Sokszínű fekete-fehérség, impozáns etűdök és a 2019-es Oscar-díj a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Ezt hozza Alfonso Cuarón Orozco Roma (2018) című drámája. A mexikói rendező ezzel az alkotással erősítette meg helyét a filmtörténetben és nézői szívekben egyaránt.

Már az első pillanattól érezhető a művész víziója. Tudtam, hogy egy érzéki, pontos, kifinomult és átható alkotás előtt állok, amikor megpillantottam az első képet. A csempéket finoman mosta a víz, majd benne tükröződött az erkély és a fölötte lévő ég. A mozaikokhoz idomuló víz a tenger habzó vízfodraira emlékeztetett.

Filmrendezői stílusát az idővel való játék jellemzi. A szereplőket mérsékelt figyelemmel, ugyanakkor tisztes távolból kíséri, szorosan, mégis kívülállóként. A teljes képpel késleltetve találkozunk, miután bemutatta a részletek közötti különleges kapcsolatokat. A puzzle összerakását viszont ránk hagyja. Sajátos jellemvonása a türelem. Azt érezteti, hogy minden percnek értéke, jelentősége van. Életet lehel az élettelen környezetbe. Elhiteti, hogy szükségünk van a lefolyókra, a seprűre, az utcán eldobott rossz játékokra. Bár a műnek vannak főszereplői, nem ők dominálnak végig. Az alkotás megadja a lehetőséget a színészeket körülvevő környezetnek is a felszólalásra. Hangot kap a háttér.

Ezt támasztja alá a profizmusig nyúló operatőri munka is. A film annak ellenére, hogy monokróm, folyamatosan kápráztatja a nézőket. A látás szépségét hangsúlyozzák a hosszú szünetek, az éles közelítések, a tág látókörök, fény-árnyék játékok. A Roma készítése során Alfonso Cuarón Orozco történeteit egyfajta keretbe építette. A legelső képkockák egyikében elhalad egy repülő, amely a film végén szintén feltűnik. Többször játszik a hanghatásokkal is, például a legszomorúbb fordulat közepén átmasíroz a képen egy zenekar vagy a zűrzavarban valaki lágyan énekel.

A kontrasztosság számos szituációban megmutatkozik. Az egyik jelenetben például földrengésnek lehetünk szemtanúi. A kórház csecsemőosztályának a plafonja megreped és a kisbabákat tartó inkubátorokra nehéz kövek esnek. Az inkubátor egyik oldalán az élettelen durvaság, míg a másikon gyenge, sebezhető élet. Egy másik jelenetben az asztalon a füstölgő cigaretták, vaddisznófej és italok közepette tejjel töltött cumisüveg állt. Illetve az alapkoncepciót, a fekete-fehéret sem kell elfelejteni. 

A film címe akár a Női sorsok is lehetett volna. Két látszólag különböző nő sorsát követjük végig, akik hasonló fájdalmon osztoznak. A főszereplők ellentétes pólusokon helyezkednek el. Sofia úrnő karaktere képviseli a tanult, gazdag, tehetős hölgyet, míg Cleo a szegény, naiv és iskolázatlan cselédlány. Származásuk, társadalmi helyzetük és személyiségjegyeik miatt tulajdonképpen egymás szöges ellentétei, ennek ellenére összeköti őket a szenvedés. Mindkettőjüket hátrahagyta párjuk, csalódtak abban, akit teljes szívükből szerettek, és egyformán igyekeznek a társas magányhoz alkalmazkodni. A szerelmi életben tapasztaltakon kívül más dolog is összekapcsolja a két nőt. Ez pedig az anyaság. A gyerekek iránti szeretet és önzetlen gondoskodás lesz az, ami örökre meghatározza a végzetüket.

Érdekes dinamika veszi körül őket. Az elején Sofia az, aki a maga sajátos módján hangot ad félelmeinek, bánatának, azaz tombol és panaszkodik. Később Cleo mutatja ki érzéseit, viszont ő Sofiával ellentétben csendben teszi, magába roskadva. Sofia nagyobb karakterváltozáson megy át, mint Cloe, a film végére elfogadja sorsát és levetkőzi kemény, sőt néhol rút viselkedését. 

A Roma számomra megtestesített mindent, amit erős üzenettel bíró filmnek meg kell testesítenie. Csendesen közelített. Halknak mutatta magát, mégis kivételes üzenetet hordozott. Egyszerre varázsolt el a gondosan megtervezett humorossága, és egyszerre sebzett meg a kegyetlen társadalomkritika, amit hordozott. A film minden pillanatában érezhető a rendező elhivatottsága és végtelen szenvedélye a szakma iránt.

Ha a lélek bugyrairól és az emberi kapcsolatok pszichológiájáról van szó, sok mű a felszínen ragad. Ám ez az alkotás őszinte volt, ahogy elvártam tőle. Nem dobálózott nagy szavakkal, nem takarta be magát hazugságokkal. Bevallom, hogy eddig nem ismertem a rendező nevét, bár számos más híres produkció is viseli a keze nyomát, a legismertebb talán a Harry Potter és az azkabani fogoly fantasyfilm. De a Romát látva, biztosan tudom, hogy ezentúl lélegzet-visszafojtva fogom várni további alkotásait.

Februárban vetítették először a Kenneth Branagh által rendezett második Poirot-filmet, a Halál a Nílusont, amelyhez gondolkodás nélküli gyorsasággal két fogalom társítható: kényszer és kompenzáció. Ez a híres színészekkel és látványos CGI-képekkel zsúfolt mozifilm éppen azokon a pontokon fullad vízbe, ahol amúgy tehetségesen és mesterien kellene átúsznia. Az egész attrakció olyanra sikeredett, amilyen a látványvilága: harsány, sokat ígérő, de a történetmesélés szempontjából túl sok snitt tulajdonképpen fölösleges.

A film (nem úgy, mint az áldozat) több sebből vérzik. A legszembetűnőbb számomra a karakterek kidolgozásának teljes félreértelmezése rendezői részről. Aki árnyalt, többsíkú kellene hogy legyen, az egysíkú karakterré formálódott és fordítva. A gyilkosság áldozata és a gyanúsítottak inkább leegyszerűsített archetípusok a vásznon, mintsem regényből ihletett, ideális esetben komplex filmszereplők. Megismerkedünk a kapzsival, akinek egyedül a meggazdagodás élete hajtómotorja, a gazdaggal, aki anyagi, ebből következően társadalmi ranglétrán való pozíciója miatt jogosan fél az őt körülvevő „barátoktól és jóakaróktól”, viszont túlságosan naiv. Ott vannak még az említett barátok és jóakarók, akik javarészt mind attól szenvednek, hogy szerelmüket sosem élhették meg igazán, és a vásznon hanyagul bemutatott különböző múltbeli sérelmek hordozói. Rajtuk kívül pedig a tipikus szerelmesábrázolások válnak egyesek legfőbb, szinte egyetlen személyiségjegyévé, például a hős vagy az őrült, mindenre elszánt szerelmes. Van, akinek ez az érzelem már kényszeres, ahogy az ebből származtatható cselekedetei is.

Szerelem. Ez kellene hogy a történetet előbbre mozdítsa, viszont úgy van jelen a filmben, mint valami lerázhatatlan irritáció. Mint a szúnyog, amely a fülünkhöz közel repül, éktelenül hangosnak tűnik a zümmögése, és amilyen fölösleges, éppen annyira zavaró. Az egész történetben a szerelem jelensége mintha csak kompenzáció lenne, jelezve: sajnáljuk, ez a maximum, amit nyújthatunk. Meg kell hagyni, a Halál a Nílusonnak döntően fontos része a szerelem, viszont a megjelenítése és a minduntalan képünkbe nyomott emlékeztető az ép ész határain rég túllépő érzelemről közhelyessé, elcsépeltté teszi azt. Az is csorbítja a szerelemábrázolást, hogy valóban csak ennyi teszi ki egyesek személyiségét.

Nem így van ez Poirot-val, aki több figyelmet kapott, mint az egész cselekmény. Mérhetetlenül zavaró, hogy eredettörténetet kreáltak neki, és – aljasan megfogalmazva – emberivé tették a karakterét. Ez számomra azért volt rendkívül kínos, mert a híres, tisztelt, mindenkinél intelligensebb magándetektív az, aki úgy alkot egészet szereplőként, hogy nem kell róla semmit sem tudni az imént felsoroltakon kívül. Talán még annyit, hogy belga, a vásznon erőltetett francia akcentussal. De ha ezt esetleg valaki nem tudná, annak Kenneth Branagh több ízben, néha még erőltetetten is bebizonyítja. Poirot az a szereplő, akinek nem lenne szüksége karakterfejlődésre. És nem azért, mert elérte személyiségének nirvánáját, hanem mert a róla szóló regények és sorozatepizódok éppen azáltal teszik tökéletessé a szerepét, hogy jelenségként kezelik esendő halandó helyett.

Agatha Christie zsenialitása a párbeszédek szerkesztésében rejlik, amely valódi aranybánya, a film mégsem aknázza ki. Ha olykor mégis, ritka, hogy a magasztalt szerelem ne legyen említve. A gyanúsítottak kihallgatásai gyorsak és rövidek, jelezve Poirot sebes észjárását, ugyanakkor hiányérzetet keltve a nézőben. Emellett a film első húsz percében (nem feltétlenül leszámítva a teljes mértékben fölösleges fekete-fehér emlékképeket) ki lehet következtetni, hogy ki válik fő áldozattá, kinek vagy kiknek van oka megölni őt.

A szereposztás lehetett volna sokkal jobb. Kevés színészre mondható, hogy tökéletesen hozza a figurát. Armie Hammer (a filmben Simon Doyle) és Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle) közömbös, feledhető alakítást nyújt – ez lehet ugyanannyira a forgatókönyv hibája, mint a színészeké, viszont ez nem változtat a csendes kiábrándultságon. Ellenben Emma Mackey (a vásznon Jacqueline de Bellefort) a szerep adta lehetőségeihez mérten kitűnően játszik, ahogy Sophie Okonedo is, akit élvezet nézni, hallgatni, amint Salome Otterbourne ideális reprezentációjaként tündököl a filmben.

Tündöklőnek szánták a CGI-képeket is, viszont a lenyűgöző látványelemek elvonatkoztathatatlanul jelzik, hogy a valósághoz távolról van vajmi közük. A grandiozitás és az élénk színek egyrészt jogosak, ábrázolva Afrika nyári melegét, a táj és az  építészeti remekek lélegzetelállító voltát, de valahogy mégis, a mozira szánt két óra közben túl sokszor tettem fel magamban a kérdést: vajon ezzel akarják elterelni a figyelmem arról, hogy ez a film nem teljesít látványon kívül más elvárásokat? Vajon ez csak kompenzáció? Arra jutottam, hogy igen. A 2022-es Halál a Níluson saját hibáit akarta elfedni a színes képekkel, és azzal, hogy a csapból is a szerelmet folyatja. Ez utóbbiért nem a regény íróját és szereplőit okolom. Sőt, nem is teljes mértékben a rendezőt, hanem azt a kényszeres elvet, miszerint muszáj újat alkotni, és azt extrán, nagy csinnadrattával. A film esetében ez agyonhajszolt szervezőelveket (szerelem és keretes szerkezet), túl sok Poirot-t és fölösleges jeleneteket jelent.