szeretet

Mennyit érek?

by Ilyés Andrea | 2020. 11. 06. | 0 | Elmélkedős,Slider |

Nehéz rádöbbenni, hogy valamit nem magamért, hanem a környezetemben mindenki más miatt teszek. Ezt pedig csupán azért, mert tőlük kapok pozitív visszajelzést. Olyan visszajelzést, amelyre nagy szükségem van. Legyen ilyen például a szeretet. Vagy legalábbis annak megnyilvánulásai (hiszen ezek nélkül csak tudnám, hogy szeretnek, de nem érezném).

Így történt, hogy beleestem a teljesítménykényszer csapdájába. Mindig a lehető legjobb eredmények elérésére törekedtem, minden szituációban, amiben arra lehetőséget láttam. Szeretet- és önbizalomhiányos, maximalista fiatalként azt hittem, hogy az eredményeim, vagyis a számok, amelyeket kapok egy-egy feleletre, dolgozatra, vizsgára, meghatározzák majd az én értékem is. Úgy véltem, minél több oktató jellegű, sulin kívüli tevékenységben veszek részt, annál több tudást szerzek, így értékesebb, hasznosabb, elfogadhatóbb és ezáltal szerethetőbb is leszek. Szánalmas, hogy az oktatási rendszerünk azt
hangsúlyozza: a jó eredmények érdemelnek csupán jutalmat, elismerést, az olyan ember lesz szerethetővé, aki teljesíteni is tud. Hiányát érzem a nem a jegy a minden hangsúlyozásának. Persze, itt nemcsak a tanárok ludasok, a szülők is. Azok, akik erőltetik és mindig elvárják a mérce feletti eredményt a gyermektől. Sőt egyesek néha úgy, hogy ki sem mondják, inkább a bőröd alá másznak és csak éreztetik. Persze, egyértelműen jó szándék vezérli őket, hiszen tudniillik a kitűnő eredmények jó megélhetést biztosító szakmai pályát
sejtetnek. Az pedig anyagi biztonságot és kényelmes életet. És így tovább. De biztos ez? Biztos ezt vetíti felénk a világ? Azt biztosan tudom, hogy nem vagyok egyenértékű a rám aggatott számokkal. A tanárok értékelése nem terjedhet ki az egész emberi mivoltomra, személyiségemre. Talán még magára az adott tananyag ismeretére sem, amelyből a számmal való megbélyegzés történik. Mégis azt tapasztalom, hogy sokan ebben a helyzetben vergődnek, igyekeznek minél aktívabbnak lenni. Miért? Azért, hogy majd az önéletrajzuk visszautasíthatatlan legyen. De akkor mégis mitől függ, hogy mennyit érek Keresztény megközelítésben azt tudnám mondani, hogy senkinek nem kell megfelelni, egyedül Istennek. De talán még neki sem. Mert Ő azt állítja magáról, hogy szeret, akármilyenek is vagyunk, és úgy szeret, ahogy senki más nem tud szeretni. Világi szempontból megközelítve pedig emberek, tárgyak, sikerek vagy eredmények, talán még jó vagy rossz cselekedetek sem határozhatják meg értékünket. Mert nem mondhatjuk, hogy valaki értékesebb, mint a másik.
Ott belül, emberi méltóságunkban egyformán vagyunk értékesek. Szerintem azért, mert mindenkiben ott van egy
legerősebb jó, amiről mit sem tehet, az ott van, mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Ez a jó pedig a szeretet képessége és az, hogy minket is lehet szeretni.

Kedves Anyu!

by Domokos Zsófi | 2019. 07. 06. | 0 | Egyéb,Slider,Sportszelet |

Szeretek reggelente arra ébredni, hogy a palacsinta szaga körbejárja a ház minden egyes szegletét. Szeretek betegen feküdni, és a finom húslevest szürtyölni. Szeretek rosszaságot csinálni, majd megszidódni. Szeretek a rémálmok után melléd bújni, és anyai ölelésedben biztonságot kapni. Különleges, az én anyukám tényleg különleges, nekem a legkedvesebb. Felnőttem, mégis gyerek akarok lenni mellette.

Emlékszem a csodaszép dolgokra, amelyeket veled szereztem. Emlékszel, amikor vigyáztunk a kutyákra? Amikor a kaput sikálva panaszkodtunk? Amikor kiskoromban mindig eldugtam a távirányítót? Amikor pattanásig feszülve magyaráztam el neked, hogyan is müködik az okostelefon? Azóta persze már az internet szakértője lettél te is. Ezek csak kis töredékei annak a sok évnek, amit közösen töltöttünk. Megtanítottál mindenre, ami egy tökéletes gyerekkorhoz kellett, sikerült felnevelned egy szeleburdi lányt, aki neked köszönheti azt, hogy ember lett. Megtanítottál bundás kenyeret készíteni, palacsintát feldobni, bekötni a cipőfüzőmet. Kiskoromban mindig levágtad a hajam, a bretonom, amely mindig elromlott a kezeid alatt, de mégis mindig imádtam. Mihez kezdenék, ha te nem lennél? Kinek mesélhetném el azt a sok dolgot, amit csak egy anyának lehet? Ki idegesítene azzal, hogy mikor lesz már barátod? Ki szidna le, ha későn érek haza? Ki dorgálna meg, ha valamit nem jól csinálok? Oly nehéz Kolozsváron, zacskóslevest enni a főztöd helyett, egyedül lenni. Azt akarom, hogy mindig velem legyél, hogy ehessem a finom főztödet, hogy rosszaságot csináljak, idegesítselek téged. Nem akarom, hogy teljen az idő, nem akarok felnőni, nem akarok tőled távol lenni. Remélem egyszer visszaadhatok neked minden jót, amit velem tettél, remélem mindig büszke leszel rám, ez az egyetlen kívánságom. Azt akarom,hogy mindig boldog legyél és ilyen erős.

Nagyon boldog születésnapot Anyu, a legjobb, legszuperebb anyukának, akit mindennél jobban szeretek!

Mire gondol a baba?

by Mátyás Orsolya | 2019. 05. 20. | 0 | Kivetítő,Slider |

Egyetemista életem része a mindennapi kétlejes keserű kávé, a már számomra is unalmas nyavalygás, ha néha tanulni kell, a beletörődő „ebből biztosan megbukok” mondat, és egy kismanó is, aki széppé teszi ezt a felsorolást. Teljes cikk

Téli melankólia, karácsonyi ébredés

by Ferencz Alpár | 2018. 12. 24. | 0 | Kivetítő,Slider |

Csodás, holdvilágos alkonyon köszönthetjük önöket, kedves olvasók, a hőmérő mínusz 10-et mutat, madár nem csiripel, napsugár nem melegít, Kolozsvár utcáin pedig tátongó üresség jelzi a nép bosszúságát… Csak néhány dagadt taxi burrogása töri meg a vészjósló csöndet. Azt a csöndet, amellyel igen gyakran találkozhatunk a művészet színpadán: a vihar előtti csöndet, s ha úgy tetszik, balladai homályt. Olyan homály ez, amely ürességénél és jelentéktelenségénél fogva játszik úttörő szerepet a teljes, átfogó kép szerkezetében: a vihar előtti csöndet… hát… kitalálhatták… vihar követi. Hamarosan jön a karácsony… Teljes cikk

Balázsék karácsonya

by Site Default | | 0 | Mifolyikitt,Slider |

Karácsony napján a nagyszülőket szoktuk meglátogatni. Mise után édesanyám szüleinél kezdünk, oda fut be az egész család, ami két nagyszülőt, négy gyereket (+4 házastársuk) és nyolc unokát jelent, és legújabban (szerdától) egy dédunokát. Háromszor is újraszámoltam, mert hihetetlen, hogy beférünk ennyien, ennyi generáció, és ennyiféle ember egy átlagos méretű nappaliba, de hát egy család vagyunk. Teljes cikk