December közepén fura érzés tölti el az embert, ami további különös gondolatokat szül. Ezek közé kerül a halogatásnak semmiképp sem nevezhető szándék is, amelynek végkicsengése mindig a kockás pulóver és a kelleténél sötétebb árnyalatú mézeskalács. Hogy miért van ez így? Azért, mert semmit sem érdemes elhamarkodni.

Ennek margójára az átlagember november végén megrázza magát, és gyorsan mással kezd foglalkozni, mint az ünnepre való készülődés. Na azért egy-két lágyan ringó karácsonyi ballada belefér már az ősz utolsó széllökéseibe. Ilyenkor elkezdi várni is az ünnepet, kalácsostól, mennyből az angyalostól, Kevinestől, mindenestől. De ez a csoda csak másfél napig szokott tartani. Aztán jöhet még majd fél hónapnyi boldog tudatlanság.

Közeledve ahhoz a bizonyos nagy naphoz rendszerint a bevett hagyományok mentén stresszeli szét magát a jó polgár. Ügyelve azért arra, hogy nehogy valamit időben végezzen el, kizárólag – az előző évhez képest – pár nap késéssel. Fogadkozik minden évben ugyan, hogy majd jövőre egész másképp fog történni minden, ezen nem szabad meglepődni. A szokásokat tartani kell.

Az utolsó tanítási hét környékén már az egyetemistának is kezd feltűnni, hogy valahol a távolban száncsengők szólnak. Az benne van a pakliban viszont, hogy csak a körmükre égett gyertya miatt képzelődnek. Egyszer azért biztosan elönti őket is az ünnepi hangulat. Például akkor, amikor a fagyasztóból kikerül az utolsó ebéd, a tavalyi töltött káposzta.

A legfontosabb minden mellett mégis az, hogy az estére mindenki hazaérjen, a húslevesnek pedig legyen ideje rendesen megfőni. Mindenkinek kedveskedni illik valamivel, és jól foghat még egy karácsonyos asztalterítő is, hátha a tavalyit kiégette a forró bejgli. Na meg persze, ha úgy alakul, egy portalanítás is becsúszhat szenteste előtt, ugye tisztaságban szokás fogadni az esetlegesen gólyalábon érkező vendégeket. Mert abból mindig akad egy-kettő.

A reprezentáció kérdése egyre hangsúlyosabb szerepet kap a különböző művészeti alkotásokban. Fokozódik a verseny, hogy ki tud több kisebbséget, etnikumot képviseltetni művében, minél autentikusabb ábrázolásban. A filmiparban különösen ádáz harc folyik e tekintetben, már-már felkapjuk a fejünket, ha egy alkotásban nem látunk legalább egy homoszexuális párt. Az alkotó önként és puszta szívjóságból elvégzi ezt a fontos feladatot. Nagy hangsúlyt fektet arra, hogy alkotásaiban minél sokszínűbb legyen a szereposztás, arra persze nem mindig maradhat már energia, hogy az eredeti karakter etnikumának megfelelő színész játssza el a szerepet. De hát miért is hibáztatjuk? Végül is tökmindegy, hogy az irodalmi kánonba beépült fekete karaktert megfosztanak bőrszínétől. Amúgy is van hat másik fekete szereplő, a telhetetlenségnek is vannak határai.
A köztudatba ideálisként beépült testalkatok mellett is sok különböző fizikummal rendelkező alakot láthatunk ma már a vásznon. A néző pedig, sok esetben köszöni szépen a rendező igyekezetét és elfordítja a fejét, amikor egy molett színésznőt lát meztelenül. Hiszen a jó ízlés határain belül kell szabadelvűnek maradni, és nem megvetni az „elfogadom, csak ne előttem csinálják” mentalitást. Felvállalhatná ugyan, hogy nem szeretne ilyet látni, de az mégis jobb, ha beül megnézni egy ilyen jellegű filmet, és csak a moziterem sötétjében botránkozik meg. Azzal ugye nem árt senkinek.
A meleg karakterek fontosságát is értjük, és tudjuk azt is, hogy nagy szükség van azok bemutatására. De ha lehet választani, akkor inkább legyen egy leszbikus pár, az lévén a kisebbik rossz. Hogy várhatnánk el, hogy heteroszexuális, erős, öntudatos férfiak csókolózó férfiakat nézzenek? Nem beszélve arról, amikor egy ilyen házasságban még gyereket is látunk. Elmondjuk gyermekünknek, ha véletlenül meglátja, hogy létezik ilyen, de azt is tudatosítjuk, hogy nem olyan „normális” családokban, mint amilyen a miénk.
Nem akarunk már csak szuperhős férfiakat és háziasszonyokat látni a képernyőn, mert már tudjuk, hogy a társadalom sem így épül fel. Az viszont még mindig belefér, hogy összeráncoljuk a szemöldökünket, ha valami olyat látunk, amit nem értünk, vagy amivel nem találkozunk mindennap.

Tegnap este (jóval tizenegy óra előtt, maszkban, mert törvénytisztelő polgárok vagyunk) két, zenei ízlésben eléggé hasonszőrű barátommal hallgattunk hangulatunkhoz illő számokat – inkább balladákat. Amikor a W.A.S.P. Miss you refrénje felcsendült, kiszaladt a számon az az „alig gondolt gondolat”, hogy olyan érzelmek a való világban nem léteznek, amikről a rock-/metálballadákban énekelnek. A kijelentésemet egyetértés fogadta. Annak persze örvendtem, hogy a szavaim nem süket fülekre találnak, viszont elszomorít, hogy nem csak szerintem szürke ilyen szempontból a létezés.

Az irodalom, a zene, a filmek mind olyan mágikusnak és varázslatosnak mutatják be az érzelmeket. A hiba talán az, hogy egy szerelmes versben, romantikus filmben, emocionálisan túlfűtött zenében csak és kizárólag arra az érzelemre fókuszálnak az előadás pillanatában, amit be akarnak mutatni. A fogyasztó ezért érzi olyan intenzívnek, és talán ezért tulajdonít fokozott jelentőséget annak, amit átadnak neki a művészek. Mert igazából nem arról van szó, hogy az az érzés annyira erős, hanem arról, hogy mi annak akarjuk megélni.

A fókusz egy érzésre esik. De ez nem történhet meg a való világban huzamos ideig. Túl sok az inger, túl sok a szerepünk, feladatunk, és egy szinten egészségtelen, hogy az ember teljesen átadja magát az érzelmeinek. Viszont mind erre vágyunk. Úgy megélni az érzéseket, ahogy a művészet demonstrálja azokat. Én példának okáért, ezen az úton járva akartam megtapasztalni a szerelmet, és elég hosszú idő után, de arcon ütött a felismerés, hogy olyat nem fogok érezni senki iránt, mint ami átjár a Guns N’ Roses This I love című dalának hallgatása közben. És rájöttem, hogy ez így van jól. Talán a valóságban nincsenek olyan intenzív, elsöprő, kimondottan és kizárólag felemelő érzések, mint amelyekről énekelnek és írnak, amit a vásznon lát az ember, de legalább amíg beleéljük magunkat abba az alkotásba, addig miénk az érzés. Akár az öröm, akár a szenvedés, de ami lényeg: erős impulzus.

Én ennek tekintetében azon az elven vagyok, hogy „adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek”, ami a zenéé, azt a zenének, ami a filmeké, a filmeknek, ami az irodalomé, azt az irodalomnak. Nem kell elvárnunk magunktól, hogy olyasmit éljünk meg, amit – viszonylag – lehetetlen. Nem élhetjük bele magunkat teljesen, hosszú ideig az intenzív érzésekbe. Jönnek negatív behatások, komolytalan viccek, problémák, viszont örüljünk annak, hogy van lehetőségünk többet érezni, mint amit a puszta létezés ad, ha csak egy kis időre is, de akkor nagyon intenzíven.

Az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, amikor kontextuson kívül, egyszer csak nekem szögezte: „Szerintem, ha te fiú lennél, mi nem tudnánk ennyire jóban lenni.”

Ez a kijelentés azóta is egyszerre megmosolyogtat és elgondolkodtat. Nyilvánvaló, hogy nem lennék teljes mértékben az a személy, aki most vagyok, hiszen lány vagyok, és az ehhez való viszonyulásom nagy hányadát teszi ki a személyiségemnek, az énképemnek, viszont azt nem fogadom el, hogy teljesen más lennék.

Sokszor játszik el az ember – véleményem szerint fölöslegesen – azzal a gondolattal, hogy más életkörülményekben hogyan alakult volna a sorsa. Gazdagabb család, fejlettebb ország, felemelő és nem lehúzó társaság… Amikor valakinek az ehhez kapcsolódó gondolatmenetét meghallgatom, észreveszem, nem fordít figyelmet arra, hogy a személyisége nem olyan lenne, mint az elmélkedése pillanatában. Általában az ilyen gondolatjátékokba úgy képzeli bele magát a fantáziáló, hogy a jelen tapasztalatait, emlékeit, életfelfogását viszi magával – pedig ez így nagy logikai buktatóban elvész. (Tekintsünk most el attól, hogy egy másik életet kipróbálni a tudattal, amit most birtoklunk, lehetetlen – ha más indokot nem akarunk említeni, hát a genetika végett: nem tudnánk ugyanilyennek újjászületni más időpontban, pláne nem más szülőkkel, akkor sem, ha létezik lélekvándorlás.)

Most kipróbálom ezt az általam kicsit sem díjazott játékot: ha mondjuk, fiúnak születek, jobb lenne az életem? Ha népes családban élnék, más lennék? Ha bizonyos események nem történnek meg a múltban, most boldogabb lennék? Ha piszkosul gazdag lennék, hogyan élhetnék? Ha nem ez az önmagam volnék, ki lennék egyáltalán? Vallom az ember hármasságát: test, elme, lélek. És hiszem, hogy az utóbbi örök – nemcsak bibliai értelemben véve. Egy olyan kérdésben, amelyben feltevődik, a „más lennék-e?”, jelzésre kerül, hogy én, a jelenlegi és jelenbeli, része vagyok a történetnek. És mi az, ami úgysem változna, ami engem magammá tenne, és megtartana annak, aki vagyok és mindig lennék? A lélek. A test megváltozna. Az elme is (más behatások, más emlékek, más gondolatok). Viszont van valami, ami az ember személyiségének az esszenciáját őrzi. Nem gondolom, hogy ez az esszencia egyenlő a lélekkel – ez utóbbinak is vannak olyan szegmensei, amelyek változóak lehetnek a körülmények változásával.

Úgy gondolom, hogy van egy „kemény mag” a személyes valónk alján, amely minden élethelyzetben ugyanolyan maradna. Folyamatosan változunk, mégsem idegenedünk el (teljesen) önmagunktól. Én nem tudom definiálni, mi bennem ez a konstans rész, ahhoz számtalan szituációban kellene magam megmérettetnem. Nem elég hozzá egy élet. Sőt, kifogyhatatlan mennyiség kellene belőle. Viszont, mint oly sok más dologban, ebben is hiszek. Ez az a komponensem, amely igazán önmagammá tesz. De talán sosem ismerhetem meg. És mi, emberek, egymásét még annyira sem, mint az önmagunkét. Elvégre kell valamiféle rejtély az emberek életébe…

Én azt remélem, hogy képes leszek szeretni azt a „kemény magot” önmagamban, amelyről eddig írni próbáltam, de kétlem, hogy valaha is kiismerem. Szeretném ezt a részemet tisztes távolból szeretni, és minden máson akár, de azon nem változtatni. És abban is bízom, hogy aki engem bármiféle minősítésemben, szerepemben szeretni, kedvelni, tisztelni fog, az ezt a részemet is érzékeli majd.

Egy ideje úgy érzem, hogy nem úgy működik ez a dolog köztünk, ahogy kellene. Pedig olyan jól indult az elején. Nagy, hosszú, fekete kabátban és puha, szürke sálban jártam veled randizni és nem zavart, ha néha pirosra csípted az arcom. Jót tettél nekem. Szerettelek, mert a kapcsolatunk eleje napfényes volt, és boldoggá tettél a színeiddel, de ez az öröm nem tartott sokáig. Most már szürke minden. Valahogy beszorult a köd a falunkba, és úgy érzem, már sosem fog onnan kijutni. Olyan nagy fátylat borítottál a házunk tetejére, hogy egy hete nem láttam a napot. Már nem melengeted fel a szívem, és nem örülök neked reggelente. Rossz hatással vagy rám, lehúzod minden energiám és semmi motivációm nincs miattad. Állandóan a nyári kedveseimre gondolok, főleg Júliusra meg Augusztusra. Velük annyira boldog voltam, nem bántottak soha, és nem okoztak csalódást. Azt hiszem, nem léptem túl rajtuk. Ezen te sem segítettél…

Tudom, kedves November, hogy ezt minden évben eljátsszuk, de én hittem benne, hogy idén talán más lesz. Naiv voltam, és hittem a kis játékaidnak. Most először, hogy első napodon nem szövetkeztél Decemberrel, és nem hoztatok nekünk jéghideget. De megleptetek később, jókora adag ködöt adtatok ajándékba. Hát, köszi! Decemberről jut eszembe, vele szóba se állok addig, amíg nem hoz nekem legalább tíz centiméternyi puha hótakarót határozottan karácsonyra. De a hideget hagyja otthon. Szeretnék már egyszer úgy karácsonyozni, hogy nem kell az összes pulóverem felvennem, amit a szekrényben találok. Ezt nyugodtan átadhatod neki, sőt megköszönném!

Sajnálom, hogy minden évben úgy találkozunk, hogy adok neked egy kis reményt, hogy szeretni foglak. Erre pedig minden évben előbb vagy utóbb csalódást okozok neked. De nem tudok ilyen toxikus kapcsolatban lenni, úgyhogy kimondom: szakítanunk kell. Kérlek, mihamarabb távozz az életemből, hogy ne sértegessük tovább egymást, mert inkább leszek egyedül, mint egy mérgező kapcsolatban.

Utóirat: Remélem, egy év múlva más lesz.