A Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakának több egykori diákját is jutalmazta október 8-án a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Gyergyószárhegyen: Lőrincz Anna, a Maszol munkatársa Balló Áron pályakezdő díjat, Antal Joós Erika, az Erdély Tv munkatársa Csép Sándor-díjat, Benedek-Székedy Sándor, a Hargita Népe közéleti napilap korrektora Benkő J. Zoltán-díjat kapott. Az alumnikat egyetemi és szakmai tapasztalataikról kérdeztük, alább vázoljuk válaszaik alapján megalkotott gyorsportréikat.

– Mi volt a legkedvesebb újságírós diákélményed?

Lőrincz Anna: „A sztánai kirándulások voltak a legkedvesebbek számomra. Télen-nyáron jártunk Sztánán több alkalommal, tanárokkal vagy csak diáktársainkkal. Gyönyörű a táj, megnéztük a környéket: sétáltunk, túráztunk, lovagoltunk. Volt néhány kedvenc tanórám is. Azokat szerettem inkább, ahol elmentünk a városba sétálni, nézelődni. Olyan is volt, hogy bementünk az egyik bevásárlóközpontba, embereket kellett követni, megfigyelni és majd írni róluk – az effajta kreatív feladatokat nagyon szerettem.”

Benedek-Székedy Sándor: „Nem az írott sajtóhoz fűződik, de talán az, amikor kisfilmet hoztunk létre Xantus Gáborral. A tananyag mindenképpen szerteágazó volt. Voltak tantárgyak, amelyek nem feltétlenül az újságírás szakhoz kapcsolódtak, nekem mind újszerűek, érdekesek voltak. Az újságírói rész nem mindig volt új, mert előtte sajtókollégiumot végeztem Nagyváradon, de azért szerettem és érdekelt. A legnagyobb élményem az államvizsga-dolgozatom volt, a metálzenéről írtam, a Metal Hammer hard rock és heavy metal magazin 89-es évfolyamát összehasonlítottam a 2003-assal. A tanárok nem is igazán tudtak hozzászólni, külsőst vontam be, nagy segítségemre volt Zilahi Csaba rádiós szerkesztő barátom. Ő hozott el amúgy először ide, Szárhegyre is MÚRE-táborba.”

Antal Joós Erika: „Nekem az volt a legfontosabb ebből a négy évből, amikor másodév elején versenyvizsgát hirdettek a Kolozsvári Rádióhoz riporteri állásra, jelentkeztem és fel is vettek. Nagyon sokat segített nekem ezen a vizsgán az, hogy az egyetemi rádióműhelyen kaptam néhány fogódzót, például, hogy hogyan is írjunk rádiós beszámolót, tudósítást egy-egy eseményről.”

– Miért érdemes ezt a pályát választani, médiában dolgozni?

Lőrincz Anna: „Leginkább azoknak ajánlanám ezt a szakmát, akik szeretnek beszélgetni az emberekkel, kíváncsiak, vagy azoknak, akik szeretik fotózni a környezetüket, videót készíteni. Azoknak, akik tudnak beszélni, de hallgatni is. Rengeteg embert meg tudsz ismerni, baráti kapcsolatokat is ki tudsz alakítani. Akik ebben a szakmában dolgoznak kreatívak, jó a hangulat egy-egy rendezvényen vagy a munkahelyen. Nem az a feszült irodai hangulat jellemző általában. Aki szeret írni, annak itt a helye.”

Benedek-Székedy Sándor: „Ehhez megszállottság kell. Ha valaki csak anyagi számításból dönt, akkor valószínűleg más pályát választ. Persze biztosan van olyan terület itt is, ahol nagyobbak a fizetések, hisz mindig vannak kivételek, de ide elhivatottság kell, nem mellesleg a szakma szeretete, hogy az ember ne csak a fizetését nézze. Például én tavaly korrektúrára váltottam, előző munkahelyemhez képest feleannyi fizetésért, de vállalok pluszműszakot, hogy jobban kijöjjek s mindezt azért, mert szeretem.”

Antal Joós Erika: „Személyfüggő, hogy kinek mi a jó ebben, vagy ki miért érzi úgy, hogy ezt szeretné csinálni. Szerintem nagyon fontos az elhivatottság és hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Ez nem olyan terület, ami nagy fizetéseket ígér, vagy nagyon vonzó anyagi dolgokat, ez akkor jó, ha az ember szenvedéllyel csinálja. Csak úgy érdemes.”

(a fotón Lőrincz Anna átveszi a Balló Áron pályakezdő díjat)

Ha valaki nyáron túl zajosnak vagy közlekedés szempontjából kaotikusnak tartaná Kolozsvárt, az még semmiképp sem járt akkor a városban, amikor elkezdődik az új egyetemi tanév: visszatérnek a jól megérdemelt nyári vakációról a diákok, megtelnek a kávézók és a kocsmák teraszai emberekkel – noha eddig sem volt hiány belőlük –, a buszon az ülőhely már-már luxusnak számít, illetve az eddigi autóhordák megsokszorozódnak. Az új tanév kezdetével még mit figyelhet meg az ember?

Farkas Kriszta

Mondjuk azt, hogy irdatlanul megnőtt a hosszú sorok száma. És a mérete is. Mindig. Mindenhol. Főleg a Tömegközlekedési Vállalat (CTP) épületei és automatái előtt. Ahogy visszarepülnek Kolozsvárra az ifjú nebulók, az első teendők között szerepel a tömegközlekedési kártya feltöltése – az első közös összeröffenés után, amely általában kocsmában szokott megtörténni értelemszerűen. No de nem ez az egyetlen hely, ahol kígyózó sorokkal szembesülünk: kitűnő példaként következzenek a kávézók, „kávé elvitelre” standok. Az egyetemisták túlnyomó többsége kávéval indítja a napját, azzal folytatja a tanórák szüneteit, illetve azzal is zárja az aznapi tanítást. Már ha olyan időben végeznek. Esti kávézásról csak a szessziós időszakban lehet szó, azonban ne siessünk nagyon előre. Mindezek mellett türelempróbának számít a várakozás a liftre, illetve a fénymásolóboltokban – különösen ebben az időszakban, amíg mindenki le nem adta a tanulmányi szerződését, ösztöndíjkérelmét az egyetemi kar titkárságán, azonban ezek már csak enyhe akadályok a hétköznapok kavalkádjában.

Szerencsére nem csak a hosszú sorok látványa köszön be az október szelével. Holott az már megfirtatásra került, hogy ismét zajos Kolozsvár, az ifjúsági események és találkozók megfiatalítják, pezsgővé teszik a mindennapokat. Az indokolatlanul hangos nevetések ostorként csattannak a levegőben, a fáradt, karikás szemek a tantermek fehér falaitól még érzékenyebbek, a kialvatlanság és az őrjöngő bulizás ismét nagy cimborákká válik, a szorgalom és a kemény tanulás pedig valamelyest lefárasztja a diákot, de megnyugtatja az embert: van jövő. És mindez a fiatalok kezében. 

Az érzés, amikor az ember tudja, hogy jó helyen van. Amikor nem kell színlelni a mosolyt, mert magától díszeleg az ember arcán, amikor őszinte figyelemmel tudunk fordulni egymás felé, mert tényleg érdekel, amit a társunk mesél, amikor úgy kacagunk közösen, hogy már a hasunk fáj bele.

Az egyetemi évnek megvan a maga varázsa, bizton állítom, hogy minden szak évnyitója valamely formában sajátos, különleges. Ahogy azonban az édesanya is a saját gyermekét tartja a legszebbnek s legokosabbnak, úgy nekem is meggyőződésem, hogy a mi karunk és szakunk tanévnyitója egyike volt a legcsaládiasabb, legörömtelibb egyetemi évnyitóknak.

A pillanat, amikor még a nyári élmények mámorában úszkál az ember és onnan hirtelen kirángatja az októberi egyetemkezdés, lehet nagyon szomorú, ugyanakkor megtelhet lelkesedéssel, jókedvvel. A mi évnyitónkra az utóbbi volt jellemző. Az esemény abban az amfiteátrumban vette kezdetét, amelynek létezéséről csak kevesen tudnak, merthogy az ötödik emeletig még a lift sem megy fel. Október harmadikán mégis tele volt a hatalmas terem. Az online évnyitók után ez hihetetlen élmény volt sokunknak. Betöltötte a teret az a tipikus izgatott zsibongás és hallgatók, tanárok egyaránt csillogó szemmel néztek végig az összegyűlt tömegen.

Elhangzottak a mindenkori köszöntőszövegek, és megtudhattuk, hogy bizony történelmi pillanatot élünk meg – 150 éves lett a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron –, aztán meghallgathattuk Vallasek Júlia egyetemi docens átlagosnak egyáltalán nem mondható bemutatóját kutatásáról, amelynek alanya saját nagymamája. Meghitten személyessé tette az évnyitót ez a bemutató, és igazán hálával töltött el, hogy egyetemünkön van lehetőségünk megismerni egymást, és tanáraink nem csupán tananyaggal tömik a fejünket, hanem nevelnek, emberként is alakítanak bennünket.

A megnyitót még inkább emberközelivé varázsolta, hogy minden oktató külön köszöntötte a jelenlevőket, de a különösen vidám része csak ezután következett. A teljes kar évnyitóját követően minden szak elvonult, és sajátos módon köszöntötte az elsőéveseket. A mi szakunkon ez az első 10 percben elsőévesek híján telt, mivel a labirintusszerű épületben bizony hamar elkeveredik, aki nem ismeri a járást. Így az elsőévesek megtalálása és eligazítása megalapozta amúgy is élénk kedvünket. Később a bemutatkozás sem a szokásos keretek között zajlott nálunk, hiszen képzeletbeli szamárlétrára állítva a társaságot legidősebbtől a legfiatalabbig mindenki egy kis útravaló, évkezdő jótanácscsomaggal látta el egyetemi családunk újonnan érkezett tagjait. Ilyen vidám keretek között mutatkoztunk be a megszeppent arcoknak. S miközben kicsit bolondozva nagyokat kacagtunk, a társaságon végignézve melegség járt át. Nálunk nem komoran lépi át az egyetem küszöbét a hallgató, mi nem egy teremnyi idegen vagyunk, akik csak tanulni jöttek. A magunk módján értelmes és szórakozott társaság vagyunk, akik örülnek egymásnak, és várjuk, hogy az eseménydús nyár után ismét találkozva boldogítsuk egymást. Mert újságírás szakon tanulni igazán jó.

(kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)

Három különböző személyiségű és nézőpontú ember, egy átfogó álláspont. Így lehet egy mondatban a legjobban összefoglalni a szombat délutáni kerekasztal beszélgetést, ahol dr. Csala Dénes, a Lancaster Egyetem oktatója, Nagy Károly, a Transzparens Újságírásért Alapítvány menedzsere és Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa az álhírek technikájának és valóságosságának témakörét boncolgatták.

A Koli Oázis számtalan panelbeszélgetésnek adott otthont a Vibe-on, szinte minden témáról hallhatott az érdeklődő valami olyat, amitől egy kicsit megváltozhatott a nézőpontja. Itt helyet kaptak egyszerű és bonyolult kérdések, sőt olyanok is, amelyek a téma értőinek egyértelműek, a laikusabbaknak viszont csupa homály és fekete lyuk.

A három szakember az első néhány percben többféleképpen is megfogalmazta az álhír meghatározását, a pletykával párhuzamot vonva pedig egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy amióta az életünk ennyire a közösségi médiától függ, egyre több az álhír is. Nagy Károly szerint előbb-utóbb kudarcba fulladnánk, ha az álhíreket szabályoznánk, mivel ez a fogalom lassan relativizálódik. A valós társadalmi hatással bíró álhírtengerből pedig csak az húz ki minket, ha elkezdünk tudatosan médiát fogyasztani. Nagy ugyanakkor azt is kiemelte, hogy általánosságban a hírek belekerülnek egy dobozba, ami lehet egy weboldal, egy cikk, egy fórum, ez pedig belekerül egy fiókba, ami jelen esetben a Facebook – ez az állapot káros, mind a sajtóorgánumra, mind a sajtófogyasztó társadalomra.

Amit fontos kiemelni az újságíró szakmával kapcsolatban, azt Szász Attila fogalmazta meg: tévedni az újságírók mindig is fognak, sőt, merjenek tévedni és vállalják fel tévedéseiket. Ebben az impulzustengerben az átlag médiafogyasztók elfelejtik, hogy még az újságírók is emberek, nem robotok. Bár jó lenne, ha mindent tudnának, senkinek sincs erre kapacitása, még nekik sem. Nem lehetnek ők a két lábon járó lexikonok, mert akkor egyrészt minek tartanánk otthon lexikonokat, másrészt ezek az emberek nem elégednének meg a sima újságírói állással.

Szász Attila ugyanakkor azt is hangsúlyozta, a médiának fel kéne ismernie, hogy nem a Facebookon vagy egyéb közösségi oldalakon kéne megnyerjék maguknak az olvasókat, főként azért, mert itt nemcsak biztos forrású hírek vannak, hanem álhírek is, ezeket az olvasók egyszerre és vegyítve olvassák, a legtöbbjük pedig még nem tud különbséget tenni a valós és valótlan hír között. Hozzátette, az emberekben is tudatosulnia kéne annak, hogy nem a Facebook az elsődleges forrás, nem feltétlen az az igaz, ami a „Facebookon meg van írva”.

Végső soron pedig különbséget tenni a hírek és álhírek között egy nagyobb folyamatnak az eredménye, és ez elsősorban tőlünk, olvasóktól függ, de mindenképpen szükségünk van ehhez a médiában dolgozók szakértelmére is. Dr. Csala Dénes szerint viszont nem mindegy, hogyan tudatosítjuk magunkban a médiafogyasztást, mert ennek az is lehet az eredménye, hogy nem hiszünk el semmit, ez pedig az igazságérzet rovására megy. Ugyanakkor nemcsak azt kellene megtanítani az embereknek, hogyan fogyasszák a médiát, hanem azt is, hogyan működik, ezáltal sokkal hamarabb különbséget tudnak tenni hírek és álhírek között.

Kárásztelken töltötte a nyári vakációkat, Nyíregyházán érettségizett, Bécsben járt egyetemre. Egyedül tanult meg angolul és németül, eleinte mesék által, amikből egy kukkot sem értett. Kezdő lemezlovasként sosem találkozott szakmai irigységgel, idegenként is mindenki segítette. Az osztrák posta programozója, szenvedélyes DJ.

Az Arnold germán eredetű név, jelentése: sas, uralkodó. A nevéhez fűződő jellemzés alapján tehetséges, másoknak utat mutat és felelősségteljesen áll a világ elé. A tökéletességre törekszik és ezt a környezetétől is elvárja. Ez a leírás illik Szabó Arnold Jánosra, azaz 5HA5H lemezlovasra is, akinek művészneve a nevének jelentéséből származik.

– Mit lehet tudni Szabó Arnoldról?

– Szabó Arnold harmincéves srác, aki Zilahon született, de lakott Szilágysomlyón és Nagyváradon is. A nyarakat a szilágysági Kárásztelken töltötte apai nagyszüleinél, az ott eltöltött idő mély benyomást tett a gyerekkorára. 2002-ben költözött az édesanyjával Nyíregyházára, ott végezte a tanulmányait, aztán pedig fogta magát, és 19 évesen egyedül kiment Bécsbe, ott járt egyetemre. Élete legborzasztóbb két hónapja volt a kezdeti időszak, egyedül érezte magát, ennek ellenére büszkén kijelentheti, hogy harmincéves korára megvalósította szinte az összes álmát, hiszen hét éve lemezlovaskodik klubokban, mellette programozóként dolgozik Bécsben, az osztrák postánál.

– Miért pont Bécs mellett döntöttél?

– Mindig is külföldön szerettem volna élni, érettségi után pedig azt gondoltam, miért ne kezdhetném egyből ott a tanulmányaimat is. Németül és angolul a tévéből tanultam – hiába nem értettem meg belőlük semmit, én akkor is néztem az idegen nyelvű meséket. Később önszorgalomból különböző szövegeket fordítottam, minden nap egyet-egyet, ezáltal nagyon könnyen elsajátítottam mindkét nyelvet.

– Mi történt veled Bécsben?

– Az első évemet inkább munkával és tanulással töltöttem, nem jártam el bulizni. Kb. 10 évvel ezelőtt megismertem a Flex klubot, ahol abban az időben még dubstep bulik is voltak, és hihetetlenül megtetszett a hangulat, a világ, amit sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaltam meg. Már azelőtt is virtual DJ-vel készítettem otthon a saját magam szórakoztatására különböző mixeket, de sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer oda, hogy én álljak a színpadon.

– Hogyan ismerkedtél meg a dnb-vel? (A dnb elektronikus zenei stílus, a dob és a basszus kap benne hangsúlyt – szerk. megj.)

– Egyik évben nagyon jól volt összerakva az egyetemi órarendem, minden hétfő este eljuthattam a Flexbe, ahol hamar összebarátkoztam a szervezőkkel, ezzel egyszerre pedig olyan lemezlovasokkal, akik dnb-t is játszanak. Később átváltottam a csütörtöki bulikra, ahol csak és kizárólag dnb-t játszottak, egy idő után pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezt én is akarom. Én is színpadon szeretnék állni, diktálni a tempót, a stílust, át akarom adni azt, amit érzek.

A dnb hatalmas műfajcsalád, mindegyikben más az, ami jó. Az, hogy megtaláltam magam ebben az egészben, nem feltétlenül a zenének köszönhető, ehhez még hozzájött a műfajt képviselő emberek közvetlensége és nyitottsága. Ez az egyik legbarátságosabb és legkedvesebb stílus. Itt annyira segítik egymást az emberek, legyen szó a bulizó tömegről, DJ-kről, menedzserekről, bárkiről. Szinte minden DJ tudja, honnan indult, tudja, hogy ő is volt kezdő, így mindvégig meg tudja őrizni az emberségét és a méltóságát, ezzel pedig nagyon könnyen tudtam azonosulni és át is vettem ezt a fajta gondolkodást. Néha csalódásként könyvelem el, hogy ez nem mindenhol van így, holott számomra egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok, mert nekem is ott segítettek, ahol tudtak.

Annak idején felkarolt egy DJ Bécsben, akivel korábban még sosem beszéltem vagy találkoztam, csak annyit tudott rólam, hogy az elejétől a végéig ott vagyok az első sorban és élvezem azt a zenét, amit a DJ-k kevernek. Egyszer meghívott a házába és azt mondta, ha szeretnék tanulni, van három lejátszója, nyugodtan menjek át hozzá gyakorolni. Ott álltam Bécsben, az erdélyi, a romániai, aki Magyarországon nőtt fel, teljesen idegenként, még a nyelvet sem beszéltem tökéletesen, mégis befogadtak és segítettek. Most pedig, hét évvel később az én nevem is ott van a nagy bécsi DJ-k neve mellett. A tanulással azóta sem álltam le, mindig igyekszem feszegetni a határaimat, és ami az egyik védjegyem: akármilyen buliba hívjanak, mindig felkészülök és nem veszem félvállról, akár tíz, akár több ezer ember előtt lépek színpadra.

– Mi volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

– Az egyik legnagyobb példaképemet, a Mefjust elhívták abba a klubba zenélni, ahol rezidens voltam és a szervező azzal lepett meg, hogy én voltam az egyetlen DJ, aki még játszott aznap este, a fellépő előtt és után is. Nagyjából hat órán keresztül voltam a színpadon, ami dnb-nél kimondottan sokat jelent, ennyit nem szoktunk zenélni egyhuzamban. Az aznap esti plakátot bekereteztem és azóta is ott van a szobámban, hogy mindig emlékezzek rá.

– Szerinted miért van az, hogy itt, nálunk nem annyira népszerű ez a műfaj?

– Legfőképpen azért, mert nem adnak dnb-számokat a rádióban. Talán a közösségi médiában aktívabb, a lázadóbb fiatalok kóstolhattak bele ebbe a műfajba, ha már nem jön velük szembe csak úgy az utcán. Bár ha jobban megfigyelem, ez is inkább az erdélyi magyarokra jellemző, ugyanis Bukarestben nagyon sok dnb- DJ van, akik hihetetlenül jól nyomják. Annyi, hogy Romániának nincs saját dnb zenei kiadója, Ausztriában viszont rengeteg ilyen van.

Nagyon érdekes amúgy, de itt van például a Sub:liminal, aki nagyváradi, és bár helyben is van néhány bulija, mégis Angliában játsszák a legtöbben a zenéit, ott imádják őt. Nagyon sokan vannak még rajta kívül, mégis, az emberek nincsenek ehhez a stílushoz szokva, így a DJ-k nem tudnak itthon érvényesülni. Mert hiába megyek el én vagy bárki más dnb-t játszani egy helyi szórakozóhelyre, az emberek nem jönnének, mert „ők nem ezt akarják hallgatni, nem ehhez vannak hozzászokva”. Az itt a legfőbb gond, szerintem, hogy nem is mernek nyitni az új felé, inkább megmaradnak a jól megszokottnál. Ami jó, hogy egy-egy DJ kezd nyitni a dnb irányába, be is vág néhány vagány számot, a közönség szereti, de nem hiszem, hogy egy egész estés bulit le lehetne tolni csak dnb-számokkal.

– Kössük egy kicsit helyhez a történéseket. Hogy kerültél Bécsből a Vibe Aréna színpadára?

– Két évvel ezelőtt egy ismerősöm tagja volt a Vibe szervezőcsapatának, ő ajánlotta, hogy vegyek részt a Vibe Epic Music Battle nevű versenyen, aminek az volt a lényege, hogy jelentkezni kellett saját keveréssel, és ha jónak találtak, továbbjutottál a döntőbe, ahol lájkversenyen fesztiválfellépést nyerhettél. Ezt két éve megnyertem, és lehetőséget kaptam arra is, hogy válasszak: a City Editionön lépek fel, vagy kivárom, amíg lejár a vírushelyzet és a körülmények megengedik a nagyszabású fesztivált is. Én pedig a második mellett döntöttem.

– Te zártad az egész fesztivált, azaz az Arénában te voltál az utolsó fellépő vasárnap éjszaka, hétfő hajnalban. Milyen gondolataid voltak ezzel kapcsolatban?

– Őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy utolsóként lépek színpadra, sőt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem fel Romániában, de az egyik ilyen alkalommal Kolozsváron épp én zártam a sort. Nem volt telt ház, de nem is kellett telt ház ahhoz, hogy hihetetlenül jó legyen a hangulat. Amikor én zárok, mérhetetlen szabadság kerül a kezembe, ilyenkor azt zenélhetek, amit akarok. Mindenki tudja Bécsben, mit jelent az, amikor én zárom le az estét: kicsit megőrülök és mindent beleadok az egészbe.

– Miért szeretsz ezzel foglalkozni? Mi az, ami ennyire megragadott benne, hogy nem ereszt?

– Egyáltalán nem azért zenélek, mert az van előttem, hogy majd egyszer ebből fogok megélni. Magamnak is megígértem, addig foglalkozom vele, amíg jól érzem magam benne. Amint kicsit is kényszernek érzem, abbahagyom. Abban a pillanatban. Sosem akarok úgy színpadra állni, hogy „ó, basszus, már megint kell, lenne már egyszer vége”. Úgy építem fel a set-jeimet is, hogy azt játszom le, amit én szeretnék hallani, ha az első sorban buliznék. Akkorra hagyom a nyugisabb részeket, amikor érzem, hogy „jó, eleget ugráltam, kell egy kis levegő”. Amikor játszom, én is bulizom a közönséggel, ugyanúgy ugrálok és tombolok. Ha nem élvezném, nem csinálnám. Vannak helyzetek, persze, amikor én jobban élvezem a zenét, mint ők, és ezt szeretik bennem a legjobban, erről ismernek meg Bécsben is. Látják a színpadon, hogy mennyire átélem, mennyire élvezem, és ezt az energiát adom át nekik.

Az MC-k feladata az, hogy a közönséget buzdítsák, és nagyon nehéz dolguk van olyanokkal, akiknek szükségük van rá. Egy MC ismerősöm mondta, hogy hihetetlenül jó olyan DJ-kkel együtt dolgozni, amilyen én is vagyok, akiknek nincs feltétlenül szüksége MC-re, aki ugyanúgy mozgásban tartja a közönségét függetlenül attól, hogy van-e mellette valaki, aki a közönséghez beszél, vagy nincs.

– Mi volt az első gondolatod, amikor lejöttél a színpadról?

– Ez tényleg megtörtént? Arra számítottam, hogy sokkal kevesebben maradnak, hiszen mégiscsak a táborbontás, hazaindulás előtti órákról volt szó. Nem számoltam azzal, hogy élvezik, amit csinálok. Amikor az előttem lévő előadók dnb-számokat kevertek a többi zene közé, észrevettem, hogy nem úgy élik meg, ahogy a bécsi közönség szokta, és kicsit megijedtem. Fellépés előtt aztán eldöntöttem, hogy elengedem az elvárásaimat, felmegyek a színpadra és azt zenélek, amit igazán szeretek, ha tetszik az embereknek, jó, én megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor a végén láttam, mennyien állnak még az Arénában és még vissza is hívnak, akkor tudtam, hogy igen, most aztán tényleg megcsináltam.

Fotó: Manuel Eggenberger