A The Wonderful Story of Henry Sugar című rövidfilm idén szeptember végén debütált a Netflixen rövidfilmgyűjtemény részeként, amelyet Roald Dahl novellái alapján Wes Anderson vitt a filmvászonra, azaz ez esetben a képernyőkre. A filmek esztétikai és hangulati hasonlósága mellett nagyrészt ugyanazzal a színészi gárdával operálnak, Benedict Cumberbatch, a film főszereplője például a filmgyűjtemény másik részében, a Poison című alkotásban is főszerepet játszik, ahogy a Roald Dahlt megszemélyesítő mindentudó narrátor szerepében feltűnő Ralph Fiennes is mind a négy rövidfilmben jelen van. A játékidő 37 perc, ezzel pedig a sorozat leghosszabb filmje. 

A történet Henry Sugarról, a gazdag, szerencsejáték-függő férfiról szól, aki orvosi jelentést  talál egy páciensről, aki úgy hivatkozott magára, hogy „az ember, aki a szemei nélkül is lát”. Henry Sugar eleinte szkeptikus, aztán a jelentést tovább tanulmányozva elhatározza, hogy megtanulja ő is irányítani ezt a képességet és öncélúan, a szerencsejátékokban való nyerészkedésre használja fel. Eközben azonban megváltozik a világról alkotott képe, az önuralom és az önreflexió, amit a csukott szemmel látás tevékenységéhez tanúsítania kell, más emberré formálja. Végül pedig hatalmas összeget gyűjt össze és képességét a társadalom előnyére fordítva, iskolákat és kórházakat hoz létre és üzemeltet egész hátralévő életében. 

A történet két fő részből áll össze, keretes szerkezetű, az orvosi jelentés ugyanakkor helyet ad egy beágyazott narratívának, történetnek a történetben, ennek a főszereplői Dev Patel és Ben Kingsley. A másodlagos történet előrevetíti a fő történetszálat, kiegészíti, motiválja azt. 

A film a Wes Anderson által korábban is képviselt esztétikával dolgozik. A színválasztások, a szimmetria, a letisztult beállítások mind-mind a jól ismert és közkedvelt stílust képviselik, amellyel Wes Anderson filmjeiben találkozni szoktunk. A színhasználat, mint a legtöbb Anderson-filmben, itt is kifejező. A domináns színek, meglepő módon itt az alapszínek, a piros, a sárga és a kék, illetve ezek árnyalatai. Ahogy a Grand Budapest Hotelben a rózsaszín-fehér színkombináció, a Fantastic Mr. Foxban pedig a barna-narancssárga volt jellemző, Anderson a film karakterét úgy alkotta meg, hogy a színek illeszkedve a tartalomhoz többletértéket tudjanak kölcsönözni annak. 

A film egyedisége a narrátori szerepben rejlik, amelyet Benedict Cumberbatch és Ralph Fiennes felváltva alakítanak, Roald Dahl szerepét megtestesítve. Ez az eszköz hol egyszerű narrátorként, hol pedig drámai leírásokkal kiegészülve kíséri végig a filmet és irányítja a cselekményt. A Wes Anderson-i humor esztétikájába olyan természetesen illeszkedik ez a narrátori szerep, a karakterek komikumát csak fokozza, amikor látszólag utasításokat adnak, leírják az egyértelmű történéseket, vagy a hallgatósághoz kitekintve reagálnak egy-egy helyzetre.

A film üzenete az önzetlenség mint jellemvonás hangsúlyozása, ennek megvalósítására pedig a humor mellett olyan eszközöket is használ, mint a karakterek jellemének eltúlzása, és az egzisztenciális krízisből való kievickélés követte teljes nyugalmi állapot bemutatása. A karakter jellemfejlődését fokozatosan, motivációival és okaival alátámasztva jeleníti meg. A színhasználat is ezt a fejlődéstörténetet vizualizálja a kék-sárga komplementer színpárossal, a szereplő két különböző tudatállapotát szimbolizálva. Ahogy a szerencsejáték is mint motívum, a negatív aspektusok pozitív szemléletmódjára hívja fel a figyelmet, ami a film során végig a piros színnel társul. 

A film másik érdekessége, hogy egyáltalán nem él az auditív művészi eszközökkel, nincs filmzene, háttérdallam, csak hang-effektek. Ezzel feltehetőleg a film irodalmi jellegét idézik meg, ugyanis a zenét folyamatos narráció helyettesíti. 

Ha valaki szereti Wes Andersont, nem fog csalódni a The Wonderful Story of Henry Sugarben sem. Ugyanakkor a film sok szempontból újított, új eszközökkel, megoldásokkal operál, amelyek bár eddig nem szerepeltek Anderson filmjeiben, mégis ismerősnek hathatnak esztétikájuk és homogén jellegük miatt. Ráadásul, ha tetszik, akkor három másik, több aspektusban is hasonló rövidfilmmel lehet folytatni.

Rendkívüli eset történt a Való Világ 11. évadában: az összezárt prolik prolin viselkedtek. Egy darabig, mondhatni viccesen eldurrant egy-egy anyázás, kis köpködés, semmi olyan, amit ne láthatnánk minden péntek este egy-egy kevésbé nívós szórakozóhelyen. Nem számít, ha büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetek zajlanak, kis (több mint százezres) nézettségért hülye lenne az RTL nem kiárusítani más emberek méltóságát. De megtörtént a baj, és a nézők dühösek. VV Rico erőszakosan viselkedett VV Renivel: megrángatta, közvetlenül a társa mellett falba rúgott, miközben agresszívan az arcába üvöltött, és prostituáltnak titulálta.

Igazából nem történt semmi olyan, amit Magyarország első számú kereskedelmi csatornája ne tudna megoldani. Na, nem azzal, hogy bocsánatért könyörög, amiért 11 éve képes aluliskolázott embereket kvázi freakshow-ban szerepeltetni, de nem is azt nyilatkozta, hogy azonnal eltünteti a műsorsávról ezt a „kiemelkedő” minőségű realityt. Az RTL Klub azt nyilatkozta, hogy nem céljuk a műsorban az erőszak népszerűsítése, a műsor készítői az erőszak minden formáját, így a verbális erőszakot is elítélik. Mossák kezeiket. Persze, hogy elítélik az erőszakot, csak nem annyira, hogy ne profitáljanak belőle.

És ha ez nem lenne elég, akkor jár még a hatalmas piros pont az RTL csapatának, mert azt is nyilatkozták, hogy szakembereket hívnak megismertetni a villalakókkal az erőszakmentes, asszertív kommunikáció alapjait. Majd mindenki jól megbánja a cselekedeteit. A Való Világ következő évadainak játékosai jobban teszik, ha felkötik a gatyát. Már annyira magasan van az ingerküszöb, hogy ha nem asztallábbal verik szét játékostársuk fejét, akkor talán senki sem fogja nézni. Ahogy idén sem néztük.

Kép forrása: TikTok

„Ez egy mocskos játék.” „Senki nem tudja a teljes igazságot. Mi tudjuk a teljes igazságot” – hangzik el Harry herceg szájából a Harry & Meghan című „dokumentumsorozat” első előzetesében. A Sussex-páros a 2020-as „Megxit” óta interjúkat ad, podcastot indít, produkciós céget hoz létre és mindezek előtt, után és közben az igazságot akarja a nagyközönség elé tárni. Nézzük, mennyire sikerült ez a Netflix második legnézettebb szériájában.

A már elhíresült Oprah Winfrey interjú óta az étert ellepték a találgatások, hogy vajon mikor és hogyan tér vissza a képernyőkre a hercegi pár. Sokan számítottak dokumentumfilmre/sorozatra, ennek első egysége december 8-án debütált is a Netflixen. Ezzel pedig rá is kanyarodhatunk az első problémára: ez nem dokumentumsorozat. Legalábbis nem teljesen és nem úgy, ahogy az egyszeri tényalapú sorozatkedvelő elvárná. Világosra, tökéletesre és gazdagra exponált felvételek és mind a párhoz közel álló/fizetett megszólalók tarkítják az első három részt.

Bár nekem szimpatikus Harry és Meghan aktivizmusa és kiállása bizonyos társadalmi ügyek mellett, sőt visszalépésüket sem tartom ördögtől valónak, néhány pontján a sorozatnak mégis azt éreztem, hogy én ezt nem tudom tovább nézni. Fahéjas cukorban megforgatták, csokival leöntötték és egy kis kókuszreszelékkel is megszórták a három részt, mielőtt a nézők elé került volna. Szerelmük valódiságát és megismerkedésük történetét egy pillanatig sem akarom vitatni, hiszen az szemlátomást igaz és hiteles. Azt sem akarom kétségbe vonni, hogy Sussex hercegnéje nem tudott mit kezdeni a királyi családba tartozás kötöttségeivel és a paparazzihadak veszélyével, mert Diana hercegnő tragikus esete óta tudjuk, hogy ezek az emberek nem ismernek lehetetlent. Ezenfelül a rasszizmus és az angol gyarmatosítás kérdéskörét tényekre alapozva, hitelesen, szakértők megszólaltatásával mutatják be és párhuzamot vonnak a Meghant ért atrocitások és a fajgyűlölet között. Ez mind rendben van, hiszen a brit rasszizmus soha nem látott méreteket képes ölteni, akár az uralkodócsaládon belül is. Mindezen szükséges és szépen tálalt szálak azonban nem elegendőek ahhoz, hogy – számomra – a sorozatot megmentsék.

Mindig visszatetszőnek érzem és dühít, amikor valaki a magánéletét, a beleegyezésüket adni és a nyilvánosság erejét felfogni nem képes gyermekeit és intim pillanatait váltja hírnévre és teszi pénzzé. A dokumentumnak csak jóindulattal nevezhető sorozat elkészültéig a hercegi pár foggal-körömmel védte Archie és Lilibet identitását és gyermekkorát, hasonlóképp a saját magánéletüket. Elmondásuk szerint a visszalépés egyik oka is az, hogy normálisabb, nyugodtabb életet akarnak a gyerekeiknek és önmaguknak. Ehhez képest a sorozat első fele érdekes módon hemzseg az intim felvételektől, amelyeket Harry és Meghan önként lefilmezett és dollármilliókért átadott a készítőknek, a két gyerek minden második házi, telefonos felvételen rajta van. Magyarán, felrúgtak olyan kardinális elvi kérdéseket, amelyektől a közönség hitelesnek és emberinek látta, érezte őket.

Vizuális megvalósításában a sorozat igényes és minőségi, azonban a tökéletesség látszatát keltő hátterek és felvételek életszerűtlenek, Meghan helyenként túljátssza magát, és erőszakosan akar szimpatikus lenni, csak ezt Harryvel épp elmulasztotta előre közölni, egyes jelenetekben III. Károly kisebbik fia maga is szemlátomást megrökönyödik felesége alakításán.

A második szakaszban, az utolsó három részben láthatjuk a pár esküvői előkészületeit, a ceremóniát, hosszasan kitérnek Meghan apjára, aki az esküvő előtti periódusban nagyon sok pénzért adott el képeket és állított valótlanságokat a bulvársajtónak. Tovább taglalják a brit rasszizmus, a média kérdéskörét, bemutatják a hercegné vetélését, a sorozat pedig festői családi felvétellel ér véget. A Netflixen december 15-étől látható ezen második adag egyáltalán nem sikerült kevésbé cukormázasra. Számomra a legfelháborítóbb a riporter jelenléte. Azon túl, hogy hitelességet sugalmazni hivatott felbukkanása erőszakkal nyomná le torkunkon a sorozat dokumentum jellegét, a riporter – akinek a nevét sehol nem találtam meg széles e világhálón – egyszer sem teszi fel a kínos, ám annál égetőbb kérdést: nektek, kedves Harry és Meghan, mi a felelősségetek, szerepetek ebben a cirkuszban? Persze, elfogadhatatlan, amit a bulvársajtó és a királyi család bizonyos tagjai produkáltak, de ti hol vagytok ebben az egészben? Nem, nem akarok áldozatot hibáztatni, hiszen az őket ért atrocitásokat nem lehet elvitatni és kétségbe vonni. Mégis, az ember, a néző elvárja, hogy a személyek, akikről a sorozat készül, kerüljenek olyan helyzetbe, kapjanak olyan kérdéseket, amelyek kapcsán muszáj bevallaniuk, hogy ők sem tökéletesek. És valahol itt fogható meg a sorozat legnagyobb hibája: bár mindannyian tudjuk, hogy ami a sussexi párral történt, szörnyű és senki nem érdemel ilyesmit, mégsem bírunk sajnálattal viseltetni irántuk. A dokumentumfilmek, sorozatok általában oda futnak ki, hogy megértessék az összefüggéseket a nézővel, és empátiát, együttérzést váltsanak ki az áldozatok iránt. Itt azonban, a tökéletes díszletben tökéletesen leforgatott tökéletes szerelmespárnak ez nem sikerült. Talán majd legközelebb, amikor nem a tökéletesség lesz a cél, hanem valóban a „teljes igazság”.

Kép forrása: Sky News

Régen az emberek azzal poénkodtak, hogy a Barátok Köztnek sosem lesz vége. Mivel ez mégis bekövetkezett, módosítanék a szóláson: a Marvel-univerzumnak sosem lesz vége. Csak ez járt a fejemben, amíg a Doctor Strange az őrület multiverzumában című horrort néztem Sam Raimi rendezésében. Akkor úgy éreztem, hogy annak a filmnek sem lesz vége már soha.

Bár szeretek néhány Marvel-filmet, nem vagyok a moziverzum rajongója. Vannak olyan filmek, amiket még nem is láttam. Eldöntöttem, nem is akarom. Leginkább azzal indokolnám a döntést, hogy a franchise-oknak egy idő után leáldozik a csillaga. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, jóból is megárt a sok, és a többi és a többi. Másik érvem az lenne, hogy hiába nézek új alkotást a Marveltől, ha a tizenöt évvel ezelőtti film csattanóját nem ismerem. Egyre több az áthallás.

Elveim ellenére az új Doctor Strange-filmnek az előzetes alapján bizalmat szavaztam. Tetszett a látványvilág, a Wanda Maximoffnak, a Skarlát Boszorkánynak (angolul Scarlet Witch, a karaktert Elizabeth Olsen személyesíti meg a vásznon) szentelt hosszabb játékidő és a multiverzum koncepciója. Nem tudom, mikor tört meg bennem a lelkesedés, de – töredelmesen és tettetett szégyenérzettel megvallva – valamikor azelőtt, hogy elaludtam volna a moziban. Nem lenne ez a film elég pörgős, akciódús, hogy ébren tartson? Sőt, túlságosan pörgős és akciódús volt ahhoz, hogy bármi értelmét is lássam a történéseknek. Azt éreztem, a látvány kompenzáció, az akció pedig pótcselekvés. Magam előtt láttam (talán álmomban?) a forgatókönyvírót és a rendezőt, amint azon tanakodnak, mit tudjanak kezdeni ezzel a közkedvelt karakterrel. Elvégre kell egy új film. A rajongók ráharapnak, meg is eszik. De mi legyen a film témája? Téma megvan, multiverzum, milyen eredeti ötlet! Sőt, a végére is kitaláltunk valami csavart, ami miatt muszáj lesz nézni a következő produkciót. De akkor legyen még valami új, nyűgözzük le a közönséget… Legyen a műfaja horror!

Lássuk be, ez a film nem nevezhető horrornak (esetleg a family-friendly terepen, ami nem fogadható el ténylegesen horrornak). Néhol horrorisztikus jelenetekkel operál, a műfaj egyes elemei fellelhetők benne, mégis: ez látványfilm. Ebből a szemszögből viszont dicséretes a munka, a CGI bámulatos, és így a 2022-es Doctor Strange- film megmutatta, hogy vizuális megvalósításokban már nincs határ.

A sztori kidolgozása ellenben korántsem ennyire értékelendő. Megjelent egy új karakter, America Chavez (Xochitl Gomez), aki tulajdonképpen csak eszköz volt a történet elindításához. Ez a lány akaratán kívül utazik univerzumról univerzumra, és ezt a képességet használná ki Wanda, aki a mágiája által teremtett gyermekeivel szeretne ismét együtt lenni. A főgonoszi tervet megakadályozandó, a szüleitől elszakadt fiatal, nagy erejű lányt Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) karolja fel, aki nemcsak Christine (Rachel McAdams) iránti szerelmi béklyóiból képtelen szabadulni, hanem önmaga sötét oldalától is. Ez a kijelentés talán sokat ígérőnek hat, pedig csak arról van szó, hogy a végtelen számú, így megszámlálhatatlan lehetőséggel bíró világok között egy sem akad, amelyben nem szembesítenék a főhőst azzal, hogy ő a legönteltebb figura messze bármely univerzumban. Ebből kifolyólag Christine egyik világban sem lehet a párja. Hogy el ne felejtsük, ez azért van, mert Strange önző. És ezt a néző egy percre sem feledheti el. Egyszerűen nem engedték meg neki a szereplők.

A multiverzum, jó szokásához híven, kimeríthetetlen alternatíváiból villant fel néhányat. Így kelthette életre Doctor Strange önmaga zombi mását, így lett tényező egy Marvel-filmben az alternatív Illuminati és így lepődhettünk meg, hogy az Office sorozat közkedvelt szereplője, Jim (John Krasinski) a Fantasztikus Négyes egyik tagjaként jelent meg a vásznon.

Mivel az MCU (Marvel Cinematic Universe) sosem hal meg, kisebb ferdítéssel mondhatjuk, hogy a filmnek nincs vége. A konfliktusok közül csak néhány oldódott fel, újak születtek, Marvel-szokáshoz híven pedig a post-credits részben éppen a kialakuló bonyodalom szemtanúi lehettünk.

A film személyes ízlésem ingerküszöbét meg sem súrolta, viszont objektíven tekintve is vannak hibái. Csökkentett futamidővel talán jobban sikerült volna – lefaragnék az elnyújtott akciójelenetekből és az „utálunk, mert csak magadra gondolsz Strange” típusú monológokból. Vagy a karakterekre kellett volna jobban figyelni. Esetleg történetmesélés szempontjából „horrorosabb horrort” alkotni, ha már ezt jelölték meg műfajként. És az sem ártott volna, ha ebből a filmből kimarad a tipikus tucatgyártott karakter, aki túl fiatalon tapasztal meg családi tragédiát, hihetetlen erők birtokosa, ugyanakkor bizonytalan, és eleinte nem tudja kontrollálni a képességét.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki rajong a Marvel-moziverzumért, és a filmeik legalább kilencven százalékát látta. Izgalmas lehet mindazoknak, akik a látványfilmek szerelmesei, mert ilyen téren nem lehet kritizálni a produkciót. Sőt, a horror leginkább a látvány szintjén valósul meg. Valamint nézzék meg mindazok, akiket az elnyújtott akciójelenetek nem altatnak el.

(kép forrása: Doms2Cents)

Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja