól is, attól, hogy értelmetlennek, feleslegesnek lássuk létünket.

Nekem is sokszor át kell értékelnem a munka fogalmát, értelmét, hogy belássam, bizony ez az egyik legnagyobb ajándéka földi életünknek. Az sem kell hogy gondot okozzon, ha nem mindig értékelik, amit teszünk, csak örüljünk annak, hogy volt erőnk és lehetőségünk az elvégzéséhez. Ezt iszonyú nehéz megtanulni, mivel az ember ösztönösen várja az azonnali vállveregetést, dicséretet, jutalmat, pedig legtöbb munkánk egy életre szóló befektetés időnkénti eredményekkel.

Arany Jánostól megtanulhatjuk, hogyan viszonyuljunk a munkánkhoz, legyen az bármilyen kisebb-nagyobb feladat: „Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” Sok mindent biztosít számunka a munka, nagyban meghatároz bennünket a hozzáállásunk, de a teljesítményünk is, odaadás, figyelem, akaraterő nélkül nem végezhetjük alaposan. Ne felejtsük Voltaire szavait: „A munka (…) arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.”