Elmélkedős

Gondolatjáték arról, mi van akkor, ha…

by Gondos Borbála | 2020. 11. 12. | Gondolatjáték arról, mi van akkor, ha… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Tegyük fel, hogy az életben minden placebo. Csak egy kósza gondolat erejéig. 

Képzeljük el, hogy minden behatás az életünkben, minden személy, minden kis szegmense a múltunknak csak egy önmagában hatástalan tabletta. Mi, persze, nem tudjuk, hogy ezek semmit sem váltanak ki anélkül, hogy azt magunkkal elhitetnénk. Pár percre fogadjuk el, hogy ez így van. Ha valaki megbánt, az azért fáj, mert megtanultuk a sémát: ennek a tettnek ez a következménye. Ha süt a Nap, azt nevezzük jó időnek, ha az utcán megkérdi valaki, „hogy vagy?” Azt feleled, jól, de a kérdést talán fel sem fogod. A reakcióink automatikusak, de sok esetben nem tudjuk, hogy azért, mert valóban így érzünk, vagy azért, mert betanultuk. Lehet, hogy éppen az ellenkezője valósul meg az életben: semmi sem placebo, minden valamiféle gyógyszer, erős hatású tabletta. Minden egyes elemnek, ami körülvesz, hatásnak, ami ér, megvan a maga oka, célja, küldetése. Talán az is formál a napodon és a jellemeden, hogy melyik pohárból iszod a vizet, a párna melyik oldalán aludtál, vagy az, hogy melyik cipőd fűzőjét kötöd be előbb.

Az életről csak annyit tudunk, hogy nem tudhatunk róla semmi biztosat. Garancia arra, hogy melyik életfelfogás a legjobb, „melyik úton érdemes haladni” – nincs. Amit a helyes útnak könyvelünk el, azt is csak mások sikerei alapján tesszük (ami jelen esetben azt jelenti, hogy az illető mennyire elégedett az életével) vagy a saját elveink és normáink nyomán, amelyek keretet adnak az életünknek. Keresnénk az egyetemes értelmét, de az sem biztos, hogy létezik egy általános, minden emberre és helyzetre kiterjeszthető alternatíva. Ha ez így van, a kezdeti felvétések sem lépnek túl a teória keretein. Viszont, ha hiszünk benne, hogy „valahol középen van az igazság”, és elmélet alap nélkül nem létezik, akkor lehet, hogy az élettől kapott tabletták nem csak orvosságok és placebók, hanem vegyesen nyomja ezeket a sors a kezünkbe. Ha ez igaz, akkor az életről alkotott személyes szabályrendszerek elveszítik funkciójukat, (esetleg) pusztán az önnyugtatásra és a privát komfort megteremtésére lesznek alkalmasak. 

Felvetődhet a kérdés: ezesetben az ember mi alapján tudja eldönteni, hogy melyik pirula placebo a kezében, és melyik kémiai „vegyszer”? Szerintem viszont az fontosabb kérdés, hogy ez miért számít? Nincsen minden történés fölött hatalmunk – se afölött, bekövetkezik-e, se afölött, hogy az minket mennyire befolyásol – viszont számottevően sok eset van, amikor rajtunk áll, mi lesz a végeredménye egy helyzetnek. Olyan inger esetén, aminek hatására nem tudjuk eldönteni, hogy a két variáció közül melyik történik éppen velünk (semmiség, aminek nagy jelentőséget tulajdonítunk, vagy olyan behatás, amelyet hiába ignorálunk, akkor is formál) talán a legjobb lépés, amit tehetünk, hogy eldöntjük: negatívan nem befolyásolhat. Hiszen, ha valami nem kimondottan rossz, miért kell mi annak felfogjuk? Nem hiszek benne, hogy a végletek érvényesek. Talán mert nem akarok hinni benne. Talán kétségbeejtő. De az is megtörténhet, hogy most valami olyat írtam, aminek van igazságértéke és reális tartalma. 

Talán nem így van. De tegyük fel.  

 

placebo-Latin szó, jelentése: tetszeni fogok. Egy olyan anyag vagy eljárás, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külső-belső testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Placebo

 

A mélypont, ami nem tragédia (is)

by Gondos Borbála | 2020. 11. 06. | A mélypont, ami nem tragédia (is) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Elmélkedős,Slider |

A sorsban, mint olyan, nem hiszek – a sorsszerűségben viszont annál inkább. Nem hiszem, hogy egy identifikálhatatlan felső erő sakkstratégiai eredménye minden véletlen, ami az életben történik, viszont néha kis botlásokból egészen szép táncmű is kialakulhat. Így keringőzőm most én a mélypont fogalma körül.

A napokban három ismerősömmel is, egymástól teljesen függetlenül, befészkelte magát a beszélgetésbe ez a téma, és
érdekesen eltérő véleményeket hallottam, miközben magamban a jó öreg Harcosok klubja-idézeteket hoztam fel – már akaratlanul is. Gondolkodtam, hogyan lehet összekötni ezeket a nézeteket eggyé, és azon, hogy ha ez sikerül, akkor a szó veszít-e a maga értelméből és teljességéből, vagy gyarapodni és gazdagodni fog a jelentésköre. Ahogy mondtam, sorsszerű és kissé ironikus is, hogy a mélypontról írjak. Úgy gondolom, nagyon degradálta a társadalom ennek a szónak a jelentését. Ez főleg annak tudható be, hogy felelőtlenül használjuk a fogalmakat, amelyeket hiába alkottuk mi magunk, úgyis elhatalmasodnak rajtunk. Képesek vagyunk azt hinni, hogy mint a „természeti hierarchia csúcsán álló egyedek”, irányíthatunk olyan dolgokat, amelyeknek fel sem fogjuk a működési mechanizmusát, mint a szavakat, azokat a felmérhetetlen erejű entitásokat. Mélypont. Egyesek szerint ez kizárólag relatív, mások azt mondják, hogy egyetemes. Szerintem pedig éppen annyira közös tud lenni az emberek számára, mint akármelyik érzékszervi tapasztalás. Mindenkivel megtörténik, nagyjából ugyanazt érezzük, de egyediségünkből, eltérő alaptermészetünkből és preferenciáinkból adódóan
mégis más az élmény.
Nyomatékosan felhívták a téma kapcsán a figyelmemet arra, hogy a mélypont mindenkinek relatív. Nos, ennek az igazságértéke szerintem egy erős talán. Ha elfogadjuk, hogy mindenkinek mást jelent a mélypont, kizárólag úgy emlegethetjük, hogy a „személyes” jelzőt elé helyezzük. Vitathatatlan, hogy mindenki életében megvannak a személyes „legek”, viszont ahogy a tragédia szót sem használhatjuk pillanatnyi levertségre, úgy a mélypontot sem minősíthetjük le. Annak ellenére, hogy egymás mellé helyeztem a két szót, még nem helyezném egy lapra is. A tragédia végzetes, a mélypont pedig lehetőség (aminek nem feltétlenül kell kellemesnek lennie). „Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság” (Harcosok klubja című film). De idézhetném ugyanonnan azt is, hogy: „Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs”. A mélypontra eljutni fájdalmas, kétségbeejtő („…elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus”). A mélypont az ember életében – egyénenként változó mértékű – szenvedéssel járó változás.

A Harcosok klubja könyv, film alapján és tanulságán próbálok haladni a gondolatmenet fonásában. Abban a műben céllá vált a mélypont elérése és megtapasztalása, viszont a való életben kevés emberről mondható el, hogy tudatosan törekszik erre – ami, jegyezzük meg, egyáltalán nem baj, mivel veszélyes játék lehet a végső határt feszegetni úgy, hogy az ember sokszor maga sem tudja, mit és abból mennyit képes elviselni. A filmben az önpusztítás eszköz volt valamiféle „végső jó”, a teljes élet elérésében. Mi, akik nem Chuck Palahniuk karakterei vagyunk, általában nem szándékosan jutunk el „mindennek az aljára”, ezért jön a kétségbeesés, ezért tűnik a
helyzet kilátástalannak. Tudom, hogy az ilyesfajta helyzetek mindig összetettek, és aki éppen emocionálisan szenved, annak nem lehet olyan tanácsot vagy javaslatot adni, amiről elhiszi, hogy az könnyítene a helyzetén, viszont a legnagyobb lépés, a legerősebb védőháló a további zuhanásban az lehet, hogy tudatosítjuk, az életnek nincs vége. Attól, hogy az ember egy másik szinten áll, a perspektívája is változik, és különféle helyzetek más- más önmagunkat igénylik. Így a mélypont esély. Csak úgy éljük túl, ha változunk.

Céllá vált a mélypont elérése a Harcosok klubjában – Edward Norton főszereplésével

Mennyit érek?

by Ilyés Andrea | | Mennyit érek? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Nehéz rádöbbenni, hogy valamit nem magamért, hanem a környezetemben mindenki más miatt teszek. Ezt pedig csupán azért, mert tőlük kapok pozitív visszajelzést. Olyan visszajelzést, amelyre nagy szükségem van. Legyen ilyen például a szeretet. Vagy legalábbis annak megnyilvánulásai (hiszen ezek nélkül csak tudnám, hogy szeretnek, de nem érezném).

Így történt, hogy beleestem a teljesítménykényszer csapdájába. Mindig a lehető legjobb eredmények elérésére törekedtem, minden szituációban, amiben arra lehetőséget láttam. Szeretet- és önbizalomhiányos, maximalista fiatalként azt hittem, hogy az eredményeim, vagyis a számok, amelyeket kapok egy-egy feleletre, dolgozatra, vizsgára, meghatározzák majd az én értékem is. Úgy véltem, minél több oktató jellegű, sulin kívüli tevékenységben veszek részt, annál több tudást szerzek, így értékesebb, hasznosabb, elfogadhatóbb és ezáltal szerethetőbb is leszek. Szánalmas, hogy az oktatási rendszerünk azt
hangsúlyozza: a jó eredmények érdemelnek csupán jutalmat, elismerést, az olyan ember lesz szerethetővé, aki teljesíteni is tud. Hiányát érzem a nem a jegy a minden hangsúlyozásának. Persze, itt nemcsak a tanárok ludasok, a szülők is. Azok, akik erőltetik és mindig elvárják a mérce feletti eredményt a gyermektől. Sőt egyesek néha úgy, hogy ki sem mondják, inkább a bőröd alá másznak és csak éreztetik. Persze, egyértelműen jó szándék vezérli őket, hiszen tudniillik a kitűnő eredmények jó megélhetést biztosító szakmai pályát
sejtetnek. Az pedig anyagi biztonságot és kényelmes életet. És így tovább. De biztos ez? Biztos ezt vetíti felénk a világ? Azt biztosan tudom, hogy nem vagyok egyenértékű a rám aggatott számokkal. A tanárok értékelése nem terjedhet ki az egész emberi mivoltomra, személyiségemre. Talán még magára az adott tananyag ismeretére sem, amelyből a számmal való megbélyegzés történik. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan ebben a helyzetben vergődnek, igyekeznek minél aktívabbnak lenni. Miért? Azért, hogy majd az önéletrajzuk visszautasíthatatlan legyen. De akkor mégis mitől függ, hogy mennyit érek Keresztény megközelítésben azt tudnám mondani, hogy senkinek nem kell megfelelni, egyedül Istennek. De talán még neki sem. Mert Ő azt állítja magáról, hogy szeret, akármilyenek is vagyunk, és úgy szeret, ahogy senki más nem tud szeretni. Világi szempontból megközelítve pedig emberek, tárgyak, sikerek vagy eredmények, talán még jó vagy rossz cselekedetek sem határozhatják meg értékünket. Mert nem mondhatjuk, hogy valaki értékesebb, mint a másik.
Ott belül, emberi méltóságunkban egyformán vagyunk értékesek. Szerintem azért, mert mindenkiben ott van egy
legerősebb jó, amiről mit sem tehet, az ott van, mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Ez a jó pedig a szeretet képessége és az, hogy minket is lehet szeretni.

Mi folyik a maszk mögött

by Vásárhelyi Melinda | | Mi folyik a maszk mögött bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Pont-pont, maszkocska, készen van a fiúcska...

Manapság már természetes látvány, hogy csupán a szemük látszik ki az embereknek, hiszen – a járványügyi szabályozás értelmében – már köztereken is kötelező a maszk viselése. És tudom, tudom kedves Coelho, hogy a szem a lélek tükre, de én szeretem látni az emberek mosolyát is. A mosolyokat, amelyekkel olyan rég találkozhattam. Érdekel, hogy mi történik embertársaimmal, kíváncsi vagyok a hangulatokra. Jellemezze azt akár egy szorosan összehúzott, bosszús „Erdély nem Románia” ajak vagy egy „most kaptam fizetést”-től csillogó vigyor. Az mit sem változott, hogy az emberek csak úgy elviharzanak egymás mellett az utcán. Most sem figyelnek
eléggé azokra, akik mellett elhaladnak. Eddig az volt a legjobb kifogás, hogy mindenki megy a saját dolgára, ami persze mindig épp akkor a legfontosabb és a legtöbb figyelmet igénylő bevetés. Mára már a koronavírus a legjobb okunk. Kikerüljük az embereket, nem segítünk a másiknak, nem állunk meg valakivel beszélgetni, nem adunk néhány lejt a szegényeknek, nehogy érintkezni kéne valakivel. Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik… Mindenki elvan a maga dolgával, miközben a legnagyobb szeparatizálódás folyamatát éljük. Igyekszünk minimalizálni a testi kontaktust. Elmaradnak kézfogások, puszik, ölelések. De néha még üdvözlések is, mert jól elvagyunk egymagunkban is. De emberek! A testi jólét mellett a lelki jólétről sem kéne megfeledkezni! Mi maradtunk, csupán a körülmények változtak. Igenis fel kell hívni a nagymamát, végig kell
hallgatni az uborkaszezon alatt egetrengetőn megemelkedett árakat, a barátok „nyavalygását”, hogy jaj, ismét otthonról kell tanulni, miközben már a 3. zoomos órán szemükre kerül az álom, de még édesapa problémáira is türelemmel kell figyelni, főleg akkor, ha az elromlott autóról folyik a beszéd. Egyszerűen csak figyelni kell a környezetünkben levőkre és nem megfeledkezni arról, hogy minden apró gesztus számít. „A pandémia tökéletes melegágyat nyújtott a virtuális térbe ragadáshoz. Hiszen mit is kezdhetnénk azzal a rengeteg szabadidővel? Az internet különböző bugyrait felfedezve egyre mélyebbre és mélyebbre áshatjuk magunkat a posztreális világba. Természetesen ezt a tevékenységet fordíthatjuk mind előnyünkre, mind hátrányunkra. Beszélgethetünk barátainkkal, önfejlesztő filmeket nézhetünk, cikkeket olvashatunk. A legfontosabb, hogy egyensúlyt teremtsünk a virtuális, illetve a valós világ peremén, amellyel nemcsak saját magunkat mentjük meg az elvesztődéstől a legújabb koronavilágban, de a körülöttünk lévő embertársainknak is példát mutathatunk.

„Még csak nem is mosolygunk, hiszen minek azt? Úgysem látszik...”

Egy másik világban…

by Bíró Noémi | 2020. 10. 29. | Egy másik világban… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Egy másik, ezzel párhuzamos világban fél hétkor kelek fel, hogy nyolcra beérjek az egyetemre. Átkozom a reggelt, a hideget, még sötétben indulok el a buszmegállóba. Alig tudok felgyúródni a harmadik buszra, az első kettő úgy ment el, hogy még csak az ajtó közelébe se jutottam.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon mit fogok
ma ebédelni. Egy szabad órám lesz csupán és pont akkor, amikor a kantin zsúfolásig tele van. Eszembe se jut, hogy fejvesztve fertőtlenítsem a kezeimet, miután leszálltam a járműről. Nem félek attól, hogy valaki hozzám ér,
legfeljebb csak idegesít, hogy idegenek mászkálnak az aurámban. Egy másik, normális világban így néz ki a kora reggel egy átlagos egyetemista életében. E helyett épphogy felkelek nyolc előtt, mert még az is olyan koránnak tűnik. Kicsit megfésülködöm, arcot mosok és bekapcsolom a laptopomat. Talán abban a tíz percben, amit a készülődésre szántam, marad időm arra is, hogy főzzek egy kávét. Hamar megy, megnyomok három gombot és kész is. Bezzeg, ha Kolozsváron lennék, a régi kotyogós kávéfőzőt kellene használnom. De nem bánnám. Sőt, meglennék simán kávé nélkül még úgy is, hogy hat órakor keltem fel. Most viszont unottan kapcsolódom a Zoom meetinghez és várom, hogy a tanár belekezdjen a mondandójába. A csoporttársaim ugyanolyan álmos fejjel ülnek a kamera előtt, mint én, már aki itt van, persze. Mert az, hogy nem kellett olyan korán felkelnünk, mint eddig, nem garancia rá, hogy könnyebben sikerült. Elkezdődik az óra, beszélgetünk valamiről, és amikor már tizenharmadszor fagy le a rendszer vagy a tanár vagy az egész csoport, akkor arra gondolok: Utálom ezt az
egészet! utálom, hogy nem hallottam megint a legfontosabb részét a tananyagnak, mert természetesen olyankor
zavartalanul hallom az egészet, amikor semmi lényeges nem hangzik el. Utálom, hogy nem találkozhatunk egymással személyesen és azt is, hogy nincs miért felöltöznöm, sminkelnem vagy kimennem a házból. Nagyon
utálom, hogy be vagyok zárva, mert már mi értelme van kimenni, ha úgyis maszkban kell járkálni még a friss levegőn is! És amit talán a legjobban utálok, az az, hogy tehetetlen vagyok. Végignézem mint külső szemlélő, hogy elveszik tőlem a legszebbnek hitt három évet az életemből. Egy félévet már elvesztettem. Ez a második. Nincs beleszólásom a saját életem alakulásába, mert ez van és kész. „Fogadd el!”
Egy normális világban összevissza rohangáltam egész nap. És este eldönthettem, hogy otthon maradok egy film társaságában, vagy kimegyek, és válogatok a sok szórakozóhely és kocsma között. Talán még veled is találkozhatok. Az is lehet, hogy erre az estére mozit terveztünk, vagy színházat. Megnézünk valamit, amiről majd hazafelé sétálva órákon át beszélgetünk. Másnap megint csak nyolc órától lesz szemináriumom, ahol kötelező a jelenlét, de nem is bánom, mert szeretek veled lenni. És reggel majd erőt veszek magamon, felgyurakodok a buszra, rohangálok egész nap stresszesen és próbálom utolérni magam a teendőimmel. De ez legalább az én döntésem. Hát nem szebb az a másik világ?

Bezzeg, ha Kolozsváron lennék!